Film

Tom Cruise eszelős, az Utóhatás meg a világ legjobb filmje

Pongrácz Máté
Pongrácz Máté

2018. 08. 07. 08:00

Lerágtad a körmödet a CIA-központba való betörésen? Eldobtad az agyadat John Woo motoros balletjétől? Rettegtél Philip Seymour Hoffman főgonoszától? A mai napig nem hitted el, hogy Tom Cruise megmászta a Burj Khalifát csak azért, hogy négy évvel később olyan természetességgel lógjon egy felszálló repülő oldalán, mint aki csak tejért ugrott le? Nos, ez mind semmi ahhoz a brutálisan elképesztő akcióorgiához képest, ami a Mission: Impossible – Utóhatás.
Korábban a témában:

Hogy a Mission: Impossible sorozat miként vált jelenkorunk legmegbízhatóbb és tulajdonképpen legjobb akciófilmes franchise-ává, az egy hosszú történet, amibe most nem mennék bele részletesen. (Már csak azért sem, mert ITT már megtettem.) A lényeg, hogy hála annak, hogy minden részt más rendező, más stílusban vezényelt le, a franchise készítőinek – ha nem is tudatosan – megadott az a ritka luxus, hogy kényelmesen kikísérletezzék az ideális Mission: Impossible-receptet.  Rögös út volt ez (ma már fura belegondolni, hogy a harmadik rész kiábrándító teljesítménye után felmerült egyáltalán Cruise szerepeltetése is), ám megérte, hiszen a sorozat minden egyes résszel egyre jobb és kiforrottabb lett. Ez a tendencia pedig az Utóhatás alcímet kapó hatodik résszel, úgy néz ki, hogy beteljesedett. Legalább is egyelőre, ugyanis elég nehéz elképzelni, hogy miként és hova lehetne fokozni az itt látottakat. Viszont már a negyedik rész után is azt gondoltuk, hogy ennél nem lehet jobb, aztán mégis lett.

A Mission: Impossible – Utóhatás legnagyobb újítása, hogy szakít a sorozat fentebb említett egy rendező-egy epizód hagyományával. Ezáltal végre sikerült kiküszöbölni a széria eddigi legnagyobb hiányosságát is. Noha az, hogy minden rész más hangulatban készült adott egy kellemes változatosságot, de eközben éppen emiatt a folytonosság érzete szinte teljesen hiányzott a szériából. Az első négy rész történetileg olyan kevésé kötődik egymáshoz, mintha rebootok sorozatát néznénk. Mivel Tom Cruise (és Ving Rhames) körül részről-részre váltakozott az Impossible Mission Force összetétele, egészen mostanáig nem volt lehetőségünk komolyabb érzelmi kapcsolatot kialakítani ezekkel a figurákkal. Azonban mivel most már mindegyik szereplőt (beleértve a főgonoszként visszatérő, ismét remek Sean Harrist) már minimum egy korábbi részben láttuk, így az alapvetően tipikus Mission: Impossible-toposzokból felépülő történet is sokkal jobban működik.

Hőseink hiába kapták el az előző rész végén a Solomon Lane-t, a Szindikátus köszöni szépen jól van, és továbbra is folytatja áldásos tevékenységét a világ jobbá tétele érdekében (értsd: falvakat irtanak ki himlőjárvánnyal). Így az IMF küldetése, amennyiben vállalják (és nyilván vállalják), megakadályozni, hogy a mostanában Apostolok néven futó terrorszervezet megszerezzen három nukleáris robbanófejet, amelyek birtokában példátlan pusztításra lesznek képesek. Persze aztán majd szépen sorban jön minden, aminek jönnie kell: az árulás, a maszkos átverések, a bonyolult heistek és a lélegzetelállító kaszkadőrmutatványok. A forgatókönyvet is író Christopher McQuarrie nem vádolható azzal, hogy nagyon túlgondolta volna a cselekményt. Noha a gyors tempó miatt az első harmad ki-kivel van kavarásába akár bele is zavarodhatnánk, ám a végére minden szépen a helyére kerül. Három dolognak köszönhető, hogy nem válik zavaróvá, hogy a sztori tulajdonképpen a korábbi M:I filmek csavarjainak/cselekményvázának az újragondolása.

Először is ott van a fentebb említett folytonosságérzetnek, az Utóhatás ugyanis nem pusztán az előző részben megismert szereplők (azaz Alec Baldwin és Rebecca Ferguson) történetét folytatja, de szorosan kötődik a J.J. Abrams által rendezett harmadik részhez is. Nem kell borzalmasan nagy dolgokra gondolni, de most először vannak olyan működő drámai konfliktusok, amelyek képesek valós súlyt és érzelmi többletet adni az eseményeknek. (Ennek megfelelően az Utóhatás a nevéhez hűen egy komorabb, komolyabb film, mint az előzményei.) Másodsorban, mert Christopher McQuarrie az első rendező a szériában, aki igazán érti Ethan Hunt karakterét, és hogy mi az, ami igazán hajtja. Hunt ugyanis egy munkamániás gép, akinek két dolog fontos: hogy teljesítse a küldetést és hogy ezt áldozatok nélkül, a saját tervei alapján tegye. Kompromisszum nincs.  Így McQuarrie folyamatosan újabb és újabb mélységekbe löki, újabb és újabb kudarcoknak teszi ki hősét, amelynek köszönhetően végre képesek vagyunk elhinni, ha csak pillanatokra is, hogy ez most talán tényleg egy lehetetlen küldetés.

Végezetül pedig a legfontosabb tényező, a film legfőbb erénye, amely mellett a fentiek apróságnak hatnak: a felfoghatatlanul csodálatos akciójelenetei mellett egyszerűen a bámulatos dinamikája. Hiszen ahogyan Kinder tojást sem a csokiért vesszük, úgy Mission: Impossible-filmet sem a komplex karakterek és szívszorító drámaiság miatt nézzünk (nehéz is lenne, lévén hogy eddig nyomokban tartalmazott efféléket).

Még az 1996-os első résszel kapcsolatban fogalmazott a legendás filmkritikus, Roger Ebert úgy, hogy

(…) a lényeg egy ilyen filmben, hogy Tom Cruise laza és megragadja a figyelmünket miközben menő dolgokat csinál, amelyeket nem teljesen értünk – olyan gyorsan és annyi stílussal, hogy félre rakjuk a kérdéseinket és átadjuk magunkat a sodrásnak.

Tulajdonképen épp ez az, amiben az Utóhatás verhetetlen. A film eleji HALO-ugrástól kezdve a finálé bámulatos helikopteres üldözéséig bezárólag minden akciójelent egész egyszerűen tökéletes. Valódi helyszíneken, valódi kaszkadőrmunkával felvett, gyönyörűen, tisztán követhető szekvenciák épülnek egymásra. McQuarrie újfent bizonyítja, hogy korunk egyik (ez után a film után már inkább „A”) legtehetségesebb akciórendezője, akinek kvázi analóg megoldásai kifejezetten frissítőek a mai digitális világban. (Persze ez nem azt jelenti, hogy nem használ CGI-t, mert nyilván igen, ám az új technika visszafogottan, okosan a háttérben bújva segíti a régit.) Talán a Casino Royale parkour nyitánya óta nem láttunk olyan zsigeri és nyers akciót, mint amikor a (bajszos bestia) Henry Cavill, Tom Cruise és Liang Yang hármasa egy mosdó segítségével amortizálja le egymást. Minden ütközés, minden ütés, minden törés szinte épp úgy fáj a nézőnek, mint ahogyan az – a magát szokásosan a végletekig túlhajtó – Cruisenak is fájhatott.

A Misson Impossible: Utóhatásban nincsen semmi kirívóan forradalmi, nem váltja meg a műfajt, és a franchise-t sem helyezi új alapokra. Ám szinte a végletekig tökéletesíti azt, megteremtve ezzel az elmúlt évek messze leglenyűgözőbb akciófilmjét. Nem csak, hogy szinte minden meg van benne, amiért szerettük az eddigi filmeket, de ráadásul ezeket a korábbinál magasabb hatásfokon és súlyosabb kivitelezésben kapjuk. Magával ragadó, páratlan moziélmény.

Mission: Impossible – Utóhatás. Amerikai akciófilm, 148 perc, 2018. Értékelés: 9/10 helikopter oldalán kapaszkodó raptor.

vissza a címlapra

Ajánlott videó mutasd mind

Kommentek

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.