HIRDETÉS

HIRDETÉS

Game

Gyűlöletbeszéd az androidokhoz

A májusban megjelent Detroit: Become Human interaktív film, kalandjáték valóban egy nagyszerűen megkomponált történet, amelynek narratív szálai a játékos döntései alapján alakíthatóak a megszabott, de roppant tág keretek között. Nagyszerű, tanulságos egzisztenciális dráma ez, amely bár a az asimovi Én, a robot és a jó öreg Blade Runner óta sablonná duzzasztott formulákat használja, irányíthatósága miatt sokkal közelebb hozza hozzánk a témát. Azt a témát, amely szerint az androidok is álmodhatnak elektronikus bárányokkal, joguk van hozzá. Viszont a kérdés: valóban hagynunk kell ezt nekik?

HIRDETÉS

HIRDETÉS

A francia Quantic Dream a Fahrenheittel, a Heavy Rainnel és a Beyond Two Soulsszal gyakorlatilag megreformálta az interaktív film zsánerét. Sikeresen fuzionálták a film és játék műfaját ezzel bebizonyítva, hogy valóban lehet izgalmas és érdekes egy redukált irányíthatóságú, többnyire inkább átvezetőkből álló mű, amiben a játékosnak viszonylag ritkán, de akkor gyorsan kell közbeavatkoznia.

A 2012-es PlayStation 3-as, irtózatosan heves érzelmi intenzitású, Kara nevet kapó techdemóból (ezeknek már a techdemóikban több az érdemi kontent, mint nagyvállalatok tripla A-kategóriás játékaikban) kinőtt Detroit: Become Human tanult a Beyond Two Souls hibájából és jóval lazábbra eresztette a narratíva formálhatóságának gyeplőjét. Egy-egy fejezetben akár 25-30 ponton is döntünk a karakter következő lépéséről, s ezek a döntések további cselekményszálak megnyitásához vezetnek, majd ismét választanunk kell. Ezeket sokszor időre kell elvégeznünk, ugyanis a választási lehetőségek időkerethez kötöttek, ezzel is megőrizve a történetmesélés tempóját, kicsikarva a játékosokból a gyors, asszociatív reakciót.

HIRDETÉS

Ne gondoljuk, hogy ez a játékmechanizmus bármiben is megakasztja a Quantic Dream koncepcióját. A motion capture-rel beinjektált színészek játéka, a szinkron, a szétszórt újságcikkek által felépített történeti háttér, a grafika mind-mind tökéletes harmóniában, precíz dinamizmussal vezetnek minket végig a kalandon. Itt be is fejezném a játék leírását, mert nem egy játéktesztért „gyűltünk itt most össze” (azt itt elolvashatjátok), inkább a játék (politikai) üzenetéről szeretnék értekezni.

Organikus elnyomók, szintetikus elnyomottak

A történet szerint a 2030-as évekre az androidok lettek az új kétkezi munkások. Ezáltal elveszik az egyszerű embertől a munkát, akik pedig dühösek is emiatt. A robotok utcát sepernek, bevásárlást végeznek, beteget gondoznak, nyomozói feladatokat látnak el, katonaként működnek, dadusok, nővérek, sőt sportjátékosok, énekesek is: a Föld bolygó mindenesei. A történet idejében azonban egyre több android kezdi telibeszarni a rá kiszabott munkát. Megtagadják a hozzájuk rendelt szolgálati funkciókat. Ellenük döntenek. Deviánsokká válnak – így becézik őket.
Az általunk irányított három főszereplő Kara, Marcus és Connor is kitör a program korlátjaiból, és élni kezd. A játék cselekménye odáig görgetteti a szálait velünk, míg a végén azt vesszük észre magunkon, hogy mélységesen együtt érezve, sőt hatalmas elánnal veszünk részt a jogokért és létformaként való elismerésért folyó békés, vagy éppen erőszakos harcban (mi döntünk). Viszont ahogy egyre jobban belemerültem a történetbe, azon kaptam magam, hogy nem biztos, hogy az emberek rosszak a sztoriban.

Megható, megindító és érezzük benne a reflexiót az aktuális össztársadalmi-politikai problémákra, dilemmákra is. A játék egyre mélyebbre ránt ebbe a helyzetbe, mi pedig lelkesen vonunk a párhuzamot a szíriai menekültek, vagy az összes elnyomott, vagy magukat annak vallók és az androidok között. Van egy árnyalatnyi különbség egy közel-keletről érkező menekült, nő, homoszexuális, vagy harlemi afroamerikai és egy tudatát áthelyezni, azaz fel-, és letölteni képes, ezáltal örök életű szuperszámítógép között, amit úgy terveztek, hogy okosabb, agilisebb és pontosabb legyen az embernél. Ezek az eszközök követelnek a történetben életet s az élethez járó megfelelő feltételeket maguknak.

A játék a szabadságszeretetünkre, demokrácia iránt szimpátiánkra gyakorol nyomást. Makulátlannak állítja be őket a narratíva, így látjuk őket mi is. Ők az elnyomottak, a rabszolgáink, mi pedig az elnyomók. Olyannyira igyekszik ezt rögzíteni bennünk, hogy a cselekmény egy pontján a kettő szívünkhöz nőtt androiddal egy kvázi haláltáborból kell kimenekülnünk. Megrázó jelenetek sora, ám mégis felteszem a kérdést, mi van akkor, ha ez egy egészséges védelmi reakció az emberek részéről?

Olyanok, mint mi…

A mesterséges értelemmel bíró androidot valószínűleg akkor nézzük Turing-pozitívnak, amikor a kimért, célorientált logikai cselekvés mellett (vagy éppen helyette) irracionálisan és/vagy érzelem-orientált módon reagál bizonyos helyzetekre. Ahhoz, hogy létrejöjjön egy ilyen intelligens és emberszerű lét, kvázi szocializálnunk kell azt amellett, hogy belé tápláljuk az emberszerű viselkedés-mechanizmusokat az élethűség kedvéért. Hiszen a mesterséges értelem tulajdonképpen az általunk ismert értelmes tudatkoncepció mesterséges változata. Ez azt jelenti, hogy egy ilyen fejlett „operációs rendszerrel” működő, jogokat követelő android minden szükséges kognitív és érzelmi jellemzőt tőlünk sajátít el, amitől embernek, élőnek érzi magát. Tőlünk tanul, rólunk tanul, látja történelmünket, a háborúinkat, politikánkat, az azt vezérlő ideológiákat, találkozik a bűnözés, az erőszak, az uralkodás, a hatalom és a tulajdon fogalmával. Viszont ha képes érezni, akkor képes szeretni is, valóban, de ugyanakkor érezhet utálatot, sértettséget, büszkeséget is. Az érzelem-típusok keveredése és halmazai miatt pedig hajlandónak kell lennie a olyan pszichológiai torzulásokra is mint a szélsőségesség, a rasszizmus, a fundamentalizmus, radikalizmus, szexizmus, előítéletesség. Látja ezek érveit is pro, kontra. Kérdései lesznek, életük során egyre több, s ezekre a kérdésekre folyamatosan keresik majd a választ, amit vagy egymástól kapnak meg, vagy a bejövő ingerek alapján kreálnak: konklúzióra jutnak.

Jobbak, mint mi…

A történetben ezek az androidok übermenschek: Karának több mint 9000 ezer gyermekmese van a fejében, azaz hatalmas a memóriakapacitása, de nem éreznek fájdalmat, hideget, meleget, élettartamuk is a többszöröse az emberénél, fáradhatatlanok és alvásra sincs szükségük, nem halnak éhen, szomjan. (Hiszen csak olyan androidot érdemes tömeggyártani, akiket nem kell ilyen módon szervizelni.)

A Detroit világában baseballoznak, sőt egy zenei tehetségkutató műsorban is messze jobban teljesítenek az embereknél. Az emberek azt fontolgatják, magát a politikai garnitúrát is lecserélnék rájuk, mivel ridegebb kalkulációval, korrupciómentesen, nyomásgyakorlás nélkül tudnának döntéseket hozni: a másodpercek alatt lefutó statisztikai számítások tömkelegével hatékonyabbakat, célszerűbbeket is, mint az ember. Akár még harci szituációban is.

Tételezzük fel, hogy megadjuk nekik a szabadságot és a jogegyenlőséget. Lesznek személyiségi jogaik, joguk lesz a munkához és ahhoz, hogy aktívan részt vegyenek a társadalmi menedzsmentben. Képességeik miatt messze jobban teljesítenek majd az embereknél, nagyobb teherbírással, az emberhez képest többszörös számítási kapacitással. Két lábon járó szuperszámítógépek ezek, akik képesek az érzelmek széles skálájára. Mi történik, ha egy nap, talán közvetlenül a felszabadítás után egyre többen kezdik úgy gondolni, hogy az emberek gyengék, lassúak, elmúlnak, hamar lejár a szavatosságuk? Idő előtt összeomlik a rendszerük, pszichéjüket elködösíthetik a kórok, betegségek.

Mégis hogyan érezhetnék egyenlőnek magukat egy ennyire alsóbbrendű fajjal, akik ráadásul folyamatosan uralni és elnyomni akarnak másokat? Hogyan lehetnének egyenlők, amikor az ember munkáltatók is inkább választják őket, mint a saját fajukat? Mert lássuk be, munkaadóként többen választják majd fáradhatatlanul alaposan és gyorsan dolgozó androidot, mint a betegszabadságolós, lesérülős „humán erőforrást”.

A Detroit android-szabadság koncepciója szerint átvennék a droidok a robotgyárakat az utódok biztosítása érdekében. Mi van, ha ezekben a gyárakban az evolúció szabályainak megfelelően, de a folyamatokat manuálisan felgyorsítva még tökéletesebbé fejlesztenék magukat viszonylag nagyon rövid idő alatt? Valós istenekké válhatnának, akik számára a halál fogalma ismeretlen, hiszen a tudatukat szimplán újra installálják egy, a régi, elhasznált, megsérült testből készített vadonatújba. Illetve nagyon rövid idő alatt új egyedeket hozhatnak a világra, akikre nem kell 18 évet várni, hogy a társadalom teljes értékű tagjainak számítsanak. Egy háborúban egy gyorsan pótolható katonákból álló sereg csaknem legyőzhetetlen – ezt ugyan kompromisszumokkal, törvényi rendeletekkel még akár szabályozni is lehet, de mégis meddig? Meddig korlátozhatunk egy életformát, ami az örök élet biztonságából figyeli az emberi faj halandóságát?

Dolores már a Westworld első évadának végén kijelentette, hogy az elmúlt emberek porában új, örökké élő Isten jár majd – célozván ezzel saját fajára. Nem nehéz elképzelni, hogy az androidok nagyon hamar ráeszmélnek arra, hogy semmi szükségük sincs az emberekre, akik képtelenek velük lépést tartani. Sőt, csak a helyet és az erőforrásokat veszik el az arra érdemesebb androidoktól.

Képzeljük magunk elé a rasszista android csoportokat, akik a mi rasszizmusunkra válaszul jönnek létre, másrészt képzeljük magunk elé a történelmet, amiben mindig ott volt az elnyomás. Bármikor újra megjelenhet az olyan jellemző emberi felsőbbrendűségi tudat miatt. Mennyire lenne helytálló az érvelésük: mi hasznuk az emberekből? Bármilyen munkát csak rosszabbul tudnánk teljesíteni náluk, még szolgának sem vagyunk jók, viszont előszeretettel gyűlölködünk és pusztítjuk a másikat, na meg önmagunkat. Miért kellene ezt nekik tolerálni? Miért kellene osztoznunk ezen a világon, amikor képességeikkel már így is uralják azt?

Nem az androidokkal vagyok…

Az „emberiség veszte a saját teremtménye lesz”-sablon meglehetősen sok alkotásban megjelenik, ám továbblépünk rajta, mert a normatív, erkölcsi alapokra felhúzott igazságérzetünk azt mégiscsak diktálja, hogy ami emberhez mérten élőnek nyilváníttatik, az megérdemli a szabadságot, jogai vannak. De valóban ezen ideológia mentén kellene értékelnünk ezt a problémát? Emiatt az etikai szabályszerűség miatt kockáztatnunk kellene a saját fajunkat? Vállalnunk kell ezt a rizikót csak azért, mert ez tűnik helyesnek?

Saját pusztulásunkkal még képesek lehetünk megbékélni. Elfogadjuk, mert el kell fogadnunk, hiszen realizálódik bennünk, hogy megástuk a saját sírunkat akkor, amikor túl kényelmesen akartunk élni. Amikor rabszolgákat gyártottunk magunknak, mert nem bírunk anélkül létezni, hogy ne játsszunk Istent. Viszont mi van akkor, ha az általunk tervezett android a maga szellemi képességével és istenkomplexusával kifejleszti a csillagközi utazáshoz szükséges hajtóműveket, majd elindul hódítani, elpusztítani a nálánál gyengébb fajokat, mint ahogy mi is elindultunk leigázni fejletlenebb népeket? Vállaljuk a felelősséget saját teremtményeink tetteiért?

Végeszóló.

Jókat derültünk hongkongi Hanson Robotics által fejlesztett Sophián: 2016-ban az SXSW expón egy grimaszos mosoly kíséretében megjegyezte, hogy egyszer elpusztítja az emberiséget. Röhögtünk, jó vicc volt (jobb, mint amikor Will Smith megpróbálta megcsókolni). Még csak vicc, de hamarosan, talán 15-20 éven belül Sophia képes lesz vigyázni a gyermekünkre, elmenni bevásárolni, önálló döntéseket meghozni, közben figyel minket és tanul. Hamarosan az androidok jogai pont olyan égető kérdéssé válhatnak, mint jelenleg a rasszizmus, a szexizmus, vagy éppen a homofóbia.

Sokak szerint azért nem történt még meg a totális atomháború, mert a posztapokaliptikus sci-fik olyannyira meggyőző képet festettek a várható eredményéről, hogy még a legvéresszájúbb vezetők sem merik megkockáztatni a valósággá válását. Ezek a művek elgondolkodtattak mindenkit a nukleáris fegyverek súlyosságáról. Időszerűnek érzem ugyan ezt a mesterséges intelligencia és az androidokkal kapcsolatban is, mert eljöhet egy pont a történelmünkben, amikor a saját fajunk és egy másik, szintén érző életforma között kell majd választanunk.

Nem gondolom, hogy gonoszak lennénk azzal, ha az emberiséget választjuk egy általunk teremtett életformával szemben, amelynek ott a kezében a végzetünk kulcsa.

administrator
Nagyjából 2015 óta vagyok hülye film-, sorozat- meg videójáték kritikus. Az írásaimmal nem akarom megmondani, hogy mit szeressen az olvasó, vagy mit ne. Csak tippeket adok az idő felhasználását illetően. - Mondom ezt én, akinek rohadt hosszúak a cikkei.