Film

Szuperhősök, akik porfogó kacattá zsugorítják a világot

Hári Dániel
Hári Dániel

2018. 07. 26. 08:00

Alig hevertem ki a korszakformáló Végtelen háború érzelmi sokkját, máris itt van a következő Marvel-film. Peyton Reed szerencsére látványos humorterápiával kenegette sérült lelkemet, bár azért meg kell hagyni, A Hangya és a Darázs rémisztő elemeket is jócskán tartalmaz.
Korábban a témában:

A Hangya első része kreatívan használta fel, és ágyazta a Marvel-univerzumba a zsugorodás témáját, továbbá jól bánt a rablófilmes elemekkel, sőt még a legendás Michael Douglast is beemelte a rohamosan terjeszkedő képregény-adaptációs világba. Mindezek ellenére inkább könnyeden szórakoztató, mintsem nagyobb horderejű alkotásként emlékezhetünk rá. Az első felvonás rendezői pozíciójában Edgar Wrightot váltó Peyton Reed visszatért, hogy ledirigálja a folytatást, amelyben incifinci főhősünk egy icuripicuri szárnyas segédet kap maga mellé.

A Hangya és a Darázs gyorsan darálva, de ügyesen, nem erőltetetten foglalja össze, hogy mi történt Scott Langgel (Paul Rudd) a Polgárháború eseményei óta. A hangyaméretben, vagy épp óriássá nőve akciózó, mindenből viccet csináló férfi két éve házi őrizetben van, amiért megszegte a Sokoviai Egyezményt azzal, hogy Amerika Kapitány csapata mellett szállt harcba. Még három napot kell kibírnia, hogy aztán újra szabad ember legyen, és felfuttassa újdonsült vállalkozását biztonsági szakértőként. Ez az időszak azonban nem a megszokott módon, bűvésztrükk tanulással, labdázással és fürdőzéssel telik, ugyanis újra feltűnik a színen Hank Pym (Douglas) és lánya, Hope Van Dyne (Evangeline Lilly). Scott segítségére van szükségük ahhoz, hogy szubatomi méretűre zsugorodva megmentsék Hope édesanyját (Michelle Pfeiffer), aki évekkel korábban a kvantumtérben ragadt. A feladat azonban nem csak azért nehéz, mert tudományos áttörést kell elérni hozzá. Egy rejtélyes, halmazállapota változtatására képes új rosszfiú, pontosabban rossz lány, Szellem (Hannah John-Kamen) jelenik meg a színen, és neki is a kvantumvilág titkaira fáj a foga.

Elrepült a fejem felett egy gigás méretű PEZ adagoló, de nem bántam.

Ahogy az sem zavart, hogy az autós üldözések bizonyos fázisait matchbox méretben bonyolították le a szereplők, sőt még a tévé előtt chipset majszoló, emberméretű hangyával és a bőrönd módjára húzható tízemeletes házzal is jól elvoltam. Peyton Reed ugyanis le sem tagadhatná, hogy szereti a zsugorítást. Ez valószínűleg azért van így, mert a kicsinyítés különleges, mégis ritkán használt, így lehetőségekkel teli sci-fi ötletét kreatívan kamatoztathatja az akciójelenetekben. Márpedig a rendező, habár végig viccelődi a filmet, a látványos zúzdák alkalmával nem ismer tréfát. A zsugorodó, majd óriásira növő, és elvétve még normál arányokban is ugrabugráló szereplők erőteljes koreográfiákban gyepálják egymást.

Nem maradnak el a fantáziadúsan megválasztott helyszínek sem. Reed az egyik legszórakoztatóbb jelenetsorozatban egy iskola épületén belül vezeti hőseinket, amikor is Scott ruhája rakoncátlankodni kezd, hogy ettől jól eső nevetéshullámok fussanak végig a befogadón. Nagyokat röhögni természetesen nem csak ezen a ponton, hanem úgy általában az egész film alatt van lehetőségünk. Paul Rudd a tőle elvárható módon nagyokat stand uppol, és ebben Evangeline Lilly is partner. Michael Peña szófosó karaktere is visszatér, továbbá Walton Goggins is benéz egy esetlen kisgengszter szerepében. Igen, ők ketten nem gyakorolnak nagy hatást a fő események alakulására, ám karaktereik mégsem funkciótlanok, hiszen a legviccesebb jelenetek pont az általuk megteremtett helyzetekből adódnak.

A humorcunami mögött azonban az egész világot fenyegető veszély rejtőzik.

A Hangya és a Darázs az egyik legpoénosabb Marvel-film. Épp ezért érdekes, hogy pont ebben a nevettető környezetben jelennek meg a filmuniverzum talán legfélelmetesebb elemei. New Yorkot romba döntő űrhajók, a világegyetemet átíró végtelen kövek és áruló istenségek egyaránt az emberiség életére törtek ebben a világban. De nem félelmetesebb az a technológia, amely képes minket olyan apróra zsugorítani, hogy létezésünk értelme és lényege gyakorlatilag a semmivel lesz egyenlő? Pymék épületeket és járműveket cipelnek a zsebükben, hogy azokat céljaiknak megfelelően, kedvükre nagyítsák fel, majd kicsinyítsék újra le. Belegondolni is rossz, hogy mi történik, ha az ezt lehetővé tevő eszközök gonosz vagy tébolyodott alakokhoz kerülnek. A Marvel-univerzum összes gigászi csatája és megszállott antagonistája mellett maga a zsugorodás is komoly fenyegetés. Instabil jelenség, amelynek elég csak egyszer túl rakoncátlanná válnia, és a kár máris visszafordíthatatlan. Ezt jól példázza Scott zabolátlanná váló, szabályozhatatlanul méreteket váltó ruhája. Márpedig ha nincs szabályozás, lehet, hogy az a ház vagy az autó sosem nőnek meg újra. Egy-két kattintás a megfelelő kapcsolón, és azt vehetjük észre, hogy összementünk az univerzum sakktáblájának egyik legkisebb szegletébe. Senki nem vesz majd észre bennünket, csak az a kozmikus lény, akinek a körme alatt – ahogy a film is utal rá – világunk csupán apró, levakarásra váró piszok.

Mert hiába válik áthidalhatóvá a kvantumtérbe történő utazás és a visszatérés problematikája, ugyanis ez a szubatomi szint még mindig nem embernek való vidék. Megbénítja a testet, összekavarja az elmét, és egy mindig is velünk létező, mégis teljesen ismeretlen dimenzióba taszít. Az első rész csupán érintette, ám A Hangya és a Darázs bölcs módon központi témájává emeli a kvantumvilágot. Ezt a színes, különleges és mindenekelőtt szörnyen rémisztő helyet, amelynek bemutatása egyaránt hajaz Stanley Kubrick 2001: Űrodüsszeiájára és Christopher Nolan Csillagok közöttjére. Jártunk már Asgardban, a Titánon és a Tudástérben is, de mégis ez a láthatatlan, lábunk alatti, saját törvényekkel rendelkező kis birodalom a Marvel-univerzum legtitokzatosabb, leghátborzongatóbb területe. Remélhetőleg még sokszor terítékre kerül, hiszen bőven lehet mesélni róla. Peyton Reed ezúttal inkább a kvantumvilág látványos bemutatására feküdt rá, a benne zajló folyamatoknak és az ezeket irányító szabályoknak csak a felszínét kapargatta.

Ugyanez elmondható a történet negatív karakteréről, Szellemről.

Figurája akár a Marvel egyik legérdekesebb bajkeverője is lehetne, de mivel jellemrajzának kidolgozása eléggé felületes, megmarad az átlagos szinten. A Scotték nyomában loholó fiatal nő – valódi nevén Ava – olyan szellemképes, mint a 3D-s mozi, ha leveszed közben a szemüvegedet, ráadásul sajátos jelmezével már a legelső megjelenésekor felhívja magára a figyelmet. Na meg különleges képességével, amely segít neki átjutni a szilárd felületeken. Szellem erejének mibenléte a történet előrehaladtával új árnyalatokat kap, ám a karakter motivációja végtelenül egyszerű és sablonos, történetszálának megoldása pedig zavaróan egyszerű. Mindazonáltal elvitathatatlan, hogy Hannah John-Kamen alakítása fergeteges, a színésznő nagyon ráérzett a szerepre.

 

Pont úgy, ahogy A Hangya és a Darázs összképe is rátapint a lényegre, hisz jól tudja, mi kell a szuperhőskedvelő nézőnek. Durva akciókkal és leleményes poénokkal minden percében elszórakoztatja közönségét, ám közben mélyebb témákat is felvet. Ennek köszönhetően válik olyan alkotássá, amely nem csupán egyszeri, laza kikapcsolódást nyújt, hiszen hozzájárul ahhoz, hogy a Marvel-univerzum továbbfejlődjön.

A Hangya és a Darázs. Amerikai szuperhősfilm, 118 perc, 2018. Értékelés: 7,5/10 raptor.

vissza a címlapra

Tovatűntek a bűbájos boszorkák

Áldozatból mondabeli hőssé válni is egy opció

Kommentek

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.