Gileádban most mindenki gyanús

Gileád vallási fundamentalista diktatúrája beleremegett az előző epizód fináléjába, amely lehetőségek egész sorát vetette fel. Ezeket a legfrissebb, hetedik rész megpróbálja kiaknázni. Új ellenségek születnek, és régi arcok térnek vissza, ám a játékidő felében megint csak időhúzó flashbackeket nézhetünk. Spoileres kibeszélő.
Korábban a témában:

Hó borít mindent, és elsőre egészen békésnek tűnik a táj. Szolgálólányok vonulnak katonás rendben, koromfekete siratóruhában, elfátyolozott arccal. A televíziótörténet egyik legvisszataszítóbb karaktere, Lydia néni vezetésével összegyűlnek a halottak tiszteletére.

Ez a gileádi gyász.

Színtiszta, fehér táj, tűzpiros koporsók, és éles kontrasztot képező fekete öltözékek. Az előző rész végén látható, meghökkentő merényletben sok szolgálólány az életét vesztette. A számukra rendezett temetési szertartás pont olyan gyönyörű vizuálisan, mint amennyire hazug ás álszent tartalmában. Az elhunyt társaikat láthatóan betanított, gépies mozdulatokkal búcsúztató szolgálólányoknak Lydia néni mond mérgező szájából felböfögött, manipulatív beszédet. Megrázó, hogy a gileádi vezetés megvezethető óvodásokként tekint a szolgálólányokra. Az elhangzó szavak hiteltelenségére ugyanis csak az nem figyel fel, akinek már az agya helyét is átmosták. A néni egy szebb, erőszaktól és félelemtől mentes világról beszél, amelyet Gileád szeretne megadni népe, kiemelten a szolgálólányok számára. Mindezt megtorlással, vérontással és radikális méreteket öltő megfélemlítéssel próbálja elérni. Ahogy a legtöbb diktatúra, úgy lassacskán Gileád is belezavarodik saját ellentmondásaiba.

És a rendszer elkezdi felzabálni önmagát.

A korábban szilárd alapnak tűnő besúgórendszer már a politikai vezetés tagjaira is veszélyt jelent. Az Ofglen által elkövetett merénylet után az utcákat katonák és harckocsik lepik el, nyílt színen lőnek agyon Marthákat, és vannak olyan parancsnokok, akiket rögtönzött koncepciós perek nyomán egész családjukkal együtt kivégeznek. Mindenki gyanússá válik, senki sincs biztonságban. Előlép a homályból egy korábban csak érintőlegesen kezelt figura. Cushing parancsnok meglátogatja June-t, és ekkor kiderül, hogy neki nem sikerült beadni a korábbi emberrablás álhírét. A felelősöket kereső Cushing megszorongatja a főhősnőt a feszült párbeszédes jelenetben. Úgy fest, a diktatúra legfőbb ellensége nem Kanada, és még csak nem is egy lehetséges forradalom. Hanem a forradalmi tett következtében fellépő paranoia, amely nyomán az egykori szövetségesek gyanakodva kezdik méregetni egymást. Lehet, hogy a gileádi kígyó mérges fogaival most a saját farkába harap. De vajon ez a diktatúra végének a kezdete?

Ahogy sok minden más, úgy ez a kérdés is a Waterford-házaspáron áll vagy bukik.

Úton gázolt kutya kiomlott bele is nézett már ki szebben, mint Fred Waterford a robbantás után. A parancsnok kórházi ágyán fekve, artikulálatlan nyögések közepette, a sebhelyek mögül ki sem látva szorítja Serena kezét. Mrs. Waterford persze továbbra is megtévesztő hitelességgel viseli a szerénység álarcát. A June-nal folytatott párbeszédeiben még mindig a tettetett empátia és megértés kerül fókuszba, miközben le sem tagadhatná, hogy csupán kényszerből, a szolgálólányban növekvő életre tartott igény miatt játssza meg magát. Ám ha már így alakult, akkor June megragadja az alkalmat arra, hogy megkavarja kissé az állóvizet. Arra már korábban is rájött, hogy asszonya álszent viselkedésére neki is hasonlóan megtévesztő, vagy olykor manipulatív módon kell reagálnia. Utóbbi mellett dönt, amikor jól időzítve felhívja Serena figyelmét Cushingra, és arra, hogy a kegyetlen módszerekkel félelmet keltő parancsnok a Waterford-ház körül szaglászik. Nem telik bele sok időbe, és már akasztják is a hóhért. Cushingot megvádolják, és elhurcolják.

Továbbra sem célszerű Waterfordékkal packázni. Az anarchiába süllyedés elmarad, nem tör ki végül semmilyen polgárháború. Ehelyett új rendeleteket hoznak, a gyeplő pedig Serena kezébe kerül. Vagy talán mégsem. June ugyanis, nem biztos, hogy szánt szándékkal, talán csupán a Cushingtól való félelemből, de az epizód végére megdöbbentően közel kerül a hatalom forrásához. Mrs. Waterford jól tudja, hogy a hatalomátvétel előtt időkben szolgálólánya szerkesztőként dolgozott, ezért hát átnyújtja neki az újonnan papírra vetett gileádi szabálykönyvet. June feladata a leírtak átnézése. Egyfelől visszataszító az, hogy Serena mennyire nyeregben érzi magát. Feltétel nélkül hisz benne, hogy June már nem több engedelmeskedő, együttműködő szolgánál, így hát kezébe adja a tollat, amelyben valódi erő rejlik. June pedig a hirtelen felcsillanó remény által keltett, Serena jelenléte okán kissé eltussolt mosollyal az arcán kattintja elő a toll hegyét, mert lehet, hogy ebben a pillanatban rájött valamire. Arra, hogy Gileád hatalmát nem kívülről érkező fegyveres, hanem belülről bomlasztó bürokrata erők fogják megdönteni.

Eközben a gyarmatokon.

June utolsó jelenetben mutatott cinkos mosolyának nem csak az az oka, hogy a törvénykönyvvel és a sok mindenre képes tollal váratlan hatalom került a kezébe. Hanem az is, hogy régi, halottnak, vagy legalábbis elveszettnek hitt ismerősöket látott viszont. A radioaktív gyarmatokon, ahol Emily és Janine raboskodik, váratlanul fekete autók jelennek meg, lesötétített ablakokkal. A járművekből komor emberek szállnak ki, és szó nélkül elhurcolják a kényszermunkára igyekvő egykori szolgálólányok egy részét. Emilyt és Janine-t is. Ám nem a bitófára vagy a vallatószobába viszik őket. Hanem vissza a gileádi központba. Egészen morbid, ezáltal kicsit vicces is a helyzet, amelybe az elnyomó hatalom került. Az intézményesített szexrabszolgaság bűne sok halállal járó merényletet eredményezett. Ennek következtében megfogyatkoztak a szolgálólányok, így Gileád saját ronda képét szemen köpve kénytelen a gyarmatokról visszahozni néhány nőt. Az azért furcsa, hogy Emily is köztük van, hiszen elhurcolása előtt mégiscsak eltulajdonított egy autót, amivel embereket gázolt el, és a nyílt lázadást rendkívül sokan végig is nézték. Ám most mégis itt van, és a boltban össze is fut June-nal. Nem Offreddel, hanem June-nal. Érzelmes lánc indul az éppen vásárló szolgálólányok között. Bemutatkoznak egymásnak. Valódi neveikkel hivatkoznak magukra, miközben magasztos zene szól, a váratlanul érkező spielbergi szentimentalizmus pedig átvezeti a főhősnőt az előbb ecsetelt, tollforgató zárójelenetbe.

És itt van ez a nő, jaj, hogy is hívják… megvan! Moira.

Teljesen érthető, hogy a készítők egyfajta kényszert éreznek arra, hogy lehetőleg minden epizódba beemeljenek valamilyen flashbackszálat, hiszen kezdettől építenek erre is a cselekményvezetés megalkotása során. A második évadban azonban újra meg újra visszatér a kérdés: vajon van még létjogosultsága a folyamatos visszatekintgetésnek? Bizonyos epizódok megerősítik ezen szálak szükségességét (például a néhány hete látott flashbackek June édesanyjáról), de akadnak olyanok is, amelyeknek megvadult keresés közepette sem tudunk funkciót találni. Utóbbira minden korábbinál tökéletes példa jelen epizód, és Moira szála. Az előző évadban megnézhettük June barátnőjének szökését, amely után természetesen lenne értelme tovább foglalkozni a karakterrel, elsősorban a poszttraumás vonalon. Na de nem ilyen rendszertelenül. Nincs sok értelme annak, hogy Moira minden harmadik epizódban feltűnik, a gileádi helyzettel sok mindent kezdeni nem akaró Kanadában, és, valljuk be, nem csinál semmit. Csak húzza az időt, hogy meglegyen az ötvenperces játékidő és az a plusz néhány epizód. A hozzá kapcsolódó visszatekintő jelenetekben a béranyaságról, a gyermekvállalásról és az érzelmi kötődésről értekezik a produkció, ami szép és jó, de nincs helye és érdemi szerepe az epizód összképében. Olyan hatása van a látottaknak, mintha A szolgálólány meséje aktuális részét megszakítanák a Moira meséje című spin-off sorozat előzetes képkockáival.

A csodálatos színekkel felfestett, hangulatában igencsak fajsúlyos nyitójelenet után a diktatúra egymásra támadó szegmenseit figyelhettük A szolgálólány meséje legújabb epizódjában, amelyben ismételten túl sok hely jutott a játékidőbe értelmetlenül benyomorított töltelékjeleneteknek. De legalább az érdeklődés fennmaradt. Mert úgy fest, hogy valami készül Gileádban, és ebben a jelek szerint June-nak még nagyobb szerep juthat, mint ahogy azt az előző részek alapján elképzeltük.

A sorozatról írt korábbi kibeszélőink: 1-2.rész, 3. rész, 4. rész, 5. rész, 6. rész

A szolgálólány meséje legújabb részeit megnézheted minden csütörtökön az HBO GO-n.

a szolgálólány meséje 3. évad kritika
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.