A Nagy Budapesti Zombiapokalipszis Igaz és Hiteles Története után ismét egy saját, folytatásos történettel jelentkezik a Roboraptor szerkesztősége. Ezúttal azonban a galaxis egy távoli csücskébe kalauzoljuk el az olvasót a nyár folyamán vasárnaponként megjelenő epizódokban. A Toto kalandjainak aktuális fordulatairól minden héten a legénység egy másik tagja fog beszámolni naplóbejegyzésében.
HIRDETÉS
HIRDETÉS
Hajónapló – 22. nap
Egyedül kávézom a hajó központi szobájában, az úgynevezett nappaliban, és várom, hogy enyhüljön a hibernáció okozta másnaposság-érzet. A bioritmus szabályzóm három percenként veszetten csipogni kezd, hogy végezzem el az ilyenkor szokásos teszteket, de még nem érzem magam késznek, és párszor rányomok a szundira.
HIRDETÉS
Sherlock, a hajó idegrendszere, a központi számítógépünk, anyánk helyett anyánk engem keltett fel leghamarabb a hibernációból, mert én vagyok a hajó medikus tisztje, tehát nekem fog mindenki fájdalomcsillapítókért könyörögni, mikor a többiek is felébrednek. De addig is élvezhetem a nyugalmat és a csendet. Persze ez csak egy aprócska előny, a valódi oka, hogy egyedül vagyok ébren, mert így a többieknek humán felügyelet mellett szakíthatjuk meg a hibernációjukat.
Itt a nappaliban egészen kellemes, bár kissé túlzsúfolt lesz ennyi emberrel a fedélzeten, de ezt a két hónapot csak kibírjuk valahogy. Legalábbis, ha tudjuk tartani magunkat a határidőkhöz, és időben végzünk a felderítéssel és tárgyalásokkal. Remélem, így lesz, mert ezt a hajót nem hosszú utakra tervezték. Az lesz a csoda, ha még így is nagyobb balhék nélkül megússzuk az egészet, bár amennyire tudom, jelenleg mindenkit főként az anyagi haszon motivál a küldetésben. Emiatt mindenki félretette a megbízónkkal kapcsolatos morális aggályait, és arra koncentrál, hogy minél hamarabb túl legyünk a nehezén és már visszafelé tartsunk az űrbázisra. Ez szinte mindig így indul, aztán jönnek a bonyodalmak, betoppan a konkurencia hajója, eltérítik a küldetést, valami intergalaktikus diplomáciai bullshit-egyezmény miatt, vagy tennünk kell egy kitérőt, hogy egy hajótörött hülyegyereket mentsünk ki valami vészhelyzetből, esetleg valaki belülről szabotálja az egészet.
Mivel a megbízónk, a RoboTrans nem árult el sokat a küldetés részleteiről, csak annyit, amennyit feltétlenül muszáj volt, én lélekben inkább felkészülök az összes lehetséges akadályra. Elméletileg egy három hetes mélyűri utazás után felébredünk, és végigmanőverezünk azon a csillagködön, amire a nappaliablak olyan szép kilátást ad: az Grabovoj 4-en. Ha ezzel megvagyunk, eljutunk az Atlantis-rendszerbe, ahol sorra célba vesszük a holdméretű kisbolygókat. Leszállunk szépen Totóval, először kiengedjük a mechákat, azok begyűjtik a megfelelő ásványmintákat a RoboTransnak. Viszont a küldetés fő célja a kereskedelmi kapcsolat kiépítése az ott élő értelmes létformákkal. A RoboTrans feltételezi, hogy rengeteg számára hasznos kőzet és más nyersanyag található az Atlantis-rendszerben, amit a primitív életformák nem használnak, és cserébe ők szívesen szolgáltatnának olyan technológiákat, amikre nekik pedig szükségük van. Ezt az egyezséget kéne nyélbe ütnünk ezzel a szedett-vedett legénységgel. Odamegyünk, átnyújtjuk a szerződést és a RoboTrans „ajándékait” vagyis három hatalmas ládát, ami most a raktérben pihen. Elméletileg nem nyithatjuk ki őket, csak ha már a szerződéskötéskor elérkezünk a lekenyerezés fázisához. Biztos tele van használt öngyújtókkal. A primitív életformák elméletileg imádni fogják az ajándékainkat, és boldogan aláírják az átruházási szerződést a bolygójuk nyersanyagkészletéről. Sima ügy. Csak ne jöjjön közbe semmi.
Elindítok egy rendszerellenőrzést a Sherlockon, és amíg ő ezen dolgozik, előkészítem a többiek ébredését a hibernációból. A kapitány lesz az első, aztán sorban a többiek. Miközben a vezérlőterembe megyek, egy fél sósmogyoróra taposok. Ez nagyon rossz jel. Mielőtt beléptünk a hibernációs kamrákba, biztosan nem zabált senki sósmogyorót, mert kb. egy napig koplalnunk kellett. Szemben a valódi álommal, hibernáció alatt a záróizmok nem olyan jól funkcionálnak. Ez pedig azt jelenti, hogy valaki hamarabb felébredt, mint a tervezett ideje volt. Legalábbis ez a jobbik eset. Az első gondolatom, hogy átkutatom a hajót, de rájövök, hogy csak felesleges energiapocsékolás lenne.
– Sherlock. Mindenki hibernációs álomban van jelenleg rajtam kívül a hajón?
– Negatív.
– Hm. A büfékocsiban tartózkodók száma?
– Egy.
Sherlock nem az a bőbeszédűfajta mesterséges intelligencia. Úgy döntök, nincs értelme egyből egy vitával nyitni a küldetés első napján, amit ébren töltünk, ezért inkább maradok a tervnél, és felébresztem a többieket. A RoboTrans pszichológusa azt tanácsolta, a hajón kerüljünk minden lehetséges konfliktust, azokat inkább tartogassuk akkorra, amikor már megérkeztünk az Atlantis-rendszer kisbolygóira. Állítólag ha ennyi különböző személyiségű ember van hosszabb ideig összezárva, az nagyobb veszélyt jelenthet ránk, mint a Grabovoj-köd gázbuborékai vagy plazmaszigetei. Ezt a hülye hajónaplót is azért kell vezetnünk, hogy levezessük a feszültséget. Meg gondolom, ha valami félremegy, ezeket fogják visszaolvasgatni, és próbálják kibogozni, hogy mi is történhetett. Szinte látom őket magam előtt, ahogy próbálják majd kivenni a sok hülyeség közül az érdemi információt, mivel a legénység egyes tagjai hajlamosak a lényeget alaposan becsomagolni.
Lefuttatok még pár tesztet, aztán sorra elindítom a hibernációs kamrák – a koporsó találóbb kifejezés lenne rájuk – ébredés programját. Mivel a hajóhoz tartozik egy robotnővérke is, csak addig várok a hűtőházban, amíg Sherlock vissza nem igazolja, hogy mindenkinek stabilak az életfunkciói. A többit már rábízom robotra, én pedig előkészítem a kabinokat. Induláskor megegyeztünk, kinek melyik lesz a kabinja, de biztos vagyok benne, hogy egyesek között még nem lejátszott a harc, hogy ki lesz közelebb a konyhához – amit csak büfékocsinak hívunk, mert egy hosszanti hasáb alakú kinövést képez a hajótesten – vagy éppen a Zen szobához. A Zen szobában van ugyanis a VR. Ezért a kabinokat a megbeszélt beosztás szerint szinkronizálom a bioritmus szabályzókkal, így csak akkor lehet majd bemenni, ha azt lecsippantják az ajtónyitó panelen, megelőzve ezzel az esetleges vitákat. Ajánlom, hogy elégedetten olvassátok ezt, roboTransos pszichológus-droidok.
Még a felénél sem járok, amikor a padlón hirtelen vörös fénycsíkok gyulladnak ki, és a csendben a semmiből kitörő vészjelző sziréna hangja csaknem beszakítja a dobhártyámat. Hosszú másodpercek telnek el, mire újra képes vagyok logikusan gondolkodni. Mivel Sherlock nem jelentkezett semmilyen hibával, a vészjelzést fix, hogy manuálisan indították el, ezt pedig csak a központi vezérlőből lehet megtenni… Futva indulok a vezérlő felé, kétszáz lehet a vérnyomásom. Mi történhetett? Valami mégis félrement a hibernáció megszüntetésénél, és nem voltam ott? Vagy lehet, hogy mégis utána kellett volna nézni annak a fél mogyorónak…?
Nem én vagyok az első, aki odaért a vezérlőbe: a legénység nagy része itt van már, mivel a hűtőkamrától sokkal hamarabb ide lehet érni. Még a legtöbbjükön „pizsama” van, kivéve a kapitányt, aki számomra teljesen megmagyarázhatatlan módon máris az élére vasalt egyenruhájában van, viszont az arca nem különbözik a többiekétől. Fájdalmat tükröző, ugyanakkor hitetlenkedő arccal, amin még erősen meglátszik, hogy nagyjából fél órája ébredtek a hibernációból, merednek a vészjelzőszirénát aktiváló panel felé. A fülsértő hang, és a vörös villódzás abban a pillanatban szűnik meg, ahogy én is abba az irányba fordulok.
– Akkor most felteszem a kérdést, ki volt az az állat, aki felzabálta a teljes útra elég készletet tojásból, ami nem mellesleg az egyetlen normálisnak mondható reggeli alternatíva ezen a tetves hajón – mondja tagoltan Zsótér, abszolút komoly arccal. A többséghez hasonlóan ő is még mindig a hiberoverálban, vagyis „pizsamában” van.
Úgy tudtam, hogy ez egy öngyilkos küldetés lesz.
