Sorozat

Tenyérbemászó pojáca lett a nagy Luke Cage-ből

Hári Dániel
Hári Dániel

2018. 07. 09. 08:00

Folytatódik a Marvel-Netflix együttműködés, méghozzá Harlem kigyúrt, golyóálló őrangyalának második önálló kalandjával. Lehet, hogy nem kellett volna erőltetni. Popkulturális szorongással enyhén dúsított, kiábrándult évadkritika következik.
Korábban a témában:
Luke Cage: 1. évad - A Luke Cage komplex is, okos is, mégis a Netflix leggyengébbje
Kevesebb nagyotmondás nélkül simán lehetett volna egy újabb szintlépés a Luke Cage. Spoilermentes évadkritika.

Már az első évad sem aratott osztatlan sikert, én azonban szerettem a harlemi megváltáskeresés hangulatos történetét. Volt atmoszférája, ereje, és habár túl hosszúra nyúlt, végül szép kerek cselekményt zárt be. A börtönkísérlet következtében sebezhetetlenné váló Luke Cage (Mike Colter) első kalandja óta sok tárat ellőttek Harlem átkozott utcáin. A New York-i városnegyed védelmezője körülrajongott hőssé lépett elő, sőt, a második évad kezdetén talán már inkább a celeb kategóriába sorolható. Luke-ot, akármerre jár, mindenki felismeri, és így természetesen kénytelen bő kézzel osztogatni a szelfiket. Hírét nem rongálja meg komolyabban az az új kemény drog sem, amelynek tasakjaira az ő nevét nyomtatják a dílerek. Az elismerően vigyorgó arcok és az elégedettség ideje azonban lejár, amikor feltűnik Harlem utcáin a jamaikai Bushmaster (Mustafa Shakir), aki magának követeli a városrész trónját. Nem csak Luke-ot, a negyed védelmezőjét akarja félreállítani, hanem a gengsztervilágban egyre hatalmasabb mátriárkával, Mariah Dillarddal (Alfre Woodard) is le kíván számolni titokzatos múltbéli sérelmei miatt.

A civilek őrangyalaként működő főhős nevével futtatott kábítószer ötlete kreatív húzás, ám a készítők valamiért mégis úgy döntöttek, hogy csak az első néhány epizódban foglalkoznak ezzel az elemmel.

Sajnálatos, hogy a sorozat nem használja ki az első epizódban felvázolt márkajelenség kontrasztját: miközben a Luke Cage-címkét nyomják a drog tasakjára, a főhős fürdik a hírnévben, bemutatva, hogy a jótett következménye nem csak a siker, hanem a járulékos kár is, amelyet szintén ki kell küszöbölni. Kár, hogy ez a szál csak a szezon legelején kap hangsúlyt, hiszen tartalmas, elgondolkodtató, erősen társadalomkritikára alapozó sztorit lehetett volna kihozni belőle.

Helyette a készítők a jamaicai és harlemi nehézfiúk egymásnak feszülését kezdik kitárgyalni. A kibontakozó, meglehetősen kiegyenlített trónharcban Luke Cage majdnem úgy sikkad el, mint a nevével fémjelzett drog az évad kezdetén. A főhős, habár néha keményen odasóz egy-egy csirkefogónak, összességében nem tud túlságosan sok babért learatni. Még csak azt sem mondhatjuk, hogy a békítő szerepkörében tűnik fel, hiszen azon kevés alkalmak esetében, amikor tetteinek súlya van, inkább csak tovább szítja a feszültség tüzét.

Ám ez csak az egyik oka annak, hogy a címszereplő epizódról epizódra egyre ellenszenvesebbé válik.

Kiábrándító nézni azt, ahogy az egykor határozott, erős figura először csak eltéved, majd szinte teljesen felismerhetetlenné válik a hibásan megszerkesztett karakterív ártó szorításában. Luke Cage már nem az a rokonszenves kemény legény, akiben erősen munkálnak az érzelmek is. Ezek a jó tulajdonságok háttérbe szorulnak, és átadják helyüket a nagyképűségnek, a gőgnek és az anyagiasságnak. Tény és való, az eredeti Marvel-képregények egy időszakában Cage valóban Bérhős volt. Ám az MCU netflixes mellékágának komor, életszagú, huszonegyedik századra szabott világában rendkívül visszataszítóan veszi ki magát az utca szuperhőséből megvásárolható partibohóccá váló karakter. Hát még, amikor az évad végén közli, hogy ő bizony nem megvásárolható. Mindezek mellett Luke Cage gyakorta egyenesen olyan, mint egy nagyra nőtt, kopasz, hisztis hülyegyerek. Csapkod, mint aki nem normális, vagy épp Defenders-beli kollégájával burkolja a kínai kaját, miközben a gengszterek fél Harlemet lemészárolják.

Így hát kénytelenek vagyunk a rosszfiúnak szurkolni. Na de melyiknek a sok közül? Nem Mariah Dillardnak, hiszen az első évad hátborzongató, végzet asszonya kisugárzással operáló antagonistája ebben a szezonban már önmaga paródiájává válik. Nem is a mátriárka szeretőjeként és jobb kezeként feltűnő Shades-nek (Theo Rossi), hiszen ő csupán egy sablonos G.I. Joe-figura. A győztes nem más, mint az új jövevény, a megkapóan ízes jamaicai dialektusával hódító Bushmaster. Az évad nagy részében ő sem szakad el az átlagos, rajzfilmes beütésű, végtelenül egyszerű karakterrajztól, de legalább van kiállása, megjelenik mögötte egy úgy-ahogy életképes háttértörténet, továbbá Mustafa Shakir rendkívül jól helytáll a szerepben.

Bushmasterbe kapaszkodva kell tehát átvészelnünk az egész évadot, mert a főhős és a negatív figurák mellett a korábbi Marvel-Netflix produkciókban jól működő, pozitív női mellékalakok is megdöbbentően elfáradnak. Az elveszített végtagjával továbbra is teljes értékű nyomozóként dolgozni próbáló Misty Knight szinte semekkora súllyal nem bír a történetben. Üvölt róla, hogy csak azért szerepel benne, mert a jó oldal is megkíván egy erős női karaktert, ám a fagyi visszanyal, hogyha ez a bizonyos erős női karakter fölösleges és sablonos. A Netflix szuperhős-sorozataiban visszatérő Claire Temple (Rosario Dawson) még Mistynél is kevesebb vizet zavar. Az írók is hamar belátják, hogy nincs funkciója a történetben, így néhány epizódot követően elköszönhetünk tőle.

Mindennek tetejébe durván hétszáztizenöt percen keresztül tart a szórakozás.

Ha a tizenhárom részes évad egy epizódjára nagyjából meghatározott átlagként ötvenöt percet számolunk, akkor körülbelül ennyi időn át csodálhatjuk, ahogy a készítők szinte már művészi hozzáértéssel nyújtják el a cselekményt, de úgy, mint a radioaktív Nutellával felturbózott, mutáns rétestésztát. Nem félsz, pedig kellene, hiszen a valódi erő belül lakozik, és a szemet-szemért játék végül megvakítja az egész világot. Ilyen, és ehhez hasonló, parádés pofátlansággal bedobált közhelyek mellett öt-hat percesre széthúzott, sehová se tartó párbeszédek, indokolatlan vendégszereplés, funkciótlan apa-fiú kapcsolat és túltolt karakterdrámák gondoskodnak arról, hogy ha beledöglünk, akkor is összejöjjön az a tizenhárom rész. Márpedig beledöglünk.

Azt, hogy ebből a vontatott, unalmas káoszból végül miképp sikerül kihozni a letaglózó, A keresztapát megidéző zárást, arról fogalmam sincs. Az egyetlen magyarázatom az lehet, hogy a jó ötletek megszülésére is képes stáb a szezon nagy részében nem volt hajlandó kellő mélységekben végiggondolni a történetben rejlő lehetőségeket. Ennek eredményeképpen a Luke Cage neve alatt futó kábítószer által képviselt, kreatív felütés és a megdöbbentő végkifejlet közé beillesztett cselekmény nem több, mint egy sablonos, fárasztó gengsztertörténet, amely majdnem annyira értéktelen, mint a címszereplő pojácává vált karaktere.

Luke Cage – 2. évad. Amerikai akciófilm-sorozat, 55 perc/epizód, 2018. Értékelés: 4/10 raptor.

vissza a címlapra

Tovatűntek a bűbájos boszorkák

Áldozatból mondabeli hőssé válni is egy opció

Kommentek

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.