Magazin

A Toto űrhajó igaz és hiteles krónikája – 4. epizód: Szabotázs

Becságh Dániel
Becságh Dániel

2018. 07. 22. 08:00

A Nagy Budapesti Zombiapokalipszis Igaz és Hiteles Története után ismét egy saját, folytatásos történettel jelentkezik a Roboraptor szerkesztősége. Ezúttal azonban a galaxis egy távoli csücskébe kalauzoljuk el az olvasót a nyár folyamán vasárnaponként megjelenő epizódokban. A Toto kalandjainak aktuális fordulatairól minden héten a legénység egy másik tagja fog beszámolni naplóbejegyzésében.
Korábban a témában:

24. nap – 3. nap PH (poszt-hibernáció)

Persze, hogy most is beütött a krach, de azért arra nem számítottam, hogy ilyen korán. És kivételesen nem a legénység balfaszsága miatt, úgyhogy akár még örülhetnék is. Végül is csak az univerzum egyik leghatalmasabb fajának a trónörökösét kaptuk a nyakunkba, aztán pedig a hajó esett ki majdnem alólunk teljesen. Úgyhogy inkább gyorsan le is jegyzetelem, mi történt, hogy ha meghalunk, legalább az utókor tudja, hogy miért.

Szerencsére megvan annak az előnye, ha a víztározó pont akkor kezd el szivárogni, amikor kigyullad a reaktormag: megszűnik az energiaellátás, így a mesterséges gravitáció is, úgyhogy víz szépen fel tud folyni a 3. szintre eloltani a tüzet. Más kérdés, hogy ezzel nettó három szintünk lett használhatatlan, plusz nincs energiaellátásunk, de a turbinák sem javultak meg, ami azt jelenti, hogy sodródunk az űrben, és Zsótéron fog múlni, hogy ne csapódjunk neki teljes sebességgel az Atlantis első kisbolygójának.

Magyarul teljes sebességgel fogunk nekicsapódni az Atlantis első kisbolygójának.

Már ha eljutunk addig, hiszen teljesen egyértelmű, hogy véletlenül nem megy tönkre a hajó egyszerre minden létfontosságú rendszere. Még egy olyan öreg, alulszervizelt hajóé sem, mint a Toto. Teljesen egyértelműen szabotázs történt, szóval meg kell találnom a felelőst, és meg kell büntetnem.

Ha idegen testet keresek, először természetesen ez a szerencsétlen halember jöhet szóba. Lesz vele egy alapos beszélgetésem, mert nem hiszem el neki, hogy fogalma sincs, hogy hogy kötött ki nálunk. De azért annyira ő sem hülye, hogy pont azt a víztározót robbantsa fel, amiben életben maradhat. Egyelőre jól ellesz M_AT.E őrizetében, amíg kitalálom, hogy mihez kezdjek vele.

Apropó, M_AT.E-ról sem hinném, hogy ludas lenne a dologban. Nem 100%-os funkcionalitású, de pont ezért nehezen tudnám elképzelni, hogy most ébredt volna öntudatra és állt volna neki elpusztítani a hajót. Zsótér esetében az árulásánál jobban meglepne az, hogy képes egy ilyen koordinált akciót véghez vinni – elvégre az elmúlt két napban is jobban lefoglalta a tojáshelyzeten való sopánkodás, mint bármi.

Szóval azt hiszem, akár a segítségét is kérhetném. De nem találtam a kabinjában.

–          Sherlock, keresd meg nekem Zsótért a hajón!

És ekkor beugrott: a biometrikus azonosítónak hála mindenki helyzetét pontosan tudom a hajón, de nem csak most, hanem visszamenőleg is.

–          Sherlock, még jobb ötletem támadt, nézzünk meg ki járt a reaktor közelében az elmúlt két napban.

–          Kukkoljuk a legénységet, kapitány?

–          Hogyne, Sherlock, valamivel ki kell ereszteni a gőzt a sok stressz után.

… hát ez leszűkítette a dolgokat, de nem eléggé. Mindenesetre most már legalább akad néhány szövetségesem. Ahogy végignéztem rajtuk az étkezőben, azért kicsit elbizonytalanodtam.

Zsófi, a xenolingvisztikusunk és Áfonya, a xenobiológusunk egyaránt fontos tagjai voltak a csapatnak, de aligha számíthattam rájuk egy alapvetően biztonsági jellegű probléma kapcsán. M_AT.E természetesen bárkit lenyomott fél kézzel, de az utóbbi időben egyre nagyobb lett a lagje, és nem mindig reagált a parancsokra, szóval fene sem tudhatta, mi lesz, ha küzdelemre kerül sor a szabotőrünkkel. Vagy szabotőreinkkel. Szerencsére legalább Maci, az ellátótiszt/szakács bevethető volt, hiszen rendszeresen edzett, 6 különböző küzdősportban volt jártas, és szőrös, kigyúrt fizikuma már ránézésre is félelmet keltett ellenfeleiben.

Szóval ezzel a csapattal kellett nekiállnom kideríteni a többiekről, hogy ki lehet a többiek közül a…

–          Kapitány, a trónörökös jelezte, hogy beszélni kíván Önnel. Biztos nem tetszik neki, hogy foglyul ejtette.

Pont a legjobbkor jön ez is…

–          Sherlock, kapcsolj össze a kabinjával.

–          Kapitány, egy kérdésem lenne csak az itt tartózkodásommal kapcsolatban – csendült fel a hang, amitől kezdtem egyre jobban agyfaszt kapni.

–          Hallgatom.

–          Nem akarok türelmetlennek mutatkozni, élvezem alkalmi medencéjük vendégszeretetét, de fontos lenne számomra, hogy a jelenleg helyzetben mi az úticélunk.

–          Ez egy kiváló kérdés, felség.

–          Értem, köszönöm.

Legalább nem kitartó az okvetetlenkedésben.

–          M_AT.E, jól érzi magát a vendégünk az „alkalmi medencéjében”, úgyhogy jár a pacsi – vetettem oda, miközben az első tisztünk kabinja felé slattyogtam a folyosón.

–          Gratulálok, erre bezzeg jó vagyok, hogy kabinokat árasszak el nyomorék halembereknek?!

Ráhagytam, mert sokkal jobban lekötött a ránk váró konfrontáció: Dave-et, az elsőtisztet mentünk kihallgatni. Alapvetően rá gyanakodtam volna a legkevésbé, ugyanis messze ő bizonyult a legénység legmegbízhatóbb és leglojálisabb tagjának, meg nehezen is tudtam volna elképzelni, hogy elárul, miután mi húztuk ki Zsótérral félholtan egy xarlor támadás áldozatául esett hajó roncsai közül. Igaz, természetesen Zsótér ötlete volt, hogy menjünk oda, én sejtettem, hogy lesz egy utóvéd, amely az önkéntes mentőhajókra vadászik… de a lényeg, hogy Dave járt a reaktornál és a víztározónál is, szóval ki kellett hallgatnunk. Már csak azért is, hogy ha sikerül tisztázni a gyanú alól, legyen még egy hasznos emberem.

Lehet, hogy azért mégsem egy kisebb küldöttséggel kellett volna odaállítani, miközben a fűtésbe próbált életet lehelni a gépházban, és ez neki is feltűnt:

–          Mi ez, srácok? Úgy álltok itt, mint valami trash-Galaxis Őrzői.

Megint egy utalás, amit nem értettünk, de ezt már elengedtem.

–          Jártál a reaktornál az elmúlt két napban, ugye?

–          Igen, a szokásos rutinkörút részeként, amit az ébredés után meg kell csinálni.

Meg kell csinálnia a kapitánynak, de ezt is kiszerveztem neki. Amekkora idióta vagyok, ez eszembe sem jutott.

–          És a víztározónál?

–          Hát amint kiszedtük II. Róbertet, dobtam bele egy fertőtlenítőkapszulát, gondoltam, hogy értékelni fogja a legénység.

Az első még lehetett álca a szabotázshoz, de azt nehezen tudom elképzelni, hogy ha ki akarna csinálni minket, pont magát akadályozná meg a legjobb lehetőségben erre.

–          Oké, akkor az a jó hírem, hogy jöhetsz velünk szabotőrt vadászni.

–          Szabotőrt?

Épp csak fel tudtam neki vázolni a helyzetet, amikor megint jelzett Sherlock.

–          Kapitány, azonosítatlan életjelet észlelek a 2. szinten.

Na, még csak az hiányzik, hogy a szabotőr valami halálos retket is eleresszen a hajón. De végül is úgyis útba kellett volna ejteni a fegyverraktárt. Mármint tényleg kellett volna, ugyanis az egyik fegyver hiányzott. Méghozzá pont a Csótányirtó, a nagy kaliberű félautomata, amivel a különböző non-humanoid borzalmaknak mentünk neki, ha a szükség úgy hozta. Szóval maradt Dave-nek egy standard gyártmányú plazmafegyver, nekem meg egy pisztoly. De ha már ott volt a karbantartó raktár, megkerestem a legnagyobb fejszét, és gyorsan Maci kezébe nyomtam.

–          Elnézést, kapitány, a trónörökös keresi megint.

–          Na, az tök jó, úgyis pont az alkalmi medencéje felé megyünk.

–          Lehet egy kérdésem? – szólt közbe Zsófi. – Ő használta ezt a szót, hogy „alkalmi medence”?

–          Igen, miért?

–          Fura. Mármint egy marinakkádiai soha nem használná ezt a kifejezést. Mármint vízi élőlények, nincsenek medencéik.

–          Gondolom, diplomataként próbál számunkra is érthetően fogalmazni.

–          Pont ez az, hogy egy marinakkádiai, főleg egy királyi sarj számára méltóságon aluli egy másik életforma szókészletét használni. Sosem mondana olyat, hogy medence.

–          De hát Áfonya azt mondta nekem, hogy minden kétséget kizáróan II. Róbert trónörökösről van szó – néztem kérdően a xenobiológusunkra.

–          És fizikailag tényleg semmi kétség efelől – válaszolt.

És nem fizikailag? Valami itt bűzlik, úgyhogy csak egy megoldás maradt.

–          Sherlock, mégsem tudok beszélni vele, üzenem neki, hogy sajnos a hajó meghibásodása miatt nem tudjuk garantálni a biztonságát, ezért mihamarabb átkísérjük egy mentőkabinba, és elindítjuk a legközelebbi lakott bolygó felé. M_AT.E, intézkedj.

Épp azt figyeltem, ahogyan a mentőkabin leválik a hajóról, amikor Sherlock újra jelzett:

–          Kapitány, a lény mozgásba lendült – érkezett az update.

–          Kiváló, rakd fel mindenki HUD-jára, hogy lássuk, merre tart.

–          Úúú, tök izgi, ez pont olyan, mint az Alienben – mondta Dave, és természetesen most sem értettük, hogy miről beszélt.

Mindenesetre legalább nem volt gyors ez valami, mert egyre közeledtünk hozzá. Amikor már csak egy folyosókanyarulat választott el minket, hátrébb parancsoltam a hölgyeket, és megpróbáltam valamiféle formációba rendezni magunkat. Nagy levegőt vettem, befordultam a sarkon… ahol nem fogadott semmi.

–          Sherlock, biztos, hogy itt van ez a valami?

–          Nem, kapitány, direkt szívattam, mégis milyen kérdés ez?

Óvatosan közelítettem a pozíció felé, ami látszólag egyre kétségbeesettebben villogott a virtuális HUD-omon – és épp időben láttam meg, hogy a mennyezeti szellőzőből hiányzik egy darab. Éppen időben, mert így még volt idő lehúznom a fejem, így a vállamon kapott el az űrlény csápja. Ahogy leugrott, azzal a lendülettel fordult egyet, és vágta a falhoz Dave-et, akinek így kiesett a kezéből a plazmafegyver. Ez azonban végzetes hibának bizonyult a borzadály részéről, mert  Maci a pillanatot kihasználva le is vágta a farkát.

Ahogyan fájdalmában valami üvöltésszerűt csinált, volt kerek 0,8 másodpercem megszemlélni a lényt. Macskaszerű teste volt (így férhetett be a szellőzőbe), 6 lábbal, két csáppal, ahol egy rovarnak szárnya lenne, hosszú, erős farokkal, és két egyszerre szarvnak és karnak is tűnő tüskés valamivel a fején. Már ha az a feje volt.

Pontosabban most már csak egy karral, mert az egyik ilyen végtag esett Maci második fejszecsapása áldozatául, akit még az sem érdekelt, hogy az egyik csáp alaposan megsebezte a mellkasán. Fel kellett volna tápászkodnom, de lenyűgözött, ahogyan izmai a harmadik csapásra készülődve megfeszültek, miközben a verejték és a vér összefolyt meztelenné vált mellkasán – és ami nagyobb baj volt, hogy láttam a csillogást a hölgyek szemében. Nem ez lenne az első alkalom, hogy nőt kell eltávolítanom a hajóról, mert nem tudják rendesen végezni a munkájukat. Mondjuk lehet, hogy ez már nem lesz probléma, ha nem keresem meg a pisztolyomat, és nem nyírom ki ezt a fölém tornyosuló szörnyet.

Épp csak annyi időre fordítottam hátat ennek az űr legsötétebb bugyrában tenyésztett istencsapásának, amíg hátranyúltam a mögém esett pisztolyért, így az a meglepetés ért, hogy a pokolfajzat visszanövesztette a farkát, és éppen ezzel repítette át Macit a folyosó másik végére. Regenerációs képességéről pedig pillanatokon belül újra meggyőződhettem, amikor lövéseim gyakorlatilag semmilyen kárt nem tettek benne.

Annál nagyobb volt a döbbenetem, amikor a 6. lövéssel sikeresen lerobbantottam a fejét. Vagyis nem én, ugyanis az űrlény összeomló teste mögül Zsótér bukkant elő, a Csótányirtóval a kezében. A biztonság kedvéért még két-hármat belelőtt az idegen ragadozó testébe, amivel alaposan beterített, legfőképp engem, a lény belsőségeivel.

–          Srácok, miért nem a Csótányirtót használjátok ilyenkor? – kérdezte, és én elgondolkodtam, hogy lehet, hogy mégiscsak ő a szabotőr.

–          Mindenki jól van? – néztem körbe.

Úgy tűnt, kisebb felületi sérüléseket leszámítva senkiben nem tett komoly kárt a csata – már ha nem volt mérgező az űrcsótánymacskagyík. Mindenesetre ez legalább egyértelművé tette, hogy következőnek a medikusunkat kéne tisztázni a szabotőr-gyanú alól.

–          Kérlek mondd, hogy tudod mi ez a rák, és hogy nem tud szaporodni – fordultam Áfonyához, amint hellyel-közzel letisztogattam magamról a rám fröcskölődött gennyet. – Mármint nem Zsótérra gondolok – tettem hozzá a biztonság kedvéért.

–          Egy kártevő a B-881-es rendszerből, és egyedül nem tud – hangzott a jobban belegondolva elég ijesztő válasz.

De az legalább egyértelmű volt, hogy akármennyire is kemény ellenfélnek bizonyult, egy ilyen lényt nem arra használ valaki, hogy embereket irtson ki, hanem hogy borsot törjön az orruk alá. Úgyhogy a fő kérdés az volt, hogy mivel foglalkozott a szabotőrünk, amíg mi kártevőirtottunk a második szinten. De valami más is szöget ütött a fejembe.

–          Dani, mit csináltál, amihez neked a Csótányirtó kellett? – fordultam Zsótérhoz.

–          Én semmit. A gépház mellett találtam.

Azért ez megnyugtató, hogy legalább nem miatta haltunk volna meg.

–          Sherlock, ki járt az elmúlt 2 órában a gépházban?

–          Senki. Vagyis az illető még mindig ott van. Bence.

A rohadt életbe! A gépészünk, akit a RoboTrans közvetített ki nekünk – ennél egyértelműbb szabotőr-jelöltünk nem is lehetett volna. Már ha megfordul a fejemben, hogy a RoboTrans akar szabotálni minket.

Bence azonban nem volt a gépházban. Csak a nyomkövetője, amit kivágott a karjából. A panel mellett, amit kivágott az irányítópultból, hogy esélyünk ne legyen manuálisan újraindítani bármilyen rendszert.

Kiválóan alakult eddig ez a nap: kidobtam egy trónörököst az űrbe, lenyomtam egy űr-kártevőt (jó, Zsótér lenyomott egy űr-kártevőt), és most már esélyem nincs megtalálni a szabotőrt. Hacsak nem…

Öt perccel később ott álltunk Hári lezárt kabinja előtt M_AT.E-val. Csak az én ujjlenyomatommal lehetett kinyitni. Az ajtón belépve émelyítő érzés csapott meg, mint mindig, amikor valamilyen misztikus dologgal kellett szembesüljek. Pedig hozzászokhattam volna már az évek során.

Tudtam, hogy hibernációban ez lehetetlen, de Hári még ebben az állapotában is úgy tűnt, mintha azokat az ijesztő, érthetetlen szövegeket motyogná, amik állítólag elősegítették telepatikus képességeit. Viszolyogtam tőle, de nem volt más esélyünk, így hát vettem egy nagy levegőt:

–          M_AT.E, szedd ki a hibernációból… és a macskáját is!

vissza a címlapra

Ajánlott videó mutasd mind

Isten még mindig odaát van?

Halálos túra a rémálmok világába

Kommentek

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.