Lőrinczy Judit első regénye, az Ingókövek 2013-ban jelent meg az Ad Astránál, azonban azóta pár írást és publikált cikket leszámítva nem hallottunk munkásságáról. Aztán a semmiből jött a hír a Könyvfesztiválon: a Könyvhétre új Lőrinczy-regény érkezik Elveszett Gondvána címmel. A könyv izgalmas tematikával, a párhuzamos világokkal izgatta az olvasók fantáziáját, lássuk, ebből mit vált be.
HIRDETÉS
HIRDETÉS
Az író ezúttal fantasysebb terepen (az Ingóköveket inkább mágikus realista regényként szokás nevezni) próbálta ki magát: a történet egy néhány hét alatt bejárható tartományba, és annak jelentős hatalommal bíró nagyobb településére, Sadness Springsbe kalauzol el minket. A melankólia forrásaira épült városban hidegháborús viszonyok uralkodnak: az emberek és a városban megtűrt, hártyásnak nevezett faj folyamatos harcban élik egymás mellett a mindennapokat. Azonban, amikor Abe Kaledon meglepő tanulmányt publikál a helyi újságban, minden megváltozik: azt állítja, hogy az ország határát jelentő áthatolhatatlan sávon túl más világ létezik, egyfajta „elveszett Gondvána”. Az elmélet alapjaiban rengeti meg a városiak addigi világképét, és a hatalom birtokosait jelentő városvezetés nem is tűr ilyen káromlást. A hártyások viszont egy vissza nem térő lehetőséget látnak a felfedezésben: jelentős tagjuk, Gustavo Omerigo expedíciót indít a sávon túli vidékre, ahová Abe-t és asszisztensét, Dmitrit is elcsábítja.
Az vitathatatlan, hogy Lőrinczy különleges regénnyel gazdagította a magyar fantasztikumot. Ez leginkább a történetvezetésben tűnik ki, ami mentén két részre oszthatjuk a könyvet: az első felében a szerző az orrunknál fogva vezet. A városvezetőség mindent elkövet, hogy ellehetetlenítse Abe-t, még az erőszaktól sem riad vissza: ez a motívum egy klasszikus totalitárius rendszer képét igyekszik számunkra felrajzolni, ezért a folytatásban leginkább forradalom szervezését (ez a háttérben nagyon is zajlik), lázadást és szabadságharcot várnánk, s mivel Abe-t atrocitások érik, azt hihetjük, ő fog a későbbi harcok középpontjába kerülni.
Aztán jön a regény második fele, és minden előzetes várakozásunkat felülírja.
HIRDETÉS
A könyv teljes élvezhetősége végett nem is beszélnék arról, Lőrinczy hogyan éri ezt el. De elöljáróban annyi bőven elmondható, hogy habár szinte minden a feje tetejére áll, és semmi se az, aminek látszik, azért úgy érezzük, mégis minden a helyén van, egyik dolog következik a másikból. Mindez pedig azt bizonyítja, a szerző teljes irányítása alatt tartja történetét, tudatosan építette fel úgy, ahogy.
A cselekmény mellett Lőrinczy számos irodalmi előképe (pontosabban: szerzők, akik hatottak rá) visszaköszön Sadness Springs és a sávon túli világ felépítésében. Másolásról persze szó sincs, a felsorakozó elemek inkább olyan elrejtett ismerősök, akiket kellemes újra látni és az író saját ötleteit inkább kiegészítik, minthogy gyengítik. Az Abe-t érő, a hatalom felől érkező fenyegetések, Omerigo földalatti szerveződést idéző csapata és a tintaemberek (egy harmadik faj Sadness Springsben) befolyása a fenti felek harcába egy velejéig romlott várost idéz, ahol mindenki csak a saját érdekeit helyezi előtérbe. Ez közel sem egy olyan eszképista fantasyt idéz, amilyet a borító sejtet, vagy olyat, ahol szívesen elidőzünk. Ha nagyon szeretnénk ezt valamihez hasonlítani, akkor China Miéville urban fantasy regényeihez – legyen szó A város és város közöttről vagy a Perdido pályaudvar, végállomásról – áll közel. A sávon túli világban pedig kicsit ott van Neil Gaiman, de a mostanában felfutó és itthon is egyre nagyobb teret nyerő weird irodalom lenyomata is. Emellett a szerző sajátos szimbólumai is beépülnek a Sadness Springen túli univerzumba, ezzel nem csak lenyűgözővé, hanem elgondolkodtató élménnyé téve azt. Viszont a „valósághoz” képest ez a táj sem jelent menekülést: a sávon túli vidékek folyamatosan becsapják az ember érzékeit, elképzelhetetlen veszélyek leselkednek minden szikla mögül – s mindezt emberi mértékkel felfoghatatlan entitások tartják irányításuk alatt, sőt még ennél is több mindent.
Ismerős de mégis újszerű környezet és remekül felépített cselekmény – eddig ez mind igaz az Elveszett Gondvánára. Akár azt is mondhatnám, meg is van minden a tökéletes olvasásélményhez. Azonban ez mégsem mondható el. A regényből egy valami hiányzik: az erő.
Az az erő, ami képes azonnal beszippantani a történetbe, ott tartani, sőt függővé tenni, hogy mindig vissza-visszavágyjunk a regénybe. Miért nem történik ez meg az Elveszett Gondvánában?
Nem az eszképista fantázia világ hiánya és nem is a sötétebb tónus jelenléte miatt. Egy történetnek ezek ellenére is meg kell mutatnia az erejét. Inkább a történet tálalásában látom a problémát, az nem engedi megmutatni a könyv tényleges potenciáljait. A cselekmény nagyon lassan indul, az első száz oldalon nem is történik jelentős esemény. Hosszú, kissé terjengős leírásokból ismerjük meg a helyszínt és több jelentős vagy kevésbé fontos szereplő múltját és jelenét. A később kirajzolódó nagyobb események előkészítése is lassú és túlságosan is megfontolt. Mikor jobban beindulnak az események, akkor is megmarad ez a tempó: sokára jutunk el A-ból B pontba. A történet folyamát a sok szereplő nyomon követése is megtöri, a sávon túl játszódó részeket már-már érdektelenné is teszik az ide-oda masírozó karakterek. Pedig a történet lezárása és a szereplők sorsa jó értelemben kiszámíthatatlan, és számos olyan nyitott kérdést is marad, amin kellemes elgondolkodni azután is, hogy a könyv végére értünk. Kár, hogy nehéz út vezet idáig.
Az Elveszett Gondvána kreativitása sziporkázik, teljesen egyedülálló jelenség a hazai kínálatban, viszont a történet tálalásán lehetett volna még dolgozni, kicsit olvasó-barátabbá tenni. Ennek ellenére egy kellemes regény nagyon egyedi ötletekkel, melyeket egyhamar nem lehet elfeledni. Ha Lőrinczy Judit tud még ilyet kitalálni, abból biztos kérek!
