Film

Tényleg csak a főhős neme és származása érdekes egy filmben?

Barna Benedek
Barna Benedek

2018. 07. 28. 08:00

Tévésorozatokkal szemben régóta elvárás a diverzitás, azaz hogy a főszereplői között különböző nemű és származású színészek legyenek. Az utóbbi időben már a filmiparon is egyre nagyobb a nyomás e tekintetben a kritikusok és véleményformálók részéről. Csakhogy az, ahogyan ez megvalósul, ritkán arat osztatlan sikert. Az ezzel kapcsolatos heves viták pedig sokszor teljesen eluralják az egyes filmekről szóló párbeszédet.
Korábban a témában:

Pár éve, amikor Jared Leto a Mielőtt meghaltamban egy transznemű nőt játszott, nagyon pozitív kritikusi visszajelzéseket, valamint Oscart és Arany Glóbuszt kapott az alakításáért. Eddie Redmayne-t is rengetegen dicsérték, és több díjra jelölték, miután eljátszotta A dán lány főszerepét. Manapság azonban más szelek fújnak: amikor bejelentették, hogy Scarlett Johansson egy transznemű karaktert alakít majd a Rub & Tug című filmben, abból közfelháborodás lett, és a színésznő végül is visszalépett, hogy egy ténylegesen transznemű színész játszhassa el a szerepet. Mivel azonban egyelőre nincsenek Johnansonhoz hasonlóan ismert és tehetséges transznemű sztárok, nem feltétlen reális elvárás egy nagy stúdiófilmmel szemben, hogy a hasonló szerepekre transznemű színészeket szerződtessenek. Ezen kívül felmerül az a kérdés, hogy egy ilyen esetben miért nem csak a filmbeli karakter nemi identitásával foglalkozunk, miért kell a színészével is: hiszen az adott szereplő mindenképpen a transznemű kisebbséget képviseli a filmben, függetlenül attól, hogy ki alakítja.

Scarlett Johansson egyébként volt már hasonló helyzetben: sokaknak nem tetszett az sem, hogy ő játszotta a Ghost in the Shell főszerepét, és nem egy ázsiai nő. Ez a két eset nagyon jól mutatja, milyen szerencsétlen irányba ment el az utóbbi években a diverzitással, azaz a nők és kisebbségek film- és tévésorozatbeli reprezentációjával kapcsolatos közbeszéd és ennek nyomán a stúdiók gyakorlata.

Pedig a dolog egyáltalán nem így indult: bár ma egy hangos, a közösségi médiában aktív kisebbség véleménydiktatúrájává silányult a jelenség, a diverzitás követelésének megvoltak az okai.

Ma is ugyanúgy érvényesek azok az érvek, amelyeket a témával foglalkozó filmes és író, Imran Siddiquee egy 2014-es előadásában sorolt fel, a rasszok és nemek reprezentációjának fontosságát alátámasztandó:

  • A fiatalok számára fontos, hogy saját nemüket/rasszukat képviselő személyeket lássanak hősszerepben.
  • Mivel a média erősen hat az emberek világképére, ezért nem mindegy, hogy milyen arányban vannak jelen az egyes nemekhez és rasszokhoz tartozó emberek a filmekben, és az is sokat számít, hogy milyen szerepben láthatóak.
  • A filmnézés alapélménye, hogy valaki másnak (a főhősnek) a helyébe képzeljük magunkat: vagyis az egész tulajdonképpen az empátia megtapasztalásáról szól. Az pedig nagyon hasznos lehet, hogyha olyasvalakinek a “bőrébe bújunk”, aki más, mint mi. Éppen ezért mindenki számára az a legszerencsésebb, ha láthat tőle különböző származású és nemű emberekről szóló alkotásokat is.

Persze előfordulhat, hogy ez a magyarázat egyesek számára túl elvont, pszichologizáló. De ha inkább praktikusan, a színészi szakma oldalról közelítjük meg a problémát, akkor lehet amellett érvelni, hogy férfiak és nők, és a különböző bőrszínű színészeknek egyenlő esélyeket érdemelnek a film- és tévéiparban. Az esélyegyenlőség elvárásának pedig eleget tehetnek úgy is, hogy direkt különféle nemű és származású karaktereket írnak egy történetbe, de akár úgy is, hogy egy szereplőválogatás előtt nem feltétlenül döntik el előre, milyen bőrszínű színészt keresnek egy szerepre.

Érvek ide vagy oda, nyilván nem lehet mindenkit meggyőzni a diverzitás fontosságáról. Mindenesetre a nézők jelentős részének ma valószínűleg önmagában azzal nem lenne baja, ha egy film vagy sorozat főszereplői nem kizárólag fehér férfiak. (A mozis bevételek mindenképpen arról árulkodnak, hogy a női főszereplővel és a fekete színészekkel készült mozifilmek is jól teljesítenek a kasszánál.)

Az egyes alkotásokkal kapcsolatos vitákat leginkább az okozza, hogy vannak konkrét szerepek, amelyekhez egy adott kinézetű embert társítunk, ezért nem könnyű megemészteni, ha egészen más megjelenésű színészek játsszák el őket.

Nézzünk meg a sokból két jellegzetes esetet, amelyek nagyon jól tükrözik a problémát:

Annak idején, amikor bejelentették a Harry Potter és az elátkozott gyermek hivatalos londoni szereposztását, nagy port kavart, hogy Hermione szerepét a szváziföldi származású színésznő, Noma Dumezweni kapta. A döntést nemcsak azért kifogásolták a rajongók, mert a filmekben a karaktert nem fekete színésznő alakította, hanem mert a könyvben olvasható leírások is arra utaltak, hogy Hermione fehér bőrű. Az ügyben a felháborodást látva végül még a Potter-történetek szerzője, J.K. Rowling leírta, mit gondol a dologról: szerinte a regényekben sehol nem határozta meg konkrétan Hermione bőrszínét, de ez egyébként sem fontos, a színésznő pedig azért kapta meg a szerepet, mert tehetséges. (Dumezweni kétszer is elnyerte a legrangosabb brit színházi elismerésnek számító Laurence Olivier-díjat – másodjára éppen a Harry Potter-darabban nyújtott alakításáért.)

Ugyanekkora felháborodást váltott ki, amikor kiderült, hogy a BBC idén februárban indult kosztümös sorozatában, a Troy: Fall of a Cityben Akhilleusz szerepét egy fekete színészre, David Gyasira osztották. Természetesen ebben az esetben is az alapanyagot, azaz Homérosz leírásait idézték, melyek szerint a görög hős szőke volt. Azzal persze senki nem foglalkozott, hogy egyébként nem egy tényszerű beszámolóról van szó, hanem egy olyan műről, amely tele van mitikus, fiktív elemekkel (elég, ha arra gondolunk, hogy Akhilleusz tanítója a leírás szerint egy kentaur volt) – és hát furcsa dolog a történelmi hűséget elvárni egy olyan szöveg adaptációjától, amelyben egy fekete bőrű görög hősnél sokkal irreálisabb dolgokról olvashatunk. (A történelem hiteles ábrázolását egyébként sem a filmekben és sorozatokban kell keresni – ahogyan Werner Herzog rendező mondta: akit a tények érdekelnek, jobban jár a telefonkönyv olvasásával.) Másrészt ebben az esetben is elmondható, hogy a színész tehetsége fontosabb, mint a bőrszíne.

A hasonló helyzetekben nagyon sokszor azért az egyéni ízlésünktől is függ, hogyan reagálunk arra, ha egy karakter neme, bőrszíne vagy szexuális irányultsága megváltozik egy adaptációban, vagy a megszokottól eltérő kinézetű színészt látunk egy szereptípusban. Nem mindegy, mennyire fontos számunkra az adott szereplő, vagy hogy mennyire ismertük az eredeti művet. Mindenkinél máshol van a határ: előfordulhat, hogy valakinek belefér, ha Júdást fekete férfi játssza el, de egy fekete James Bondot már nem tud lenyelni. Persze érthető, ha az embert zavarja, hogy egy számára kedves karaktert radikálisan megváltoztatnak, de ez önmagában akkor sem határoz meg egy filmet vagy sorozatot, nem lehet egy produkciót csupán ennyi alapján megítélni: nem csak az nem mindegy, milyenek a benne szereplő színészek képességei, hanem hogy milyen a forgatókönyv, rendezés, a látvány, satöbbi. Ami természetesen azt jelenti, hogy az alkotóknak fel is kell mutatni valamit:

minden feldolgozásnak meg kell győzni a nézőit arról, hogy van létjogosultsága – különben a közönség azt érezheti, hogy a készítők egyszerűen csak nagy hírverést akartak kelteni a meghökkentő szereposztással.

A BBC Iliász-adaptációja például egyáltalán nem csak azért érdekes, mert fekete színész alakítja benne Akhilleuszt: sokkal lényegesebb újítás benne a nézőpontváltás (a történteknek a trójaiak szemszögéből való elmesélése), és az iraki háborúra utaló áthallások.

A Monty Pythonnak van egy zseniális jelenete, amelyben a pápa és Michelangelo a festőnek az utolsó vacsorát ábrázoló képéről vitázik. A művész az alapanyagtól szinte mindenben eltért (28 apostolt és 3 Jézust festett rá, hogy csak kettőt említsünk a változtatásai közül), és amikor a pápa arra kéri, hogy a Bibliához hűen vigye vászonra a jelenetet, ő felháborodottan hivatkozik a művészi szabadságra. Ez a szkeccs remekül ábrázolja azt a jelenséget, amikor valaki olyan adaptációt készít, amely lényegében nem nyújt semmi újat, csak botrányt kavarni jó. Az emberben magától értetődően felmerül a kérdés, hogy miért is van egyáltalán szükség az ilyen típusú feldolgozásokra. Ha valaki a paranormális jelenségekkel szembeszálló nőkről akar filmet csinálni, azt miért kell egy Szellemirtók-reboot formájában megvalósítania? Aki egy fekete cowboyról szóló westernt akar, annak miért a filmtörténeti klasszikusnak számító A hét mesterlövészt kell újraforgatnia ahelyett, hogy valami újat találna ki?

Sok esetben nem lehet másra gondolni, mint hogy a készítőknek nem volt semmilyen eredeti ötlete, és a főhős(ök) nemének vagy bőrszínnek megváltoztatása csak egy csel: így próbálják újdonságként eladni az ismert sztorit.

Azt persze nem lehet biztosra venni, hogy minden ilyen filmet elrontanak. Nyilvánvalóan vannak elrettentő példák, ugyanakkor készültek már igényes át- és feldolgozások is, amelyek esetében talán még az erőltetett diverzitástól idegenkedők is meg tudják bocsátani a karakterek nemének vagy bőrszínének megváltozását. De ha jól is sikerült adott esetben egy ilyen alkotás, akkor sem feltétlenül érzi azt a néző, hogy volt értelme megcsinálni. Például a már említett A hét mesterlövész-remake hiába egy remek mozifilm, az eredeti sztorihoz lényegében nem ad hozzá; akárcsak az Ocean’s 8, amely azért kapta a legtöbb kritikát, mert túlságosan sokban emlékeztet az eredetire. Pusztán attól nem lesz érdekes(ebb) vagy aktuális egy régóta ismert történet, hogy most éppen nem fehér férfi alakítja a főszerepet. Nem véletlen, hogy még a diverzitást követelők között is vannak olyanok, akik ezt egy rossz gyakorlatnak tartják, és inkább eredeti forgatókönyveket várnának.

Sajnos azonban úgy tűnik, a szórakoztatóiparra a nők és kisebbségek reprezentációjának – egyébként jogos – elvárása nem úgy hatott, hogy a filmeseket új típusú hősök teremtésére, eredeti sztorik kitalálására ösztönözte volna. Még az olyan esetekben is, amikor valami újjal próbálkoznak, sokszor van olyan érzése az embernek, hogy a készítők úgy gondolták, tökéletesen elég, ha mondjuk egy nőt vagy egy fekete férfit szerződtetnek a főszerepre, a forgatókönyv és a rendezés már mellékes. Ami pedig igazán szomorú, hogy okkal hihetik ezt a producerek és a stúdiók.

Ugyanis az utóbbi időben rengeteg film és sorozat kapcsán szinte kizárólag csak arról beszéltek a kritikusok és a közönség egyaránt, hogy milyen nemű vagy bőrszínű a főhőse.

A vitáknak már annyira nincs közük magához az alkotáshoz, hogy többnyire jóval a premier előtt lezajlanak. Vegyünk sorra néhány jellegzetes esetet az utóbbi időből! A Netflix Luke Cage-sorozatát már előre az egekig magasztalták, csak azért, mert egy fekete szuperhősről szól. Hiába volt saját műfaján belül maximum erős középszer a történet, nem nagyon szóltak rá egy rossz szót sem. Hasonlóképpen a bemutatója előtt ünnepelték a Wonder Woman mozifilmet, mint régóta várt nagyszabású szuperhősnős blockbustert. Az Iron Fistről szintén a megjelenése előtt született meg az ítélet – csakhogy ebben az esetben ez elég lesújtó volt. Sokan kifogásolták, hogy a keleti harcművészetekhez jártas főhőst fehér férfi alakította. A véleményformálókat ebben az esetben sem foglalkoztatta különösebben, hogy érdekes-e a karakter vagy a történet – amit jól mutat, hogy a közönség szerette. Hasonlóképpen a “kifehérítés” (whitewashing) vádjával illették az Altered Carbont is, amiért Takeshi Kovacs szerepére nem egy ázsiai színészt szerződtettek.

Marvel's The Defenders

Természetesen nem kell örülni, ha egy karaktert nem olyan ember játszik el, mint amilyet elképzeltünk a szerepben. De ebből igazából magunknak csinálunk problémát, hogyha kvázi a személyünk elleni támadásként fogjuk fel – ilyenkor születnek aztán a petíciók és bojkottok, amik valójában semmi másra nem jók, csak feszültségkeltésre. A filmek és sorozatok értékelését nem az ilyesmire kellene kihegyezni. Hogyha a tartalommal, de még a látványvilágával sem foglalkozunk, csak a főszereplőkkel, akkor gyakorlatilag nincs is értelme filmet csinálni: elég, ha készítenek pár képet a színészekről a kosztümükben, aztán majd a közönség elvitázgat ezekről a fotókról.

Egyébként is nagyon furcsa az, hogy az utóbbi időben újra és újra előkerült ez a téma, és minden alkalommal lezajlott ugyanaz a parttalan vita. Elég valószínű, hogy a legtöbb esetben szándékosan akarnak szenzációt kreálni a főszereplő színész nemének vagy bőrszínének kihangsúlyozásával. Más magyarázata nem lehet annak, hogy évekkel a Penge-trilógia után akkora újdonságként ünnepelték a Luke Cage-et, vagy hogy a Wonder Womant (amely szintén nem a legelső szuperhősnős mozifilm) mint valami úttörő alkotást emlegették, a Star Wars legújabb részeiről való megnyilvánulásokban pedig olyan nagy hangsúlyt kap a nők szerepeltetése (miközben a sorozatban a kezdettől jelen voltak az erős női karakterek).

De akármekkora botrányt is gerjeszt egy szereposztás, minden film és sorozat megérdemli, hogy megnézzük, mielőtt ítéletet formálnánk róla, és mint alkotást értékeljük.

Ahogy minden színésznő és színész megérdemli, hogy az alakítását értékeljük, és ne a megjelenéséről vitázzunk. S ami a legfontosabb: mi, nézők megérdemeljük, hogy tartalmas és látványos filmeket nézzünk – de ha nem a képi világ minőségét és az értelmes mondanivalót kérjük számon a filmeseken, akkor ne lepődjünk meg, hogy nem ezt kapjuk!

vissza a címlapra

Kommentek

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.