Bolyongás a farkasok földjén

A Sicario első része olyan mozgókép volt, amelynek zsenialitása elvitathatatlan, újranézni azonban mégis nehéz vállalkozás. Masszív, súlyos filmélmény, napjaink egyik legtehetségesebb rendezőjének tolmácsolásában. Christopher Nolan mellett ugyanis Denis Villeneuve az a művész, aki képes széles közönséghez szólni úgy, hogy látomásai nem, vagy csak ritkán adják meg magukat a hollywoodi sémáknak és a kimondatlan álomgyári szabályoknak. Nehéz elképzelni, hogy egy másik rendező gondozásában méltó folytatás születhet valamelyik alkotásához, ám Stefano Sollima most megkísérelt olyan második felvonást készíteni a Sicariohoz, amelynek van létjogosultsága.

Azért, hogy a művelet legalább részben sikerrel záruljon, a forgatókönyv igyekszik új utakat találni. Ennek eredményeképpen elég meghökkentő felütés születik: a drogkartellek korábban még a kokainból szedték meg magukat, most már azonban az embercsempészet jelenti a fő bevételi forrást számukra. Folyamatos a mozgás a mexikói-amerikai határon. Amikor az egyik csoporton rajtaütnek, egy iszlám menekült felrobbantja magát, ezzel váratlanul összefüggésbe hozva a drogmaffiákat az Iszlám Állammal és a terrorizmussal. Az új fejleménynek köszönhetően az amerikai kormánynak lehetősége nyílik arra, hogy keményebben lépjen fel a kartellek ellen. A Matt Graver (Josh Brolin) által vezetett akcióban a marcona zsoldos, Alejandro (Benicio Del Toro) is részt vesz. A célpont a kábítószerbirodalom feje, pontosabban az egyik hozzátartozója.

Így, a játékidő kezdetén gyanúsnak tűnik, hogy a készítők a közelmúlt tragédiái nyomán iszlámellenes, propagandahatású történetet szeretnének prezentálni. Igen, ez a húzás tényleg ijesztőnek tűnik, hiszen ennél jobban nehezen lehetne eltérni attól a témavilágtól, amelynek bemutatását a Sicario első része célul tűzte ki, és sikerrel abszolválta. A dzsihádról való értekezés nemigen illeszkedik a franchise küldetései közé. Az első tizenöt-húsz perc után megkönnyebbülhetünk, hiszen a cselekmény fokozatosan átkoncentrálja erőforrásait az amerikai védelmi miniszter által felügyelt kartellellenes akcióra. Azonban a játékidő felétől már a másik véglet érvényesül. Az öngyilkos merénylők elfelejtését követően az USA kormányának eltúlzott démonizálása zajlik, és ettől a forgatókönyv konfliktusa meglehetősen erőltetetté válik.

Az így kialakult végletes történet három szálra bomlik. A vadállatok földjét a cselekmény a magányos, a falkavezér és az ifjú farkas között osztja fel. Alejandro testőrszerepbe lép elő, mialatt Matt szúrósan grimaszolva ugyan, de engedelmeskedik az indokolatlanul radikális parancsoknak. Mellettük feltűnik, és többé-kevésbé kibontakozik a gengszterek bűvkörébe kerülő fiatal srác, Miguel (Elijah Rodriguez), akit a bandatagok kegyetlen tettek elkövetésére kényszerítenek.

A figurák csak egy bizonyos pontig funkcionálnak megfelelően, egy idő után viszont elfáradnak. Del Toro jól működik, mint az első rész hátborzongató gyilkosából főhőssé előlépő Alejandro. Ugyanakkor kissé zavaró, hogy a forgatókönyv némiképp tömegfilmes formára szabja korábban oly egyedi karakterét. Viszont nem ez az igazán nagy probléma, hanem inkább az, hogy a férfi jellemrajza helyenként ellentmondásba kerül a Villeneuve által lefektetett alapokkal. Alejandro a könyörtelenség higgadt profizmusát testesítette meg az első részben, most azonban sokkal lágyabb, érzelmesebb tálalásban jelenik meg, ebből pedig adódik némi képzavar.

Matt figurája esetében kétoldalúság figyelhető meg. A kemény karakter (Josh Brolin lenyűgözően férfias alakításában) ezúttal több teret kap, viszont a finálé felé haladva az eleinte megkapóan rétegzett jellemrajz egyre felületesebbé válik. Miguel pedig arra hivatott, hogy rajta keresztül a kartellek oldalát belülről, részletesebben is megismerhessük. Ez a produkció talán legértékesebb ötlete, és ettől tűnik sokszor nem is annyira fölösleges folytatásnak. De sajnálatos módon a lelkesedés kifullad a film második felére, így megfelelő kohéziótól mentes, csapongó történetszál alakul ki.

Sollima viszont elődje stílusának másolásával, mint egy bűvész, úgy tereli el figyelmünket a problémákról.

A Sicario 2 egy ügyes szemfényvesztés. Nemigen kapunk mást, mint amit az első rész nyújtott, hiszen a rendező nem csak Denis Villeneuve kifinomult, lassú kifejtésen alapuló feszültségfokozó metódusait majmolja, hanem egészen konkrét, jól felismerhető jelenetkoncepciókat is átvesz. Kicsit alakít rajtuk, megpróbálja álcázni őket, de végső soron csak ugyanazt próbálja eladni újra. Az akciójelenetek feszültek, izgalommal teltek, könyörtelenek és csak néha fedezhető fel bennük hatásvadászat, na meg persze Dariusz Wolski operatőri munkája is megér legalább egy misét. Viszont akarva-akaratlanul is az járt közben a fejemben, hogy láttam már ezt 2015-ben, csak akkor még hitelesebb tálalásban. A durva másolás szagától egy pillanatra sem képes megszabadulni a produkció.

A Sicario 2: A zsoldos képes volt átverni. Amíg néztem, addig élveztem és lerágtam a körmeimet. Azt hittem, hogy tényleg visszatértem a farkasok országába. Ám minél jobban gondolkodok rajta utólag, annál jobban látom, hogy valójában csak álarcban parádézó vadkutyák bábja voltam. Sollima egész rafináltan leutánozta, majd bizonyos pontokon átcsomagolva ismételten áruba bocsátotta Denis Villeneuve zsenialitását. Nincs szó másról, mindössze arról, hogy a produkció az erőteljes feszültségbombákkal és a szépen koreografált akciójelenetekkel sikeresen tereli el a figyelmet új utak felfedezésére induló (és ez dicséretes), de végül a küldetésben kudarcot valló (ez pedig sajnálatos) forgatókönyvről.

Visszatekintve nyilvánvalók a problémák, ám a hiteles megtévesztő mutatványként operáló filmélmény közben csak akkor kezdünk gyanakodni az átverésre, amikor a stáblista feltűnése erős hiányérzetet ébreszt, a lezáratlanság érzését hozva magával.