HIRDETÉS

HIRDETÉS

Magazin

A Toto űrhajó igaz és hiteles krónikája 5. epizód – Electric Boogaloo

A Nagy Budapesti Zombiapokalipszis Igaz és Hiteles Története után ismét egy saját, folytatásos történettel jelentkezik a Roboraptor szerkesztősége. Ezúttal azonban a galaxis egy távoli csücskébe kalauzoljuk el az olvasót a nyár folyamán vasárnaponként megjelenő epizódokban. A Toto kalandjainak aktuális fordulatairól minden héten a legénység egy másik tagja fog beszámolni naplóbejegyzésében.

HIRDETÉS

HIRDETÉS

 

28. nap – 7. nap PH (poszt-hibernácíó)

HIRDETÉS

Hirtelen mindent átható, síri csönd támadt. Mintha maga a hajó is erre a pillanatra várt volna, a fémszerkezet mindennapos zajai, a csövek szüntelen nyiszogása is elhallgatott erre a pillanatra. Még a patkányokban is volt annyi tapintat, hogy erre a kis időre felhagyjanak a Toto energiakábeleinek szétrágásával – amely tevékenységre szent küldetésükként tekinthettek, köszönhetően annak, hogy a RoboTrans könyvelői úgy gondolták, hogy a hatvan centes patkányirtó egy olyan költség, ami csak rontaná a befektetés megtérülési rátáját.  Minden és mindenki jól nevelt nézőként várja a színdarab utolsó felvonását, a feszültség a végletekig fokozódik. Ám a várva várt katarzis elmarad. Csak egy géptől és embertől egyaránt távol álló hang merészkedik arra, hogy megtörje a csendet. Az android jellegzetes hangja.

–          Rohadjon szét ez az egész gyászkeret. Hát mi az isten baja van már?! Három napja csinálom ezt a szart. Ha egyszer megtalálom azt a szemétláda gépészt…

Hiába minden. A neutron-reaktor mozdíthatatlan monolitként viseli a rámért ütéseket, aztán a csavarkulcs is megadja magát. Függöny le, a színdarabnak vége, kérem hagyják el a termet. Mondanám, hogy az utolsó kapcsolja le a villanyt, de a fények már három napja kialudtak.  Reaktor nélkül pedig úgy is hamarosan halálra fagy mindenki. (Legalább végre a patkány probléma is megoldódik.)

–          Javasolhatom, hogy a hajó szétverése helyett esetleg próbáld meg a kapcsolóval beindítani?

–          Melyik kapcsolóval, Sherlock? Csak ezen a rohadt panelen van hatvannyolc kibaszott kapcsoló.

–          Az újraindító-kapcsoló a reaktor belsőfalának alján található. Az a nagy piros, ahová 38,6879 perccel ezelőtt bekötötte az energiaellátásért felelős kábeleket, amelyekre „a telibe kúrt, összegabalyodott madárfészek”  kifejezést használta.

–          Ó, hogy az a….

További félperc matatás, átkozódás után végre feléledt a Toto szíve. Már-már bibliai, ahogyan a vakítóan ragyogó neutronreaktor egy csapásra életet lehelt ebbe az elátkozott bádogteknőbe. Gyönyörű, feltéve, ha az ember képeslapról nézi. Nem véletlen, hogy engem küldtek, az emberek ugyanis valamiért nem szeretnének sugárfertőzés okozta rákban meghalni, de az androidot ez nem fenyegeti. Viszont, ha fenyegetné is, nem hiszem, hogy a munkaadóimat érdekelné. (- Hmm, fura ez a doboz, itt a generátor szélén. Valamiért olyan baljós…ismerős, csak nem tudom, hogy honnan…egyelőre azonban minden rendben működik, szóval nagy gondot nem jelenthet.)

–          Sherlock, létesíts direkt összeköttetés a kapitánnyal.

–          A vonal él.

–          Kapitány, visszaállhatunk  fő energiaellátásra. Sikerült feléleszteni a reaktort, jelenleg harminckilenc százalékos hatásfokon üzemel.

–          Hát, az nem valami sok…

–          Ahhoz épp elég, hogy eljussunk a Dracarysra és különben sem vagyok gépész.

–          De android igen. Nem tudnál egy kicsit elbeszélgetni a reaktorral, hogy kapja össze magát?

–          Tudja, kapitány, attól, hogy android vagyok az még nem azt jelenti, hogy munka után összeülök a porszívóval meg az isolineáris chippel kártyázni.

–          Jó, hát ha nem, nem. Fölösleges rögtön felkapni a vizet. Gyere a gyengélkedőre, ideje beszélni Csipkerózsikával.

Mondjuk, jobban belegondolva, a sötétség kifejezetten jól állt a hajónak. Eltakarta a rozsdát. A rozsdamentes bevonat újabb elhagyható költség, amelynek a lefaragásával növelhetjük a küldetés megtérülési rátáját.

–          Kapitány, megérkezett a Robotzsaru is.

–          Köszönöm, Dave. Gondolom, senkinek a figyelmét nem kerülte el, hogy nem indult valami könnyen ez az út. Rázósan keltünk a hibernációból, volt egy királyi utasunk. Apropó, M_AT.E, ugye rendben távozott őfelsége?

–          Őőő, igen persze.  A feladat 100%-os hatékonysággal elvégezve.

(Fura. Abszolút nem emlékszem, hogy beszállna a kabinba. Mármint biztosan odakísértem és a kabint is kilőttem, mármint a hajóról hiányzik egy kabin, szóval biztos nincs itt. De a kabin kinyitása és kilövése között semmire sem emlékszem. Mondjuk nem meglepő, a RoboTransnál biztos a memóriaegységen is spóroltak, igen, erről van szó, nem kell pánikolni. Most már minden rendben fog menni.)

–          Na, egy gonddal kevesebb. Aztán bogarásztunk egy kicsit…

–          ÉS A TOJÁS IS ELFOGYOTT!

–          Köszönöm Zsótér hadnagynak a fontos kiegészítést. Szóval a lényeg: mindenki kurvára kivan már, és a hajó is látott már szebb napokat! De a neheze még hátra van. Mostanra biztosan kijelenthető, hogy áruló van közöttünk. Bence egyelőre ismeretlen okokból, szándékosan szabotálja a küldetésünket.  Remélhetőleg most, hogy Hári professzor visszanyerte az erejét, a telepatikus képességei segítségével sikerül a volt gépészünk nyomára bukkanni. Viszont amíg nem kerül elő, mindenkitől fokozott fegyelmet és óvatóságot várok. Nem szabad szem elől téveszteni a küldetésünket sem: a reaktor ismét üzemképes, így nyolc órán belül elérjük a Dracaryst.  Dave első tiszt hamarosan mindenkinek kiosztja a feladatait. További parancsig mindenki térjen vissza az állomására és készüljön az érkezésre. Zsófi, M_AT.E,  ti velem jöttök.

„Hallhatatlan és erős akar lenni? Felfedezné az űrt? Kalandokra vágyik? Akkor ajánlja fel az agyát a RoboTrans Android programjába és minden álma valóra válik.” Persze, ha mindig is arról álmodott, hogy a lehető legócskább felszereléssel ellátott, a szétesés határán lévő vaskoporsóban szelje át a galaxis geopolitikailag legbizonytalanabb területeit. A szabotázs, az óriás űrcsótány, vagy éppen egy halember érkezése tulajdonképpen még az út legkellemesebb részei. Nem is ezek dühítenek igazán, hanem az ajtók. A gyengélkedő ajtaja pedig különösen. Emlékszem, amikor jelentkeztem az űrprogramba, a múlt század tudományos fantasztikus filmjei lebegtek a szemem előtt, ahol minden steril, tiszta és káprázatos volt. Az ajtók pedig a legilledelmesebb szisszenéssel nyíltak szét. A Toton aztán szembecsapja az embert a valóság. Most is, mikor beléptünk a gyengélkedőbe az ajtó olyan keserves halálsikollyal jelezte érkezésünk, mintha egy különös kínok között haldokló állat utolsó nyögései lennének. Ennyi erővel azt is kiírhatnák, „ki itt belépsz hagyj fel minden reménnyel”. (Várjunk csak, nem éppen ez a RoboTrans mottója?)

–          Hogy van a beteg, doki?

–          Már egészen visszanyerte az erejét. Reggel egy egész doboz tejet is megivott, a lazac konzervet is befalta, most épp patkányokat keres.

–          Jesszumpepi, maga most a macskáról beszél ugye?

–          Ki másról beszélnék kapitány? Amúgy nem „macska”, hanem Bobek és Ön kérdezte.

–          Engem a professzor hogyléte érdekel!

–          Ja, ő? Korához képest teljesen jól van, sőt majd kicsattan. Tudnak vele beszélni, már, ha nem zavarja önöket a folyamatos motyogása. Idegőrlő.

–          Nagyszerű, talán végre választ kapunk arra, hogy miért kell félóránként a halállal szembenéznünk.

Meg kell hagyni, a professzornak van érzéke a teatralitáshoz. Alig mondta ki a kapitány a végszót, máris ott állt mögöttünk. Mármint, ha a tolószékben való ülést lehet így nevezni. Van valami fura nyugtalanító az arcában, ahogy mosolyog, ahogy csontos a kezével cirógatja azt a macskát. Ránézésre valahol 120 és a halál között lehetett, ám a tekintette, mint egy ereje teljében lévő harmincévesé. Sőt, a biometrikus scanerem szerint egy harmincéves ember ül velem szembe, de az nem lehet. És, az a macska is, hihetetlen, de mintha ugyanaz az önelégült vigyor lenne a macska arcán is, mint az övén. Valami nagyon nincsen rendben azzal az állattal. Hátborzongató egy páros. Nagyon rossz érzés fogott el velük kapcsolatban, már ha egy androidnak lehetnek érzései, valószínűleg megint csak kiégett a neuro-polaritás szabályzóm.

–          Igen, kapitány, úgy vélem, hogy tudok segíteni. Bár rossz hírrel kell szolgálnom: áruló van a legénységében.

–          Köszönöm. Esetleg valami olyat nem tud mondani, amiről én még nem tudok?

–          Türelem. Hamarosan helyére kerülnek a kirakós darabkái. Bár nem biztos, hogy elnyeri tetszését az összkép. Á, Zsófia kisasszony, észre sem vettem amellett a bádogkatona mellett. Valar morghulis.

–          Valar Dohaeris.

–          Esetleg minket is beavatnának?

–          Elnézést, kapitány. Semmiség, csak egy kis szójáték egy régen eltűnt faj nyelvén. Lefordíthatatlan.

–          Nagyra értékelem a nyelvi kompetenciáit Zsófia, de legyen szíves a jelenlétemben érthetően kommunikálni a jövőben. Szóval, Professzor, mit tud az árulóról?

–          A gépész az.

–          Ezt már mi is tudjuk. Ami engem jobban érdekelne az az, hogy hol van most.

–          Sajnos azt nem tudom megmondani, a hajó szerkezete kicsit olyan egy telepatának, mint egy Faraday-kalitka, jelentősen árnyékolja a képességeimet. Viszont megmondhatom, hogy hol lesz nemsokára.

–          Kapitány, itt Zsótér. Jelentem, hogy most érkeztünk meg a Grabovoj-ködbe. Elküldtem a helyzetjelentésünket a cégnek, a következő órákban minden kommunikációs eszközünk használhatatlan lesz.

–          Rendben, köszönöm Zsótér.

–          Szóval Professzor?

–          Tessék?

–          Mit gondol, hol lesz a gépészünk?

–          Nem gondolom, tudom. Bencével legközelebb a Dormammu kisbolygón beszél majd.

Éles, dobhártyaszakító sziréna szakította félbe a bájcsevejt. Majd megszólalt Sherlock rezignált hangja: Figyelem a reaktor harminc percen belül túltöltik, majd felrobban.

–          M_AT.E  mi az istent basztál szét?

–          Skynet szerelmére mondom, hogy nem az én hibám. Fogalmam sincs, hogy mi ez…hacsak….a ROHADT ÉLETBE!

–          Mi van?

–          Az a kyborgszomorító gépész! Nyilván tudta, hogy ahhoz, hogy rendbe hozzuk azokat rendszereket, amiket azzal a mély űri csótánnyal vívott küzdelem alatt tett tönkre, kénytelennek leszünk manuálisan újraindítani a reaktort. Ahhoz, hogy bebikázzam, előbb ki kellett kapcsolnom a túltöltődés gátlót. Csak épp nem számoltam azzal, hogy ő időközben felszerelt egy módosított OCP féle atomturbó relét, ami megakadályozza, hogy a túltöltődésgátló visszakapcsoljon – mivel pedig nincs gépészünk, így a gépházban lévő vészjelzést sem hallotta senki, ami már három órája szólhat.

–          Szóval?

–          Szóval 85%-os valószínűséggel felrobbanunk.

–          Na végre valami jó hír. Amióta kezdetét vette ez a nyomorult út, nem volt ilyen jó esélyünk a túlélésre. Sherlock: kihangosítást!—Itt a kapitány, mindenki szedje össze a szkafanderét, és a lehető legfontosabb felszerelést, majd azonnal menjen a hídra. M_AT.E te menj a reaktorhoz, hátha lehet még valamit tenni, esetleg ha összefutsz Bencével, nyugodtan invitáld meg őt is köreinkbe. Élve, ha lehet….egyelőre.

Újabb nap az android lenyűgöző életében: mert nyilván hová máshova is mennék, mint a reaktorhoz, ami hamarosan felrobban. Bár jobban belegondolva, teljesen mindegy, hogy hol vagyok, amikor a hajó darabjaira hullik.  Csak ez a rohadt zúgás ne lenne, mondjuk ezt sem kell sokáig elviselnem….meg már mást sem. A kamrába lépve szinte elvakított  a reaktor fénye. Tekintve pedig, hogy a vészjelző fülsiketítő vinnyogása brutális hangversenyt vívott a reaktor zugássával, azért, hogy eldöntsék, melyikük az idegesítőbb, egy pillantra azt hittem, már késő. Felrobbantunk, és ez már az androidpokol, mindjárt megérkezik a bionikus sátán is. Aztán magamhoz tértem, felmértem a helyzetet és kénytelen voltam konstatálni, hogy nem is tévedtem olyan nagyot. Csúnyán rábasztunk: a folyamatot már nem lehet visszaállítani, a főreaktor hamarosan felrobban, az egyetlen dolog, ha ráengedem a hűtőfolyadékot, az talán csökkenti a pusztítás mértékét. Ha lezárjuk a hajónak ezt a részét, akkor a Toto első fele jó eséllyel leszállhat – vagyis irányítottan lezuhanhat – egy közeli bolygóra.

Azon nyomban kitéptem az első vízelvezetőt a falból, a hűtőfolyadék szinte azonnal gőzzé vált, ahogyan ráömlött a reaktormagra. Az apró, csövekkel és vezetékkel teli teremben hamar alig lehetett látni valamit a párától. Ekkor találtam rá Bencére. Vagyis pontosabban ő talált rám. Valószínűleg nem láthatta, hogy ki ügyködik a csőrengetegben, mert egy csavarkulccsal próbált fejbe vágni. A legénység bármelyik tagja azonnal kifeküdt volna az ütés erejétől. Ám a látásviszonyok miatt Bence egyvalamivel nem tudott számolni: hogy az én koponyám pont olyan erős, mint az ő ropbotkarja.

Kihasználva a megilletődöttségét – és, hogy a sugárvédő-szkafanderben elég esetlenül mozgott, felé fordulva a bal kezemmel megragadtam a torkánál, miközben jobb kezemmel elővettem a sugárpisztolyomat, és kábítófokozatra állítva belé eresztettem egy sorozatot. Had aludjon, ha felkel, úgysem lesz már nyugta. Végezetül gyorsan kiengedtem a második elvezető csőből is a hűtőfolyadékot, majd a lehető leggyorsabban távoztam – már amilyen gyors lehet egy android, amikor épp egy majd két méter magas, 100 kilós egyént cipel a vállán.

Mikor visszaértem már mindenki a hídon volt. Bencét lebasztam a legközelebbi üres székre, a biztonság kedvéért lecsatoltam a robotkarját, majd néhány kábellel odakötöztem a székhez és én is elfoglaltam a helyem.

–          M_AT.E,  mi a helyzet?

–          Nos, kapitány, mint ahogyan azt Ön is láthatja megtaláltam az elveszett báránykánkat. Sajnos a reaktor robbanása elkerülhetetlen. A hűtőfolyadék kiengedésével nyertünk egy kis időt.

–          Rendben. Zsótér, melyik a legközelebbi bolygó?

–          A Dormmamu.

–          Sherlock, zárd le a hajó hátsó részét a 6-tól a 10. szintig, hogy a robbanás lehetőleg ne terjednek tovább. Zsótér, vedd célba a Dromammut.

–          Szerencsére.

–          Nem teljesen értem, Zsófi, pontosan melyik részét találod szerencsésének annak a ténynek, hogy hamarosan lezuhannunk egy emberevő gyíklények laktak bolygóra. Akikkel ráadásul papíron a mai napig háborúban állunk. És akkor még csak nem is ők a leghalálosabbak a Dormammu élővilágában – szólalt meg a biológus.

–          Mondjuk azt, Áfonya, hogy az ő nyelvüket pont beszélem.

És akkor felrobbant a reaktor. Az egész hajó beleremegett, szinte minden arcon ugyanaz a leírhatatlan rettegés tükröződött. Kivéve egy valakit: Zsótér rendíthetetlenül próbálta irányba állítani a repülő koporsónkat. Látszólag annyira érdekelte az, hogy épp most szakadt ketté a hajó, mintha csak kigyulladt volna egy led, hogy „ideje szervizbe menni”. Lényegtelen, majd később foglalkozunk vele. Hamarosan előbukkant a ködből a Dormmamu. Hatalmas vörös istenként terítette be az eget. Egy dühös isten, aki lefitymálva nézi az elkészített áldozatot. Mi voltunk az áldozat.

Becsapódás 10…9…8…7…

…..

…..

…..

An-YD9 OPERÁCIÓS RENDSZER INDÍTÁSA

FŐ FUNKCIÓk állapota: 75%-os hatékonyság

Mellékfunkciók állapota: 45%-os hatékonyság

Küldetés részletei:

1.       parancs: Garantálni a Toto küldetésének sikerét

2.       parancs: Engedelmeskedni a kapitánynak

3.       parancs: Biztosítani a legénység védelmét

4.       parancs: Titkosítva

Költői látvány fogadott, ahogyan magamhoz tértem. A hajó leszakadt fele az ikernapok fényében kecses bálnaként siklott el felettünk. Kár, hogy abban a bálnában volt a teljes ellátmányunk és a kommunikációs felszerelésünk. Mind túléltük a zuhanást. Bence még mindig ahhoz a székhez volt kötözve, ahol hagytam. Zsótért azonban dicséret illeti, sikerült egyben leraknia a hajót. Mármint a még – viszonylag ép – első felét. Valami azonban nem stimmelt. Hol a kapitány és, és miért olyan ideges Dave? (Mármint persze leszámítva azt az aprócska körülményt, hogy hajótöröttek vagyunk egy ellenséges bolygón.)

–          Doki, a kapitánnyal mi történt?

–          A becsapódásnál eszméletét vesztette, de megmarad.

–          Khhm, egy kis figyelmet kérnék: ahogyan az nektek is feltűnhetett, már nem Kansasben vagyunk…

Ha van pokla a rossz helyen elsütött viccek után keletkező kínos csendeknek, akkor az elkövetkező végtelennek tűnő fél percet ott töltöttük.

–          Parancsnok, még mielőtt bármibe fognánk átállok halálosztó üzemmódra. Ugyanis…

–          Tessék!? Mit jelentsen ez, csak nem zendülni akarsz?

–          Nem parancsok, és kérem, ne hadonásszon felém azzal a fémrúddal. Csupán azt próbálom jelezni, hogy egy nagyobb csapat közelít felénk azokról a nyugati dombokról. Nagyjából negyvenöt, primitív fegyverekkel felszerelt, két és fél méter magas humanoid, valamiféle kétfejű, meglehetősen agresszívnak tűnő hátas jószágokon érkeznek. Gyors számításaim alapján a legénységnek jelenlegi állapotában egy a tízhez az esélye, hogy győztesen kerülne ki egy összecsapásból. Ami engem illet sugárvetőmmel tizenöt ellenséggel tudnék végezni, mielőtt ideérnek. Ám tekintve, hogy az is RoboTrans gyártmány, hat lövés után valószínűleg úgy is bekrepálna. A túlélési esélyeinket tovább rontja, hogy Zsótér kimerítette a Csótányölőt, és az se túl biztató, hogy a legénység nagyobbik része nem rendelkezik érdemi harci tapasztalattal.

–          Semmi ok a pánikra. Átveszem a parancsnokságot.

–          Minden tiszteltetem az Öné, Hári professzor, de mégis milyen joga van erre?

–          A túlélés elsőbbségének a joga. Hé, te bádogember, vigyél vendéglátóink elé. Beszélek velük. Maga is jöjjön Zsófia, tanulságos lesz.

 

Pongrácz Máté a Budapest Corvinus Egyetem Szociológia szakán végzett. A műfaji filmek nagy kedvelője és az elfedett, obskúrus, de értékes darabok felkutatója. A szerzői trash védnöke és Zardoz hírnöke.