Neil Gaiman korunk egyik legtehetségesebb mesemondója, aki a Sandman képregénysorozatban az álombirodalom ura, Morpheus szemén keresztül mutatta be tartalmas fantáziavilágát. Az álmok fejedelmét tehát már jól ismerjük, most pedig a Fumax Kiadó jóvoltából mélyebb betekintést nyerhetünk nővére, Halál viszontagságaiba.
HIRDETÉS
HIRDETÉS
Gaiman színes, sokrétű, néhol perverz agyszüleményei izgalmas kalandokon keresztül reflektálnak a világ aktualitásaira és az emberi problémákra. A szerző előszeretettel személyesít meg mítoszokat, fogalmakat, társadalmi jelenségeket. Az Amerikai istenek című regényben alakot adott a modern technológiai fejlesztéseknek és az ősi vallások istenségeinek, a Sandmanben pedig az emberiség elvont fogalmait, például a vágyat, a végzetet és az álomvilágot társította emberi külsejű lényekhez.
Históriáiban maga a halál is testet ölt.
A gyönyörű, háromszáz oldalas, kemény borítóval fedett, csillogó fényes lapokra nyomott képregényt már csak kézbe venni és élmény. Belelapozni pedig egyet jelent az emlékezetes, egyedi kulturális kalanddal. Persze félreértés ne essék, ez egy spin-off. És mint ilyen, nem meglepő módon kevésbé grandiózus és nem annyira összetett, mint a Sandman anyatörténete. Ezzel azonban nincsen komoly probléma, mert amíg az álmok világa szürreális tér, amely lehetőséget biztosít a számos elrugaszkodott epizód ábrázolására, addig Halál története szorosabban kapcsolódik az élethez és az átlagemberek mindennapjaihoz.
HIRDETÉS
Ez Neil Gaiman Halál-történeteinek teljes gyűjteménye. Idevágó részleteket a Sandmanből is tartalmaz, ám az álmok hercege csak az első fejezetben jelenik meg. Utána a csintalanul mosolygó, laza stílusban kommunikáló Halálé a terep, aki a kiadványban öt kisebb novellán és kettő nagyobb, egyenként három fejezetet számláló történeten, valamint egy frappáns epilóguson keresztül tanítja meg nekünk, hogy milyen a világ, az élet és az emberi faj.
„Megállapítottam, hogy egy jégszívű, beképzelt, frigid picsa vagyok – csak ezt nem ilyen finoman fejeztem ki.”
Ám ahhoz, hogy minket taníthasson, önmagát is fejlesztenie kell. A Jeff Jones minimalista rajzaival és Jon J. Muth összemosódó, így különleges hatást keltő színeivel operáló Téli mese című történet néhány oldalas belső monológon keresztül mutatja be Halál korokon átívelő karakterfejlődését. Izgalmas egy elvont fogalom kapcsán ezt a szót használni, de a címszereplő személyisége valóban fejlődött, miközben végezte munkáját a történelem során. Rájött arra, hogy ha rideg és durva, akkor a halandók másképp reagálnak eljövetelére, mint amikor kedves és könnyed. Hosszú évekre volt szüksége ahhoz, hogy feldolgozza az emberek félelmét és utálatát, amit elkerülhetetlen közeledése vált ki. Így vált eonokon áthaladva rendkívül összetett figurává, aki évszázadonként egyszer halandó alakot ölt azért, hogy jobban megértse az életet és az élőket, hiszen ezáltal is hatékonyabban tudja végezni a munkáját.
Halál egy kacér, tizenéves, gót stílusban öltözködő lány képében jelenik meg.
A fiatal arcú, ám valójában ősöreg energia, ami ott volt, amikor felsírt az univerzum, és ő lesz az is, aki majd elhantolja a mindenséget. Nem sötét öltönyös, komor férfi és nem is a Nagy Kaszás. Hanem egy hebrencsnek tűnő kamaszlány, akinek minden, de szó szerint minden a vállán nyugszik. Gaiman ezzel a csodálatos és bátor kontraszttal emberközelivé teszi életünk elkerülhetetlen, végső állomását. Sötét tónusú meséjében a halál érthetőbbé és feldolgozhatóbbá válik, az élet pedig minden korábbinál értékesebbnek tetszik. Pedig az író bölcsen távol tartja magát attól, hogy megválaszolja a „Honnan jöttünk?” és „Hová tartunk?” című megválaszolhatatlan kérdéseket, ám a titkok forrását könnyen értelmezhető formába önti.
Halál ebben a tanulságokkal teli kötetben számos példát hoz a mindennapi világból, és az említett Téli mese, valamint a humoros szexuális felvilágosítást tartalmazó zárófejezet kivételével rendszerint csak a szereplőket terelgető mellékalakként tűnik fel. És ez így autentikus, mert Gaiman tisztában van azzal, hogy a halál nem főszereplője az életünknek, de az általa kiváltott hatások, folyamatok, érzelmek és gondolatok mégis ott munkálnak minden egyes napunkban, ébren vagy sötét álmokban töltött éjszakáinkban.
Élet és halál, anyagi és spirituális világ határán egyensúlyozunk.
Morpheus kalandjaihoz képest Halál sztorijaiban több a való világ, a misztikum pedig csak hatásos színezőeszközként van jelen. Gaiman a fantázia bugyraiban legmélyebbre a Halál és Velence című, P. Craig Russell festői illusztrációival díszített fejezetben merül. Itt a címszereplő egy örök életre vágyó alkimista időhurkát igyekszik megtörni. De még ez a történet is végig földhözragadt marad, hiszen egy átlagember szemén keresztül ismerjük meg az eseményeket. A kötet többi része pedig még hangsúlyosabban emberi, ráadásul a szerző élvezetes húzással, laza szálakkal össze is köti a sztorikat. Az első háromfejezetes történet (Az élet mindig drága) mellékszereplői válnak a második hosszabb mese (Egy teljes élet) főhőseivé, és az utóbbiban elmondott egyik párbeszéd még a velencei kaland során is visszaköszön.
Öngyilkosságra készülő tizenéves srác, hűtlen leszbikus rocksztár, eltorzult arcú ügynöknő, egy fiú, aki 2001. szeptember 11-én elveszítette az édesanyját és a Halált gyerekkora óta ismerő katona. Mindennapjaikat élve kulcslyuknyi bepillantást nyernek a fizikai világon túl elterülő, szürreális valóságba, a naptalan birodalomba, amelynek úrnője (vagy ura, vagy egyik sem, esetleg mindkettő, végül is ez tökmindegy) mindenkivel törődik, de ezzel a maroknyi emberrel talán egy kicsit mégis jobban foglalkozik. Hogy miért? Mert ezek a figurák hétköznapi, gyakori problémákat jelenítenek meg. Kamaszkori identitásválságot, párkapcsolati konfliktusokat, testképzavart, gyászt és bűntudatot. Az átlagember életének természetes, de mégis nehéz jelenségei a leheletnyi dózisban adagolt fantasy segítségével, az egyik leghatalmasabb kozmikus hatalom idegenvezetői szereplésével válnak átláthatóbbá, kezelhetőbbé.
Halál az életre tanít. Mert mi más tudna jobban nevelni a hosszú és eredményes útra, mint az elkerülhetetlen tény, hogy egyszer véget ér. És akkor majd rohadtul jól fog esni, ha lesz valami, valaki, bármi, amit magad után hagyhatsz. Neil Gaiman ezt akarja megértetni, és jó úton jár. Mert rájön arra, hogy az ellentétek a legbeszédesebbek. Fényről beszél a sötétség által, az öröm fontosságát hangsúlyozza szomorú és melankolikus történeteken keresztül, és a napfényre hív úgy, hogy bepillantást enged a nap nélküli birodalomba.
Az életre szavaz, a Halál jóváhagyásával.
