Magazin

A Toto űrhajó igaz és hiteles krónikája – 9. epizód: Új remény

A Nagy Budapesti Zombiapokalipszis Igaz és Hiteles Története után ismét egy saját, folytatásos történettel jelentkezik a Roboraptor szerkesztősége. Ezúttal azonban a galaxis egy távoli csücskébe kalauzoljuk el az olvasót a nyár folyamán vasárnaponként megjelenő epizódokban. A Toto kalandjainak aktuális fordulatairól minden héten a legénység egy másik tagja fog beszámolni naplóbejegyzésében.
Korábban a témában:

Hajónapló – 29. nap

Röhejes, igaz, továbbra is naplózni a RoboTrans-küldetés történéseit? Nem is tudom, miért folytatom, talán csak szeretnék eligazodni ebben a káoszban, amibe keveredtünk.

Miután elszabadítottuk az évezred legveszélyesebb biológiai kíséleti fázisban lévő fegyverét, a Kafkát és a szabotőr gépész a magát a Marinakkádiai Királyság trónörökösének kiadó hírhedt alvilági figurával együtt elhagyta a Dormammut, újra összeszedtük a legénységet, és a kapitány szükségállapotot hirdetett. Éjjel, miután mindenkinek kevertem egy serkentő koktélt az épen maradt gyógyszerekből, és elláttuk a sebesülteket, összeült a rendkívüli válságstáb a Toto roncsainak takarásában, ahová a homokba a pilótánk leszúrt pár fénycsövet. Ettől egészen olyan lett a megvilágítás, hogy a jelenet egy baráti sütögetős partinak is tűnhetett volna messziről, ahonnan nem látszódott az általános levertség. A hangulatot a közelmúlt eseményei miatt érzett düh, kétségbeesés és értetlenség határozta meg.

Én a már kifosztott mediládán gubbasztottam, mellettem az elsőtiszt állt karba tett kezekkel. Zsótér, a pilóta a homokban ült törökülésben és szisztematikusan, idegőrlően lassú tempóban ropogtatta a csontjait. Mivel a legénység többi tagja csendben ült magába roskadva, ez volt közel és távol az egyetlen hang. Szerintem sokunkban felmerült, hogy ha nem hagyja abba rövidesen, megfojtjuk. A kapitány egy leszakadt zsilipkamrának támaszkodva, kifejezéstelen arccal meredt a semmibe. Úgy láttam, egészen jól fest ahhoz képest, hányszor vesztette eszméletét az elmúlt 72 órában. Maci, a szakácsunk, Zsófi, a nyelvész és Áfonya az exobiológus különböző roncsdarabokon ültek, meglehetősen idegesen, látszott rajtuk, hogy sokáig már nem bírják a tétlenséget és a hallgatást. Zsófi ernyedten simogatta a még mindig félig kábult macskát. M_AT.E egy fénycsőre könyökölve állt, érzelemmentesen, bár hiába törölte ki a gépész a memóriáját, később, ahogy a csapathoz visszatértünk, ő is végighallgatta a beszámolómat arról, mi történt a gyíkemberek között. Ezt még bizonyára meg kell emésztenie. Végre a kapitány alig érzékelhetően egy fél lépést lépett előre, és beszélni kezdett.

–          Mivel sem időnk, sem energiánk nincs egy hosszú beszédhez a nagyszerű helytállásukról, a köszönetnyilvánítást elhalasztom akkorra, amikor már nem leszünk közvetett életveszélyben. De ennek ellenére szeretném kérni, hogy egy perc csenddel fejezzük ki tiszteletünket a legénység elhunyt tagja, Hári Dániel irányában. Bárkinek is adta ki magát, és bármilyen veszélybe is sodort minket a félrevezetés, a döntő pillanatban mégis feláldozta magát.

Még egy percet töltöttünk el csendben, az arcokon elég vegyes érzelmekkel.

–          Köszönöm. Röviden összefoglalva a helyzetünket: a küldetésünk kudarcba fulladt, pontosabban a RoboTrans felhasznált bennünket egy illegális fegyverügylet fedezéséhez, szabotálta, hogy teljesítsük a megbízást. Mindemellett a Totónak annyi, csaknem a teljes élelmiszer- és vízkészlet megsemmisült. Azon a néhány plazmafegyveren kívül semmilyen eszközünk a védekezésre egy esetleges támadás kivédésére. A bolygón élő egyetlen értelmes létformából zombihadsereget csináltunk. Ha bárkinek van használható javaslata arra, hogyan másszunk ki ebből, szívesen venném – mondta Becságh kapitány.

Ez az utolsó kijelentés a legtöbbünket meglepett, mert azt hiszem, tőle vártuk volna, hogy előáll valamilyen megoldással.

–          Ezek csak ostoba gyíkok. Ha a RoboTrans felfegyverezte őket, csak idejöttek valamivel. Csak van itt űrbázis, egy itthagyott sikló, bármi. Játsszuk ki a gyíkokat, lépjünk le egy géppel, és hagyjuk itt ezt a tetves bolygót – javasolta az elsőtiszt.

–          Ez még működhetne is, csakhogy fogalmunk sincs, lehet-e a bolygón használható űrjármű, és hála a gépésznek, Sherlock is beadta a kulcsot. Nem tudjuk feltérképezni ezt a lehetőséget. Ezen kívül a gyíkok lehet, hogy ostobák, de csak a közelben legalább kétszázszor annyian vannak, mint mi. És semmi okuk a könyörületre.

–          Mi lenne, ha egyezséget próbálnánk kötni? Én beszélem a nyelvüket, esetleg ha… – kezdett bele a nyelvészünk, mikor a szakács félbeszakította.

–          Igen, ez már legutóbb is olyan jól sikerült. Lebénultunk, a bogaras macskás tata meghalt, alig úsztuk meg.

–          Mi lenne, ha vészjelzést adnák le valahogy… – mondta Áfonya, nem túl sok meggyőződéssel.

–          Sajnos a Toto minden jeladóját a RoboTrans embere tönkretette, mikor minden felett elvesztettük az irányítást. Zsótérral átfésültük a roncsokat, nincs egy használható alkatrész sem a fedélzeten – válaszolt Dave lemondóan.

Percekig csak meredtünk megint magunk elé, de a megoldás csak nem körvonalazódott.

–          Rendben, a menekülés kérdését egyelőre elnapolom, térjünk át a túlélésre. Van valamilyen fogalmunk róla, hogy mi lesz ennek az elszabadított biológiai fegyvernek a következménye? – itt a kapitány rám és a biológusra nézett.

–          Ha hihetünk a cég emberének, akkor most a gyíkvezér telepatikus úton irányítja az agyukat. A vírus ránk nem terjed ki. A RoboTrans tervében nem szerepelt a mi kiiktatásunk, és bár a gépész szerint a gyíkoknak nincs okuk megtámadni minket, én ebben kételkednék – válaszoltam.

–          Akkor találnunk kell egy helyet, ahol egy ideig nem keresnek, és esetleg lehetőségünk van a védekezésre. Egy működő VÉDŐ-nk maradt, ami szerencsére megoldja a saját energiaellátását, de nem alkalmas hosszabb utakra, vagy támadásra. Maci, jelentést kérek az élelmiszerkészletről.

–          Ha minimálisra csökkentjük a fejadagokat, két hétig életben maradhatunk a meglévő készlettel, ha iható vizet találunk.

–          Vadászhatnánk. Ennek a bolygónak gazdag faunája van, biztosan találunk ehető állatokat… – vetette közbe Áfonya.

Elég siralmasan hangzott. Két hét, étlen-szomjan. És aztán? Még az sem biztos, hogy fedezéket találunk valahol, és nem mészárolnak le minket a reptiliánok. Részemről éppen javaslatot akartam tenni, hogy vessünk számot azzal a lehetőséggel, hogy már innen élve nem jutunk ki, mikor Zsótér a rá közel sem jellemző gyorsasággal felpattant, sietve odacammogott az 50 méterre parkoló védőhöz, és lázasan kotorászni kezdett benne. Mindenki kíváncsian várta a fejleményt, egyedül a kapitány arcára ült ki valamilyen bosszús kifejezés. Mikor a pilóta visszatért, kezében egy notepaddel, türelmetlenül megszólalt.

–          Meg tudnád velünk is osztani az izgatottságod okát?

–          Mindjárt, várj, az jutott eszembe… úgy emlékszem, mintha… – Zsótér felnyitotta a kis szerkezetet, és elkezdte vadul nyomkodni a képernyőt. – Valahogy csak vissza lehet nézni az előzményeket…

Az elsőtiszt közelebb lépett, hogy lássa a képernyőt. Én is odapillantottam, de csak csupa számomra értelmetlen kódsort láttam.

–          Örülünk, Vincent? – kérdezte Dave, mire Zsótér zavartan felnézett.

–          Nem tudom ki az a Vincent, de azt hiszem, van remény – nézett körbe.

–          Kérlek, avass be minket – szólt szigorúan a kapitány.

–          Hát az úgy volt, hogy mikor megtaláltuk a halurat a víztározóban, és kiderült… tehát tudjátok. Eléggé bántott az élelmiszerkészletet ért veszteség, ezért leadtam egy megrendelést. Úgy számoltam, hogy a Dracaryson letudjuk a soroxiumbegyűjtést a küldetésterv szerint 3 nap alatt, és itt a Dormammun folytatjuk. Ez kisebb bolygó, így két napot számoltam, és gondoltam csapunk egy kis bulit, és reggel Maci csinál mindenkinek egy hagymás-kolbászos rántottát…

Annyira hadart, hogy nem igazán tudtuk pontosan követni mire akar kilyukadni.

–          Tudom, hogy ez szabályellenes magánakció volt, de gondoltam leírhatjuk a küldetés költségeiből a házhozszállítást, szóval…

Mielőtt be tudta volna fejezni, hirtelen hatalmas fénynyaláb hasított a dormammui sötét éjszakába, tőlünk olyan fél mérföldre. Az ereszkedő űrhajón hirtelen kigyulladtak a jelzőfények, és mintha valami recsegő hangosbemondót hallgatnánk, hullámzó szófoszlányok jutottak el hozzánk. Az egész űrhajó rózsaszín volt, neon feliratokkal, és rengeteg fényreklámmal.

–          Köszönjük, hogy a Pizza Planétát választotta… Rendelése… Kérem… Szolgáltatásunk áll rendelkezésére…

–          M_AT.E, hozd a védőt, Maci, Zsótér, velem jöttök – hangzott a parancs.

A kapitány beparancsolta a különítményt a kocsiba, és odahajtottak a hajóhoz. Addig persze mi sem maradtunk a seggünkön, gyalog indultunk utánuk. Mire odaértünk kifulladva, a gyanútlan pizzaszállítófiú, a rózsaszín egyenruháján fityegő névtáblája szerint Ákos, éppen kérte, hogy Zsótér az ujjlenyomatával vegye át hivatalosan a rendelést, amikor M_AT.E torkon ragadta.

–          Rendkívüli diplomáciai válsághelyzet kialakulása miatt lefoglaljuk a hajóját – hallottuk a kapitány hangját, és mindenki hálát adott érte, hogy Zsótér ennyire öntörvényűen tud néha viselkedni.

Mikor már mindenki fent volt a hajón, ideértve az ijedt pizzásfiút is, a pilótánk belevetette magát a pilótaülésbe, mindenki más is elfoglalta azt a pozíciót, amit megfelelőnek gondolt, és Zsótér jelezte, hogy kéri a kapitánytól a koordinátákat, akkor Becságh megint megszólalt.

–          Állj.

–          Mi? Miért?! Húzzunk már el innen a vérbe, mielőtt a gyíkok élve kibeleznek minket – fakadt ki Maci, amivel a legtöbben egyetértettünk.

–          Most, hogy megvan a lehetőség a megmenekülésre, számot kell vetnünk azzal, hogy 4 milliárd őslakosból agyatlan zombikatonát csináltunk. Még akkor is, ha minket is kijátszottak, és csak felhasználtak. Viszont mivel ezek morális kérdések, nem kívánom parancsba adni egyiküknek sem, mit kell tennie, és főleg, hogy mit kell gondolnia. Kivételesen demokratikusan fogjuk eldönteni, hogy hogyan tovább. Zárójelben jegyzem meg, hogy aggályaim vannak az űrhajó eltulajdonításával kapcsolatban is, de a reakciójukat nézve ezzel egyedül maradtam, úgyhogy ugorhatunk is az első kérdésre, amiben döntenünk kell.

–          Hogy hagyjuk-e a gyíkokat, akik csaknem kinyírták az egész legénységet, megrohadni ezen a kurva bolygón? Egy határozott igen szavazatot már el is könyvelhetsz – mondta Zsótér.

–          Próbáljuk meg szerintem higgadtan…

–          Mért, ki az, akinek bármilyen lelkiismereti gondja lenne abból, hogy ez a mocskos reptilián…

–          Anyád – amióta a memóriáját törölték M_AT.E most először vette át a szót valakitől, és mivel ezen mind meglepődtünk, a kezdődő vita kicsit el is akadt. – A RoboTrans mindenkit átvert. Minket, itt vagyunk hajó nélkül, a halembert, aki azt hitte, kicsempészte a vírust. Még annak a rohadt kis féregnek is volt annyi lelkiismerete, hogy nem akarta, hogy teszteljék bárkin ezt az istencsapását. De legfőképpen a gyíkokat verte át, asszisztáltak egy kísérlethez, és még azt hiszik, nyertek vele. Arról nem is beszélve, hogy a küldetést akár elvégeztük, akár nem, a RoboTrans felhasznált minket, és ezért jár a fizetség.

Ezen mindenki elgondolkodott. Ott voltunk a rózsaszín szállítóhajó fedélzetén, mikor már nem is reméltünk menekülést, és most ezek itt hősködni akarnak. Mondjuk abban igaza volt az androidnak, hogy a RoboTrans magától nem fog minket kifizetni, hacsak oda nem lépünk. Szerintem azt remélték, a gyíkok elvégzik a piszkos munkát, és végeznek velünk, az egészet pedig balesetnek állítják be. Nehéz kérdés volt, de nem volt idő meggondolni.

–          Hölgyeim és uraim. Kérem, hogy egy határozott felelettel jelezzék, hogy elhagyjuk-e a bolygót, biztosítva ezzel a testi épségünket, vagy dolgozzunk ki egy tervet, amivel megkapjuk a fizetséget is, ami a küldetésért jár nekünk, és esetleg még tehetünk is valamit a reptiliánok állapotának visszafordításáért.

–          Húzzunk innen a faszba – morogta Zsótér.

–          Szerintem meg ha már így kihasználtak minket, fizessenek – szólalt meg az elsőtiszt mögöttem.

–          Nem hagyhatjuk, hogy egy faj csak így egyszerűen… én a terv mellett vagyok – mondta Áfonya.

–          Részemről én még kiosztanék pár pofont. Főleg a RoboTransos fiúknak – így Maci.

–          Én Zsótérral értek egyet. Elég volt, nincs fegyverünk, készleteink, le vagyunk sérülve… – mondtam.

–          De azt azért tudod, hogy nem mi vagyunk ennek a legnagyobb vesztesei? Szerintem legalább próbáljunk már tenni valamit ezért a fajért… – vágott közbe Zsófi.

–          M_AT.E már nyilatkozott, a foglyoknak pedig nincs szavazati joguk. Szerintem is legalább meg kell próbálni seggberúgni a RoboTranst – tette hozzá a kapitány, és egészen felderült. – Elsőtiszt, irány a Dracarys.

Ezen azért meglepődtünk.

–          Hogyan?

–          Csak tedd, amit mondtam, készüljünk elő az útra.

–          Vettem, Bravo Vezér – az elsőtiszt kezdte kiosztani nekünk a parancsokat, közben a kapitány a pilótához fordult.

–          Zsótér, szólj be a rádión, hátha az EGNSZ-től valaki fogja a jelünket.

–          Rendben, kapitány – Zsótér az adóvevőhöz lépett. – Itt a Toto. Hall minket valaki?

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a Roboraptor Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.