Film

Ezek a szuperhősök polgárháború nélkül is hanyatlásnak indultak

Jordan Galland 2012-es, paródiaszerű alkotása hasonló megközelítéssel beszél a szuperhősökről, mint ahogy két évvel később Taika Waititi mesélt a vérszívókról a Hétköznapi vámpírok képkockáin. Nem megfeledkezve a jelmezes igazságosztó csoport különleges képességeiről, egészen emberközeli, szinte már nyomorult tálalásban mutatja be őket. Ez az Alter Egos. A szuperhősfilm, amit jó eséllyel nem ismertél, pedig nem érdemes kihagynod az életedből.
Korábban a témában:

Hiába a rendkívül alacsony IMDB-pontszám (amely nem mellesleg nagyon kevés szavazat alapján alakult ki) és a hírnév jóformán teljes hiánya, mégis érdemes időt szakítani erre a filmre. Nem arról van szó, hogy az Alter Egos bármilyen értelemben is kiváló alkotás lenne, hiszen a kis költségvetés messziről érződik rajta. A vizsgafilmes hatású vizuális effektek és a legjobb szívvel is csak erős közepesnek nevezhető színészi játék amatőr felhangot kölcsönöznek a produkciónak. Ez talán nem is akkora baj, hiszen ha megfigyeljük, akkor egyértelmű, hogy egy geekszerelemből és a filmkészítés iránti rajongásból született produkcióról van szó, amely nem akar semmi többet, csak elgondolkozni egy kicsit arról, hogy milyenek is vagyunk mi, emberek. Jelmezzel, vagy anélkül.

A szuperhősök győztek, és ezáltal elbuktak.

Ebben a kissé disztópiaszerű világképben a szuperhősök nem amolyan félistenek vagy celebek. Integrálódtak a társadalomba, ám amíg korábban bűnüldöző tevékenységük okán körülrajongott csoport voltak, addig ma megvetett, lenézett réteget alkotnak. Ez annak köszönhető, hogy jól végezték a munkájukat. Minden szuperbűnözőt elkaptak, és rács mögé dugtak, ám így ellenség hiányában a társadalom többi részének megközelítésében ingyenélőkké váltak, hiszen az eddig nekik utalt állami támogatás indokolatlanná vált. A hálátlan civil rétegek nyomása alatt a jelmezes igazságosztók önmaguk árnyékává váltak, a dicső időkben működésüket összefogó nagyvállalati háttér pedig szinte teljesen funkciótlanná silányodott.

Amennyiben az Alter Egos egy nagyobb lélegzetvételű, több pénzből készült, magasabbra törő produkció lenne, jó eséllyel mélyebbre ásna. Valószínűleg részletekbe menően megtudnánk belőle, hogy milyen nyomorúságosan és mennyire depresszív légkörben működik a társadalom, amely korábban a szuperhősök csoportja köré szervezte magát, ám most önhatalmúlag cserben hagyta saját elveit. A Watchmen alternatív történelmi világképéhez hasonló atmoszféra sejlik fel a szemeink előtt, amennyiben ezen a vonalon gondolkodunk tovább.

Az Alter Egos nagy erőssége, hogy bár nem kecsegtet az ikonikussá válás lehetőségét magukban hordozó nagyjelenetekkel, a néhány szereplőt felvonultató, gyakran kifejezetten kamaradrámára emlékeztető koreográfiáiban mégis egyértelműen reflektál a sztori szupererős adalékkal együtt is végtelenül átlagos világára. A fokozatosan adagolt érzelmekkel körített, okosan megszerkesztett flashback jelenetek mesélnek a szuperhősök és szuperbűnözők között húzódó vékony határról, amely a fordulatos, bár kissé kiszámítható cselekmény végén ijesztő mértékben elmosódik.

Ugyanis az erősen behatárolt keretek okán a készítők más módon láttatják a szuperhősök aranykorát követő társadalmat.

Méghozzá egyéneken keresztül, sőt ha szigorúan vesszük, egyetlen szereplő által. A főhős Brendan, akinek szuperhős alteregója Fridge. Álnevéből nem nehéz kikövetkeztetni, hogy jeges, fagyasztó képességekkel rendelkezik. Már eleve így született, ahogy az összes szuperhős is képességeivel együtt jött a világra. (Ezáltal az X-Men homo superiornak nevezett mutáns fajára is erős utalást tesz a produkció.) Ennek ellenére egész életében az önazonosság megtalálásáért küzdött. Ugyanis ebben a világban az adott szuperhős nem egyedi, a különböző képességek számos egyénnél megjelennek. (A történet egyik antagonistája cikizi is Fridge szuperhősnevét, mondván, már foglalt volt az összes fagyasztással kapcsolatos menő elnevezés, hiszen a hasonló képességű, nagyobb presztízsű hősök elhappolták őket korábban.)

Fridge így elég komoly belső válság keretei között igyekszik meglelni identitását.

Ez pedig nem könnyű, hiszen sajátos, személyiségen belüli ellentmondások formálódnak a főszereplő jellemében: például barátnőjét sokkal nagyobb hatásfokon képes kényeztetni, amikor a számára az önbizalmat jelképező álruhát hordja. Ez viszont ahhoz vezet, hogy civil énje irigykedni kezd álarcos alteregójára, párját pedig hűtlenséggel vádolja, hiszen a nő elvileg nem tudja, hogy a maszkos hős és a pasija ugyanaz a személy. A főhős barátja, a röntgenlátással rendelkező C-Thru próbálja átlendíteni Fridge-t a kissé perverz pszichológiai mocsáron, és a jól sikerült reggelizős párbeszédes jelenetben még a klasszikus Pókember-féle “nagy erő nagy felelősséggel jár” frázis is elhangzik, persze alaposan kifigurázott megközelítésben.

Az Alter Egos mindent egybevéve alapvetően helyzetkomikumokkal és parodisztikus karakterekkel operáló vígjáték, ám a drámaibb hatást sem mellőzi. A sablonosabb “légy önmagad”-féle tartalmi töltet mellett komplexebb mondanivalót is magában hordoz. Pszichológiai paradoxonokról, érzelmi gátlásokról és egy öngyilkos módon működő, saját farkába harapó kígyótársadalomról.

Alter Egos. Amerikai vígjáték, 80 perc, 2012. Értékelés: 7/10 raptor.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a Roboraptor Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.