Könyv

Végre egy racionális fiatal szemén nézhetünk a diktatúra mélyére

Scheirich Zsófia
Scheirich Zsófia

2018. 05. 26. 08:01

Kevés író mondhatja el magáról, hogy legelső regényét mindjárt irodalmi díjak sorára jelölték: Rivers Solomon ezen kevesek egyike. A fekete főhősnőt szerepeltető Kegyetlen szellemekben akadnak érdekes újítások, de közben jó iparosmunkaként hozza a megszokott dolgokat.
Korábban a témában:

Solomon írói karrierje sokban hasonlít másokéhoz: íróságról álmodozott, tanulmányai és munka mellett novellákkal és kreatív írói körben gyakorolt, egy-egy rövid írását publikálta. Aztán megjelent az első regénye, a Kegyetlen szellemek, ami azóta a jelentősebb irodalmi díjak (pl. Locus, Stonewall Book, Lambda) jelöltlistáin is sorra felbukkant. Solomon kezdésnek nem is álmodhatott volna többről.

A regény egy generációs űrhajó mindennapjaiba vezet be minket. A hajót, a Matildát eredetileg arra tervezték, hogy elérje a titokzatos, Ígéret Földjének nevezett helyet. Az ezeréves utazás során egy kisebb csoport vette át a hajó vezetését, ami kegyetlen elnyomásban tartja az utazókat. Az elnyomottak egyike a fiatal Aster, aki csöndben tűr, de szíve mélyén azt kívánja, bár azzá a korccsá változna, aminek tartják, és végezhetne elnyomóival. A sors azonban más utat jelölt ki a lány számára: egy vezető hirtelen halála és anyja önöngyilkossága között meglepő összefüggést fedez fel. Ez ösztönzi arra Astert, hogy a Matilda működésének mélyére ásson, és olyan dolgokat fedezzen fel, amelyek eddig rejtve voltak előtte.

A fülszöveg egy, a sci-fi és a disztópia kellékeivel feldíszített krimit ígér, azonban az utolsó oldal után a Kegyetlen szellemeket inkább karaktertörténetnek tarom, mintsem folyamatos akciót ígérő véres drámának – persze kínzásokból és gyászból bőven kijut a szereplőknek.

Maga a könyv nem minősül young adult disztópiának, azonban a fiatal főhősnő, Aster kicsit eszünkbe juttatja a Katniss Everdeenhez hasonló figurákat, mint viszonyítási alap. Aster fiatal felnőttként számos új, és újdonságának köszönhetően nehezen értelmezhető érzésekkel és számunkra elképzelhetetlen traumákkal küzd. A belső világát azonban nem fogalmazza meg, és nem is beszéli ki a külvilágnak. Egyrészt, magányos farkas ő, aki úgy érzi, mindent meg tud oldani, és mindent magának is kell; másrészt nincs is birtokában annak a nyelvnek, ami tökéletesen kifejezhetné azt, ami benne zajlik. Számára az érzések inkább kémiai folyamatok, testének rezdülései pedig izmok mozgásának összehangolt rendszere: szerinte ezeket nem is szükséges másként leírni, mint természetes biológiai folyamatok.

Tehát Aster nem az eddig jól ismert álmodozó különc, hanem egy racionálisan gondolkodó személy, aki mindent, még a saját érzéseit is a tudomány szemüvegén keresztül szemléli.

A fiatal nővel Solomon egy, az idealista és minden jó ügyért kiálló hősök után egy inkább reálos szemszöget hozott be, ami teljesen frissnek hat az utóbbi évek felkapott bestsellerei között. Persze tudomány orientált szemlélete végett így is kívülálló, az érzelmekhez köthető vagy elvontabb gondolkodást igénylő problémákat lassabban old meg.

Aster mellett érdekes szereplők még a vele közvetlen viszonyban állók: Theo, vagyis a Sebészként emlegetett főorvos és Giselle, a gyerekkori barátnő. Az utóbbi egy olyan sidekick karakter, aki gunyoros hangjával és rossz zsaru szerepével segíti a főhőst célja elérésében. Más szóval: Giselle az a barát, akit legszívesebben felpofoznál, amikor megszól, de később rájössz, mennyire igaza van.

Mellette Theo a feminim férfi, a nyugalom és a hidegvérűség megtestesülése, Aster számára egyszerre példakép és plátói lelki társ. Nem (csak) ezektől lesz érdekes figura, hanem a diktatúrában betöltött szerepe miatt. A regény elején hamar kiderül, hogy Theo az uralkodói család leszármazottja, viszont az androgün külseje miatt ért bántalmazások rendszerellenessé tették. Igaz, nem látunk belőle annyit, amennyit jó lenne, de mint kvázi belső ellenálló vagy kollaboráns képes végig egy izgalmas szereplőnek tűnni; olyannak, aki tudja, mit csinál, minden érthetetlen vagy kegyetlen tette mögött van motiváció. Utóbbi miatt ő és Aster között egy sok ellentmondással terhelt kapcsolatot ismerhetünk meg, amit Solomon finom eszközökkel fest le az olvasó előtt.

A karaktereken túl izgalmasnak tűnik a generációs hajóra helyezett diktatúra, azonban kicsit mintha a fülszöveg többet ígérne annál, mint amit kapunk. Nagyon is elképzelhetőnek hangzik, hogy egy gigaűrhajó utasai különböző részekre kényszerülnek, a hosszú út során pedig saját kultúrát és nyelvet alakítanak ki a fémfalak és csavarok között. Reális, hogy egy elnyomó hatalom ténykedése alatt gyökeret ver a megosztottság, az egyes csoportok lenézése és kizsákmányolása, és az is, hogy egy otthonná vált mesterséges kasztnin elfelejthetjük egykori bolygónkat, sőt csak gyermekmesének tűnhet az egész. Jól átgondolt világot látunk a Kegyetlen szellemekben, viszont a diktatórikus rendszer többet nem ad más, hasonló műfajú regényeknél. Nem feltétlenül baj ez, végül is a műfaji elvárásokat bőven teljesíti a könyv (pl. van elnyomó személy, mesterséges amnéziában tartott nép, a rendszerkritikus hangokat elfojtják, de lázadók is akadnak), továbbá felfedezhető a társadalom felépítésében a rabszolga-regényekre jellemző elnyomó vs. rabszolga felállás, de az alapötlet egy kicsivel többet is elbírt volna.

Viszont a szereplők közötti kapcsolatok finom ábrázolása és a regény világának kidolgozása után keserű szájízt hagy az olvasóban az, hogy Solomon pont a cselekmény felépítését hanyagolja, ezzel összecsapott érzést keltve.

Bővebben kifejtve: a történet célja (most vegyük úgy, minden történetnek van célja) a rejtély megoldása, azaz a Matilda uralkodója és Aster édesanyja közötti kapcsolat felfedése, erre viszont a könyv elejét és egy-egy jelenetet leszámítva csakis a legvégén, akkor is hirtelen, különösebb felvezetés nélkül térünk vissza. A kezdeti jól felépített rejtély után egy ilyen lezárás kiábrándítónak hat. Persze a cselekmény közepén akadnak olyan momentumok, amelyek Aster nyomozását segítik (pl. a Napocska mérnökeinek bemutatása vagy Seamus megkeresése), azonban ezeket többször megtörik bizonyos közbeiktatott epizódok (pl. Melusine néne vagy Giselle monológja). Érthető a funkciójuk – fokozzák az olvasó érdeklődését a végkifejlet iránt -, de inkább az ellenkező hatást érik el: kidobnak a történetből.

A Kegyetlen szellemekre elmondható mindaz, ami általában az első regényekre: nem rossz írás, elvan vele az ember, de megvannak a saját gyermekbetegségei is. Mindenesetre Rivers Solomonra érdemes figyelni a jövőben, mert számos érdekes ötlettel állhat még elő – legalábbis a Kegyetlen szellemekből erre következtetek.

Rivers Solomon: Kegyetlen szellemek

Kiadó: Főnix Könyvműhely

Kiadás éve: 2018

Eredeti cím: An Unkindness of Ghosts

Fordító: Kőműves Erika

Oldalszám: 345 oldal

Értékelés: 7/10 raptor

vissza a címlapra

Kommentek

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.