Film

El lehet-e sütni ugyanazt a poént kétszer?

Pongrácz Máté
Pongrácz Máté

2018. 05. 19. 08:00

Csak úgy, mint amikor a kilencvenes években megkapta az első önálló képregény sorozatát, a Deadpool 2016-os, első filmes eljövetele egy sokak számára üdítő és időszerű attitűdöt képviselt.  Épp akkor sikerült véres viccet csinálnia a szuperhős műfajból, amikor már a geekek nagy részének is kezdett kissé fárasztóvá válni, hogy a pizsamás igazságtevők nem csak uralják a mozivásznakat, de a történeteik is egyre sematikusabbak. Most, hogy itt a folytatás, felmerül a kérdés: van-e/lehet-e a karakterben (és a köré épülő) filmben több mint néhány erőszakos, infantilis vagy éppen a negyedik falat ledöntő, önironikus geg? Avagy másodjára is ül-e ugyanaz a vicc?
Korábban a témában:

Noha az első Deadpool-film nem használta ki maradéktalanul a koncepciójában rejlő összes potenciált, az önreflexív, szabadszájú (illetve nem ritkán morbid) humorával mégis sikerült frissességet csempésznie a kissé túlságosan is sablon szerint készülő szuperhősfilmek világába. Viszont most, amikor már kevésbé szokatlan, ha egy Marvel-filmben fröcsög a vér (lásd Logan, vagy épp a Netflix Megtorló-sorozatát), hősök halnak meg, vagy hogy a történet központjába nem a szimpla világmegmentés, hanem valami személyesebb tét kerül; képes lehet-e a Deadpool második része valami újat, többet nyújtani, mint elődje? Mennyire lehet hatásos ugyanaz a vicc másodszor? Az első kérdésre igen egyszerű a válasz: nem. Ami, pedig a másodikat illeti, az sem nehezebb: attól függ, hogy mennyire röhögtél a viccen elsőre. Igazából a kritika helyet elég lenne itt hagynom a L’art pour L’art társulat eme örökbecsűjét. (Köszönöm, hogy olvastatok, jó éjszakát!)

A Deadpool 2. egy tipikus folytatás: nagyobb szabású, harsányabb, akciódúsabb, miközben igyekszik viccesebb és érzelmesebb is lenni, ami hol sikerül neki, hol pedig nem. Azonban még mielőtt megkapnám a besavanyodott, mindent a lefitymáló filmkritikus sablonos skatulyáját, kénytelen vagyok árnyalni az előző kijelentésemet: a film ugyanis mindemellett is szórakoztató. A főszereplő-producer Ryan Reynolds és a többi készítő (a rendezőcsere ellenére is) lelkesedése ugyanúgy áthatja ezt az epizódot is, mint elődjét. Ellenben pedig a hasonló humorú/mentalitású Kingsmannel, aminek a folytatása tulajdonképpen azzá lett, amit az első film parodizált. Deadpoolnak a második részre is sikerült önazonosnak maradnia. Apropó rendezőváltás: hála a John Wick-szériából igazolt David Leitchnek a folytatásban nem pusztán több az akciójelenet, de azok látványosabbak és kreatívabbak is.

A történetről nem azért nem értekeztem eddig, mert olyan udvarias vagyok, nem is azért mert nem szeretném semmiféle spoilerrel elrontani a kedves filmnéző szórakozását, hanem mert annak ellenére, hogy a második rész elődjénél még nagyobb hangsúlyt fektet hősének érzelmi fejlődésére, maga a történet teljesen másodlagos. Az írók tulajdonképpen nem tettek mást, mint újrakeverték a Vademeberek hajszája és a Terminátor 2 szkriptjét, megszórva azt egy jó adag anyázással, még több levágott végtaggal és egy ánuszba felnyomott kábellel. Elődjéhez hasonlóan pedig a Deadpool 2-re is igaz, hogy a negyedik fal konstans lerombolása ellenére is, az önmaga sablonoktól és kliséktől egyaránt nem mentes történetét épp olyan komolyan veszi, mint azok a szuperhősfilmek, amelyeken Wade Wilson előszeretettel viccelődik. (Csak így a tét nélküli, alibi sztori komolyan vehetetlen, hogy a saját filmjéből Deadpool már nem csinál olyan előszeretettel viccet, mint Marthából.)

Miután pedig a történet dinamikája sokszor a háttérbe szorul egy-egy geg kedvéért, ezért a Deadpool 2 helyenként mintha csak a saját maga előzetese lenne. Rosszul hangzik? Azért ennyire nem vészes. Miközben a Deadpool 2. is nagyon igyekszik minden szabályra fittyet hányni, a sztorit tekintve mégsem mer átmenni egy Űrgolyhókhoz hasonló, “full-paródia”,  teljesen öntörvényű eszetlenségébe. (Ez alól talán csak a zseniális és váratlan csattanójú X-Force-os szegmens a kivétel.) Így a cselekmény egyfelől gegek kissé ad-hoc sorozatának tűnik, miközben komolyan el szeretné mesélni, hogy főhőse miként lel családra ott, ahol a legkevésbé számít rá. Van, hogy a Deadpool 2. néha kifejezetten gejl, viszont hogy ez mennyire paródia, az nem mindig teljesen világos. Ne feledjük, hogy James Gunn már megmutatta, hogy lehet úgy vicces, popkult utalásokkal teli szuperhős filmet csinálni, hogy annak közben valódi érzelmi súlya legyen – azaz a végén úgy sírjon a néző, mint a zálogos tehén. (Kétségtelen, hogy a Deadpool-franchise legnagyobb zsenialitása a mögötte lévő marketinggépezet. Hisz azáltal, hogy már az elején kijelentik, hogy „ez az egész egy vicc”, sikerül kivenniük a szelet a magukat komolyan vevő, mindent túlesztétizáló filmkritikusok vitriolos epével megtöltött pennája alól.)

Bár a folytatás nem olyan egységes színvonalú és újszerű, mint az elődje, viszont ami szórakoztatást illeti, nem is marad el tőle. Hiszen amiért az első filmet szerettük, az most is működik. A gyors tempónak, rengeteg (többnyire ülő) poénnak, a vérbő (slapstick) akciójeleneteknek, a kellemesen őrült/kiszámíthatatlan zeneválasztásnak és persze fantasztikus mellékszereplőknek hála végső soron nehéz haragudni a filmre.

Ezzel el is érkeztünk a mű talán legerősebb pontjához: a mellékszereplőihez. Az egy dolog, hogy Reynolds nem csak imádja, de valósággal lubickol Mr. Pool szerepében, azonban a támogató gárda az, ami képes igazán az első rész szintjére (vagy pár jelenete erejéig afölé) emelni a filmet. Legyen szó akár a visszatérőkről, vagy épp a Vademberek hajszája után még nagyobb gengszterré vált Julian Dennisonról, a pofátlanul szerencsés és karakán Dominóról (Zazie Beetz), meg persze a lila here-állat robotkézre cserélő Josh Brolinról (aki Kábel szerepében idén másodszorra örvendezett meg minket egy nem csak kemény, de érzelmileg is erős antagonistával), mindegyikük fergeteges. És akkor a leghatalmasabb, meglepetés vendégszereplőt még nem is említettem, ahogy Petert sem, aki minimum egy spin-off filmet érdemelne. Hála nekik, nem csak a töke, de szíve is helyén van a filmnek. (Az már más kérdés, hogy talán nem ártana, ha egy Deadpool-film  ennél jóval cinikusabb és bátrabb lenne.) Egyedül csak szegény Terry Crewst sikerült újfent elpazarolni.

Mindent egybevéve a Deadpool 2. a lehető legtipikusabb folytatás, amiről pro és kontra nagyjából ugyanazokat lehet elmondani, mint amit az elsőről el lehetett. Bár itt-ott kissé érezhető a hasonló jellegű filmek által keltett „erre mi szükség volt?”-érzet, mindig jó időben jönnek a poénok, hogy sikerüljön elvonni a figyelmünket. Tehát akinek tetszett az első rész, annak nagy eséllyel ez is fog, aki pedig a haját tépi Deadpool infantilis beszólásain, az inkább fodrászhoz menjen mozi helyett.

Deadpool 2. amerikai akció-vígjáték, 119 perc, 2018. Értékelés: 6,5/10 nagypofájú zsoldos-raptor

vissza a címlapra

Ajánlott videó mutasd mind

Halálos túra a rémálmok világába

Kapudrog az irodalomhoz: A darkos cucc a jó YA-anyag

Kommentek

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.