HIRDETÉS

HIRDETÉS

Sorozat

Te is Nolanék ribanca voltál…

Túl sok változóval operáló egyenlet, idősík-téboly, zavarodottság, konteó-bázis – ez volt a Westworld évada, aminek az utolsó epizódja után egyszerre érzed magad frusztráltan és megkönnyebbülten. Az utóbbit azért, mert most legalább másfél évig nem próbálod majd az ujjaddal az orrodat túrni, hogy kitaláld, mit is akar Jonathan Nolan és Lisa Joy kihozni az egészből. Spoileres évadkritika következik

HIRDETÉS

HIRDETÉS

Hétről-hétre igyekeztünk kibeszélőnkben megtárgyalni a Westworld második évadának hatalmas rejtélyeit. Volt, amikor jól tippeltünk, volt, amikor kevésbé, viszont tény, hogy az utolsó epizód szép kerek egésszé gyúrta az évad eseményeit, a maga módján megmagyarázva a látottakat.

Megtudtuk, hogy az androidok másolatait egy Bölcső nevű szerverfarmon tárolják, a park tulajdonképpen egy emberi halandóságon jóval túlmutató projekt: a látogatók és tudatuk másolása döntéseik, reakcióik alapján. Az utolsó részben pedig kiderült, hogy ezt a feladatot egy nagyon kifinomult mesterséges intelligencia, a magát szimplán csak Rendszernek hívó…rendszer végzi, ami felépített egy digitális, virtuális, örök vadászmezőt az android tudatnak. Egy menedéket, ahol testetlenül, de élhetnek a nyomorult ember nélküli világban. Ide küldi őket Dolores, aki az emberek kiírtását tervezi.  Csodálatosan kusza utazás volt ez hétről hétre amiben megfogalmazódott az emberi lélektan egyik legpontosabb kritikája:

Csupán csak egy tízezer karakteres algoritmus vagyunk, ami random döntéseket generál a túlélese érdekében. Nem vagyunk szofisztikáltak, sőt, olyannyira kaotikus a létezésünk, hogy egy szuperszámítógépnek is problémás rendszert faragni rendszertelenségünkből.

HIRDETÉS

A Westworld nagyon komplex enigma, ami egyszerre téboly és szórakozás, amiben az alkotópáros úgy rángatja a figyelmünket, mint valami bronxi strici a frissen munkába állt ribancait.

Mert lássuk be, ezek voltunk mi: a Nolan-házaspár ribancai az egész évad alatt. Lelkes kis kölykökként próbáltuk megfejteni az eseményeket, próbáltuk beírni a számokat az x-ek helyére, és széles vigyorral tört ki belőlünk a „MEGMONDTAM B*MEG”, ha netán 70 százalékban is, de jól láttuk előre a fordulatot.

Lisa és Jonathan tűpontosan építették fel a második évadban is ennek a sci-finek. Minden epizóddal megtartották az „így kell történetet és forgatókönyvet írni” előadást, amit akkor is elismertünk, amikor egyáltalán nem tetszett az, amit láttunk. S csak úgy, mint az első évad, úgy a második is szépen kiegyenesítette az a hepehupás utat, amit bejártunk a 10 hét alatt. Értelmet adott az eseményeknek. Elvitathatatlan profizmus ez, ami keresztüláramlott a megírt dialógusokon, egészen az utolsó kamerabeállításokig.

Ritkán látunk olyan filmet, ami annyira profin van megrendezve, mint a Westworld. 

Ugyanakkor, ami gyönyörű és izgalmas volt az évadban, az a legnagyobb negatívuma is, mivel a sorozat nem a színtiszta szórakoztatásról szól. Ez Jonathan és Lisa komolyan gondolt gyermeke, aki két éve igyekszik minket tanítani az életről, a szabadságról, a döntések súlyáról úgy, hogy közben azt kérdezi, mégis honnan kezdődik, és hol végződik az ember? Mindezt a titkolózás, a talány jól megforgatott módszerével.

Viszont a mélylélektan, és a logikát megtévesztő történetvezetésnek, a szálak csavargatásának ötvözete fejfájást okozhat a nézőknek. A túl sok segítő fonál nélküli fordulat kedvét szegheti az intellektuális tartalom után vágyó kis testünknek, mivel munka nézni. Ez formálja a Westworldöt közönségsorozatból rétegsorozattá. A nézése egy szellemi tornagyakorlat.

Ami pedig a legrosszabb lehet, ha ezt az eddig szépen ragyogó, vadnyugati csillagot saját gondolatmenete fojtja meg. Mert közel vagyunk ahhoz, hogy megszűnik már a hely félrebeszélésnek, az enigmának, a narratív sunnyogásnak, eljön az ideje az folyamatos, egyenes beszédnek. Nem működhet már tovább a sztori úgy, hogy egy kérdőjelre adott válasz csupán egy újabb kérdőjel.  Viszont tartok attól, hogy a készítők nem ismerik ezt fel. Túlságosan is beváltnak látják a formulát, nem eresztik, s ezért túltolják.

Bármennyire is odavagyok a sorozatért, sokszor éreztem egyszerűen fárasztónak. Szerettem volna válaszokat kapni azonnal, de hát a sorozatnak ez a hatásmechanizmusa: azért akarod a következő epizódot, hogy a kérdéseidre válaszokat kapj. Viszont hiába voltak „árulkodó” epizódjai, az azt megelőző, és követő részek csak tovább kavarták a már így is túlságosan zavaros vizet.

Idősíkok és gyanús karakterek

A Westworld második évadának záróepizódjával kifacsarták a kamu-nyugatot. Mint valami Trónok harcás hagyomány előtt tisztelegve, sok központi karaktert lefejeztek és maradtak azok, akik vagy jók, vagy nem tudjuk, hogy melyik oldalon is állnak. Mert a sorozat ilyen karakterekkel dolgozott. Mondhatni emberiekkel, amire a nagyszerű színészi játék erősen rásegített. Egészen az évad végéig felületesen próbáltuk megítélni a karaktereket, démonizáltuk a levegőben függő Robertet, főgonoszként kategorizáltuk Dolorest, nem tudtuk, hogy bízhatunk-e Bernardban, kinek a játékszere Maeve, mit is keres William, megváltást, bosszút, esetleg poklot a bűneiért.

Az évad alatt beláttunk a park kulisszái mögé, láthattunk, hogy sokkal nagyobb kép függ a falon, mint amit első blikkre tippeltünk, a szemünk láttára tekergették a karaktereket, hol erősítve, hol gyengítve őket.

Éppen ezért nehéz róla szuperlativuszokban beszélni, mivel úgy tűnik, az időszálak csavargatásával, a karakterek flashbackekkel és átprogramozásával való „módosítgatásával” már bármit megtehetnek a nézőkkel. Ezen csavarok miatt elveszítheti a történet a célját, a szereplők pedig értelmüket.

Egyetlen egy tiszta karaktert kaptunk az egész évad végéig, mégpedig Akechetát, az egészen neki dedikált epizódig mészárosnak hitt indiánt. S bár kitűnt a szokásos cselekménymenetből, egyértelműen az ő epizódját szavaznám meg a legszebbnek. Sokaknak érzelmi nyünnyögésnek tűnhetett, időhúzásnak, felesleges untatásnak, altatásnak, viszont Nolanék igazából rajta keresztül mutatták be ennek az egész hacacárénak azt a részét, amiben felismerjük az androidban az embert. Maeve istennő volt, Bernard egy zavarodott android, Dolores Westworld démona, Teddy pedig csak egy hűséges kutya, aki szomorúan nézett még akkor is, amikor ölésre programozta át a műnyugat ördöge. Viszont Akecheta egy egyszeri jelenség volt, akit nem forgattak meg a narratívában.

„Konteót!”?

A 10 epizód után fájdalmas lekonteózni, mit miért látunk a sorozatban. De továbbra is arra ösztökél, hogy megpróbáljunk kitalálni az Útvesztőből, hogy rátaláljunk az Ajtóra, amire valószínűleg csak az ötödik évad végén nyílik ki. Viszont az évad erőssége egyben gyengesége, ezért nem csoda, ha alig várjuk, hogy legyen már vége a mágiának és búcsúzzunk el Doloreséktől. Könnyebbek nélkülük a hétfőink.

Az eddigi epizódok kibeszélőit ITT találjátok.

administrator
Nagyjából 2015 óta vagyok hülye film-, sorozat- meg videójáték kritikus. Az írásaimmal nem akarom megmondani, hogy mit szeressen az olvasó, vagy mit ne. Csak tippeket adok az idő felhasználását illetően. - Mondom ezt én, akinek rohadt hosszúak a cikkei.