Könyv

Geek-könyvek, amik nélkül nem élhetsz

roboraptor
roboraptor

2018. 07. 16. 08:00

Mindenkinek van egy meséje, története, amit a világon élő összes emberrel elolvastatna, kötelezővé tenne, vagy csupán úgy gondolja, az adott mű olvasása nélkül nem lehet élni. Egyesek még odáig is elmennek, hogy könyveket listáznak, megmondják, melyek tartoznak az alapműveltséghez. Az utóbbi könyves liták közül nagyot futott a BBC cikke, ahol kutatókat kértek fel arra, hogy szavazzák meg a 100 legfontosabb könyvet, ami hatással volt a világra. A listán felbuzdulva mi is összeültünk és összeszedtük azokat a geek írásokat, amiket szerintünk mindenképp el kell olvasni. Igyekeztünk nem a mainstream művek közül (pl. Alapítvány, 2001. Űrodisszeia, Harry Potter) válogatni, hanem kevésbé ismert írásokra felhívni a figyelmet.
Korábban a témában:

Orson Scott Card: A kegyelem ára (1983)

Cardot általában a Végjáték kapcsán ismerik és emiatt gyakran csak sci-fi íróként utalnak rá. Közben ott van jó pár fantasy is az életművében, köztük A kegyelem ára, ami nálam top kedvenc fantasyregény, és mióta olvastam, minden más könyvben azt az élményt keresem, amit ott kaptam.

A könyv egy tipikus “döntsük meg a kegyetlen zsarnokot”-történetként indul: a lázadó Palicrovol útnak indul, hogy megdöntse a kegyetlen Nasilee uralmát. A hatalomátvételt megpecsételve Palicrovol nyilvánosan megerőszakolja a király lányát, Asineth-et. A férfi azonban “kegyesnek” bizonyul: meghagyja a hercegnő életét, és megengedi, hogy száműzetésbe vonuljon. Azonban Asineth nem feltétlenül érez hálát Palicrovol iránt: bosszúra készül, amiért szó szerint bármire képes.

A kegyelem árát a fantasy zsáner kiforgatásától kezdve az egyszerre mítoszi és realista hangulat egyedi vegyítéséért szinte mindenért lehet dicsérni, de első sorban nem ezek miatt ajánlom. Card kemény kérdéseket tesz fel: Mekkora áldozatot ér meg egy zsarnok bukása? És a bosszú? A három szereplő (Palicrovol, Asineth és a később megjelenő Orem) más-más válaszokat adnak ezekre a kérdésekre, saját személyiségüket formáló események függvényében. Az egymás közt zajló kegyetlen játszmákban örök erkölcsi dilemmák rajzolódnak ki, melyekre talán a szereplők emberségéből kilépve (Card karaktereivel nagyon könnyű azonosulni) adhatunk igazságos válaszokat. Ezzel a regény rendesen megpiszkálta azt, amit elolvasásáig gondoltam a bosszúról, az igazságtalanság feloldásáról vagy épp arról, milyen eszközökhöz nyúlhatunk a nagyobb jó érdekében. Ezenfelül Card erősen rákényszerített arra is, hogy akármennyire nem akarok, de azonosuljak a szélsőséges nézőpontokkal. Ugyanis saját világunkban is így érthetjük meg a gonosz tettek mögött húzódó motivációkat.

(Scheirich Zsófia)

Philip K. Dick: Figyel az ég (1957)

Nincs szükség arra, hogy idegen bolygókat fedezzünk fel, messzi galaxisokról álmodjunk, és idegen fajok után kutassunk. Ez a jövő zenéje. Mert még magunkat sem ismerjük igazán, és amíg ez nem változik, addig csak felelőtlenséget tudunk terjeszteni az univerzumban. Philip K. Dick tudta ezt. 1957-es mesterművében pontosan erről beszél, mondanivalója pedig ma is ugyanolyan aktuális.

Valljuk be, a protonsugár-deflektor már hangzásra is eléggé ijesztő, sőt egy kicsit gusztustalan is. Nem csoda, hogy nagy galibát csinál. A csodájára járó, néhány fős csoport egy váratlan baleset következtében a részecskegyorsító nem éppen biztonságos részén találja magát. Amikor hőseink – vagy inkább nyomorultjaink – eszmélete visszatér, a világ csak első blikkre olyan, mint volt. Megváltoztak a szabályok, a szerepek és a fizika törvényei. Mintha a mindent meghatározó, univerzális rendnek új feje lenne. Egy új isten.

Amikor nekiveselkedtem ennek a kötetnek, csak minimális információim voltak a történetről. Így lehetőségem nyílt minden oldalon rácsodálkozni a Figyel az ég kreatív tudományos fantáziájára, amelynek egyedi megközelítésmódja lenyűgözött. A regény szereplői új világok egész sorát fedezik fel, de nem messzire tekintő, csillagközi utazások során, hanem azáltal, hogy mélyen magukba tekintenek. Dick minden karakterét alapos, elemző hozzáállással bontja ki. Rávilágít arra, hogy akárhányan vagyunk, mindannyian gyökeresen másképp látjuk a környezetünket és egymást. A Figyel az ég mindenkinek lehetőséget ad arra, hogy egy rövid ideig mindenhatóként uralkodjon a világon, vagy legalábbis azon a térben és időben nehezen meghatározható helyen, amelyet a szereplők világként fognak fel. A szerző tézise egyértelmű: itt akárki lehet isten, de senkinek sem szabadna azzá válnia.

(Hári Dániel)

Robert Merle: Majomábécé (1989)

Robert Merle francia író talán leghíresebb munkája a Mesterségem a halál, de legalább ennyire szenzációs a szerző többi műve is. A Malevil, az Állati elmék és a Védett férfiak szerzője nagy formátumú figura: írt történelmi témájú regényt, sci-fit, politikai drámát és szatírát is. Merlére  jellemző módon a Majomábécé is aprólékosan boncolgatja vállalt témáját, részletesen és érzelemdúsan meséli el Chloé, a bébi-csimpánz történetét.

Egy etológus házaspár örökbe fogad egy elárvult csimpánzbébit, akit egy kísérlet keretein belül saját gyermekükként kezdnek el nevelni. Chloét, a kis csimpánzt -, akinek legjobb barátja a ház bejárónőjének unokahúga, a vele egyidős Maria lesz  -, egy nyolc éven át tartó programban ismerjük meg. Az elbeszélés lényegében a program kivonatolt és regény formátumba szedett összesítője. A házaspár és a ház többi lakói, a gyermekek, a bejárónők, a kertészek pedig a kis jövevény érkezésével mind-mind a kísérlet szereplőivé válnak.

Merle nagy hangsúlyt fektet arra, hogy az állati jogokat, a főemlős-ember közötti kommunikációt, illetve a főemlős emberi társadalomba való integrálásának kérdését valós alapokra helyezze. Sokszor hivatkozik a valóságos főemlős kísérletekre, mint pl. Allen és Beatrix Gardner Washoe-programjára, amely 1967-ben indult és amelyben átütő sikert értek el, ugyanis Washoe volt az első csimpánz, aki siket-néma jelnyelv segítségével kommunikált tanítóival.

A regény egyik legizgalmasabb kérdése az, hogy ha egy állat képes kifejezni a benne munkáló érzelmeket, gondolatokat, mi több, hazudni képes (mint ahogy a példákban is láttuk), tud szeretni, különbséget tesz ember és ember között, akkor azon a 2 százaléknyi DNS-beli különbségen kívül mi akadályozza meg abban, hogy jogokat kapjon? Nyilván van különbség egy vadonban élő csimpánz-horda és egy zárt rendszerben felnevelt, tanított majom között. De ez utóbbiaknak vannak-e jogai?

(Zsótér Indi Dániel)

John Steinbeck: Arthur király (1976)

Steinbeck regényei közül az Arthúr király látszólag valahogy kilóg a sorból. A Nobel-díjat is “realisztikus és nagy képzelőerejű írásaiért” ítélték oda az írónak, viszont ebben a kötetben első ránézésre nem volt dolga a nagy fantáziának, hiszen a történetet és a szereplőket mind ismerjük. Hol van ebből az a hatalmas steinbecki képzelőerő?

Arthúr királlyá válása, a kerekasztal lovagjai, Merlin cselszövései, Morgana trónkövetelése mind-mind ismert történetek, amelyekről valamilyen formában mindenki hallott. A könyv nem is ettől lesz nagy olvasmányélmény, hanem az elbeszélői erőtől, amivel egybefűzi, egységes regénnyé formálja ezeket az ismert történeteket.  Az elmúlt 10 évben ismét népszerű téma lett az irodalomban, filmekben, vagy akár sorozatokban is a mitológia, és sokféle feldolgozásával találkozhatunk. Mégis bármilyen adaptációt látunk is, részben mindig el fog térni azokról a történetektől, amiket ismerünk, mert egyrészt azok is több különböző változatban léteznek, másrészt vannak homályos részletek, amiért a mitológia mindig csak töredékek együttese lesz, sosem egy egységes, kerek történet.

Azért választottam éppen ezt a könyvet a listába, mert számomra évekkel azután, hogy olvastam, egy másik regény kapcsán nyert jelentőséget. Amikor az Amerikai isteneket olvastam, akkor döbbentem rá, hogy tévedek, mikor azt hiszen, hogy Steinbeck csak fogta az Artúr-mondakört, és újraírta regény formában. Egy ilyen mű hatalmas kutatómunkát igényel, és és nagy képzelőerő kell, hogy kitöltse a homályos részleteket… illetve nagy bátorság is. Hiszen mivel egy ilyen egységes munkának megvan az a veszélye is, hogy átveszi a mitológia szerepét: az autentikus(nak tartott) forrás helyett sokan innen fogják majd ismerni a kerekasztal lovagjainak történetét, amelyben ezáltal nem csak az eredeti történetek, hanem az írói fantázia ugyanúgy benne van, ha csak töredékekben is. Természetesen az Amerikai istenek esetében ez a lehetőség nem áll fenn, mivel ott egy modern történetben jelennek meg a különböző hiedelemvilágok ismert alakjai, nem lehet őket az eredeti történetek hőseivel összetéveszteni. Azonban azt hihetnénk, hogy Neil Gaimannak csak ki kellett nyitnia egy mitológiai enciklopédiát, amiben mindent megtalált, amire csak szüksége volt. Ebben pedig ugyanúgy tévednénk, ahogy Steinbeck esetében én is tévedtem anno, mikor először olvastam a regényt.

Van valami megmagyarázhatatlan varázsa az ilyen típusú regények olvasásának, és még mindig elég kevés van belőlük. Hiszen tapinthatóvá válik az a rengeteg kutatómunka, ami ott áll a háttérben, miközben az elbeszélések átütő ereje sokkal közelebb hozza az olvasókhoz a mitológiából ismert hősöket, mint egy enciklopédia, vagy gyűjtemény bármikor is fogja. A távoli hősökből és történetekből farag megközelíthetőt, valóságosat.

(Koós Anna)

Michael Crichton: Őslénypark (1990)

Ez a történet – no, nem Michael Crichtoné – 1993-ban játszódik egy baranyai falucskában. Főhőse pedig egy tízéves forma kisfiú, aki él-hal a dinoszauruszokért. Aztán egyszer csak eljut hozzá a hír, hogy jön egy film, ami minden korábbinál élethűbb dinókat ígér, és van egy könyv is, ami további több száz oldal mókát tartogat.  Azt hiszem, generációmban sokan egyetértenek majd velem, ha azt mondom: életre szóló találkozás és szerelem született az Őslényparknak köszönhetően a sci-fi irodalommal.

A mai szemmel vállalhatatlan magyar borító 579 oldalnyi tömény csodát rejteget, ami egyszerre ötvözi a klasszikus kalandregények, a B-kategóriás horrorok és persze a hard sci-fi legjobb elemeit. Az ekkor pályája csúcsán lévő Crichton játszi könnyedséggel vegyíti a matematikai, biológiai eszmefuttatásokat a vérfagyasztó jelenetekkel és az állandó menekülés és veszély izgalmával. A legnagyobb truváj mégis az, hogy az Őslénypark úttörő módon nem vérszomjas, mitikus szörnyekként, hanem egyszerű állatokként ábrázolja a dinoszauruszokat, akik csak azt teszik, amit a természet diktál számukra.

Mindazok a kérdések, amik Spielberg filmjében is szerepelnek, itt még hangsúlyosabban és jobban kifejtve jelennek meg: van-e joga az embernek beavatkozni a genetikába, és ha már megtette, etikus-e ebből vásári bazárt csinálni a profit érdekében? És persze még ott van a könyv másik “főszereplője” az őslényeken kívül; a káoszelmélet. Kiskamaszként ugyan egy kukkot sem értettem Dr. Ian Malcolm fraktálokról és ismeretlen változókról szóló eszmefuttatásaiból, de betekintést nyerhettem egy olyan világba, amiről addig nem is tudtam, hogy létezik. Mert mára ugyan a dinoszauruszok iránti heves lelkesedés elillant, de Crichton könyvének köszönhetően megmaradt a tudomány és a tények iránti elkötelezettség, valamint a világ objektív megismerhetőségébe vetett hit.

(Szelle Ákos)

Harrison Fawcett: Katedrális (1998/2007)

Még csak ismerkedtem a fantasztikus irodalommal, és nem éppen a legjobb könyvek kerültek a kezembe. Már-már azt hittem, ez a típusú irodalom csak valami ostobaság lehet, unatkozó írók és olvasók közös ökörködése, amikor egy nap 2007-ben, barangolva a könyvesboltban rá nem akadtam egy nagyon igényes borítójú, rendkívül vastag kötetre. Mivel szeretem a kihívásokat, és érdekelt is, miről lehet ennyit locsogni, összeszorítottam a fogam, és megvettem. Nem bántam meg. Most, túl több száz elolvasott, főként sci-fi könyvön azt mondom, hogy életem egyik kimagasló olvasmányélménye Harrison Fawcett, azaz Fonyódi Tibor egybeszerkesztett Katedrálisa, és kincsként őrzöm a polcon. Ez egy trófea megkoronázása mindannak, amit az időutazás, a paradoxonok és a múlt vs. jövő témájából csak ki lehet hozni. Nem hiába íródott tíz éven át, és élt meg három magyar kiadást, ami a hazai viszonylatokat figyelembe véve nagyon ritka, és igen jó teljesítménynek számít.

Ha egy mondattal írnánk le a cselekményt, az ennyi lenne: a Katedrális nevű időutazást felügyelő szervezet intervenciós egységei, kiegészülve néhány civillel az ókori Rómába indulnak. A szerteágazó cselekmény a történet végére átevez a fantasztikum tudományos részéről a mágikus tartományokba, még az alvilágban is utazást tehetünk.

A történet nem csak egyszerűen egy időutazás krónikája, sokkal több és mélyebb annál: korrajz egy olyan korról, amit nem ismerünk, sőt, korrajz egy olyan múltról, amit szintén nem ismerünk kellően. A világépítés részletes, kiterjedt, a cselekmény szintén kellően alátámasztott, több motivációt magába foglaló kalandtúra, a szereplők karaktereinek kellő kidolgozására pedig van “idő”, hiszen ezer oldal áll sűrű betűszedéssel az író (és az olvasó) rendelkezésére, hogy kellőképp elmerüljön a Katedrális világában. A lezárás zseniket megszégyenítő, az pedig kifejezetten érdekes, ahogy a történet második felében a szerző ötvözte a klasszikus és újragondolt sci-fi elemeket a misztériumok, a mágikus kapcsolatok rendszerével. Magyar könyv külföldi fordításáért nem drukkoltam még így, ezt “odakint” is látnia kellene a szakmának.

(Nagy Judit Áfonya)

Alfred Bester: Szívélyes Fahrenheit (1954)

Bester igen közel áll a szívemhez, gyakorlatilag az egyetlen író ezidáig, aki lehengerlően intenzív stílusával valóban képes az első szótól az utolsóig fogva tartani műveiben. A legtöbben valószínűleg a Tigris! Tigris!  kapcsán ismerik a szerzőt, én mégis a Szívélyes Fahrenheit című novelláját ajánlanám mindenkinek. Többek között azért, mert ebből az írásából nagyon szépen kitűnik, mennyire újszerűen tudott hozzányúlni a tudományos-fantasztikus irodalomhoz már az ötvenes években.

James Vandaleur egy léhűtő. Egykor tehetős apja vagyonának maradékát éli fel, egyetlen bevételi forrása pedig egy topkategóriás android, amelyet igyekszik bérbeadni a legkülönbözőbb munkákra. Amikor a gép meghibásodik és megöl egy embert menekülőre fogják és bolygoról bolygóra vándorolva próbálják megúszni büntetésüket. Hamar kiderül, hogy nem egyszeri véletlenről volt szó, a kapzsi Vandaleur viszont nem hajlandó túladni egyetlen megmaradt értékén, így a menekülés és gyilkosságok végtelen ciklusában ragad, miközben próbál fényt deríteni hű társa elméletileg lehetetlen vérengzésének okára.

A történet egészen különleges narratívája  már első olvasásra is lenyűgözött, mivel a szerző gyakorlatilag végig kibogozhatatlanul ugrál az én-elbeszélés és külső nézőpont között, ami pár oldal után értelmezhetetlennek tűnik, ám végül pont ez teszi kerek egésszé az események sorát. Ahogy utólag elkezdtem gondolkodni a műről, és aztán újra olvastam – nem is egyszer -, rá kellett döbbennem, hogy a csavaros elbeszéléstechnikán felül mennyire többrétű Bester meséje. Az író nemcsak a mindig népszerű, öntudatra ébredt gépek témáját járja gyönyörűen körbe, de az emberi lélek sötétségét is keményen görcső alá veszi. Bester olyan mélységekbe merészkedik ember és android kapcsolatának boncolgatásában, ahova előtte még senki, amit pedig elénk tár az fojtogatóan nyomasztó és félelmetes. Az talán nem is túl elképzelhetetlen, hogy elkezdünk személyesen kötődni teremtményeinkhez. Ha ők öntudatra ébrednek talán elkezdenek kötődni hozzánk. De mi van akkor, ha ez a kapcsolat olyan következményekkel jár, amire egyáltalán nem készültünk fel? A Szívélyes Fahrenheit hiába szól egy mára unalomig ismételt témáról, olyan kérdésekkel, gondolatokkal állítja szembe olvasóját, ami teljesen új szintre emeli azt, ahogy eddig a mesterséges intelligenciáról gondolkodtunk, pedig a mű már majd hatvanöt éve íródott.

(Hartai Dávid)

vissza a címlapra

Ajánlott videó mutasd mind

Isten még mindig odaát van?

Halálos túra a rémálmok világába

Kommentek

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.