Magazin

A Toto űrhajó igaz és hiteles krónikája – 11. epizód: Az asogiai-trip kezdete

Scheirich Zsófia
Scheirich Zsófia

2018. 09. 09. 08:03

A Nagy Budapesti Zombiapokalipszis Igaz és Hiteles Története után ismét egy saját, folytatásos történettel jelentkezik a Roboraptor szerkesztősége. Ezúttal azonban a galaxis egy távoli csücskébe kalauzoljuk el az olvasót a nyár folyamán vasárnaponként megjelenő epizódokban. A Toto kalandjainak aktuális fordulatairól minden héten a legénység egy másik tagja fog beszámolni naplóbejegyzésében.
Korábban a témában:

– Nem értem tisztán – szóltam bele az adóvevőbe. – Recseg, szakadozik a vétel.
Még ki tudtam venni Dave hangját, aztán az adás végleg megszakadt.
– A francba! Még ez is.
Dühömben a földhöz vágtam az adóvevőt. Néztem rá mérgesen, és felvettem. Nem okos dolog tönkre vágni az egyetlen kommunikációs eszközünket. A fekete–lilás színű fák közül közben előlépett Zsótér.
– Errefelé sincs a helyiekhez vezető út. Rendesen elrejtették.
– Még ez is! – sziszegtem magam elé.
– Hát a passzív agresszió az biztos megoldja a problémát – hogy nyomatékosítsa igazát, Zsótér még szét is tárta a karját. Igaz, igaz, mondom magamnak. Inkább kifújom a levegőt.
– Meghalt az adóvevő – közlöm.
– Az szívás.
– Pont, amikor Dave hívott.
Zsótér eddigi sztoikus nyugalma megingani látszott.
– A picsába!
Nem tudtam nem egyet érteni.
– Biztos valami nagy bazdmeg történt! Azonnal vissza kell fordulnunk!
Erre nem mondtam semmit. Karba tett kézzel sétáltam a fák felé, a természetellenesnek tetsző lilás törzsüket néztem. Legalábbis nekem volt természetellenes ez a szín. A bolygón lehet, hogy teljesen megszokott, de a xenonyelvtudomány alapjaira visszagondolva, rémlik valami az asogiaiak színszimbolikájáról, amely valahogy a látásuk miatt alakult ki. Erről Áfonya tudna többet mondani.
– Hozzád beszélek, Zsófia! – türelmetlenkedett Zsótér.
– Tudom.
– Akkor?
– Gondolkodom.
– Szerintem ezen nincs mit gondolkodni – jelentette ki ellenvetést nem tűrve. – A többiek akár nagy bajban is lehetnek. Azonnal vissza kell fordulnunk, és segíteni nekik.
– Jogos – mondtam, majd felsóhajtottam –, de a küldetésünk is fontos: hozni az asogiaiak füvéből, hogy ellenállóbbá tegyük a kapitány tudatát a vezérrel szembe.
Zsótér ezen elgondolkodott. A csendet kihasználva folytattam:
– De hol keressük őket? Az az érzésem, a fák furcsa színének köze van a megoldáshoz, csak nem tudom, pontosan mi.
Társam zsebre vágott kézzel bólintott, nem fűzött hozzá többet a mondandómhoz. Aztán előhúzott egy kis zacskót, arcára pedig kiült a jól ismert zsivány vigyora.
– A tegnapi ücsörgésből maradt még a helyiek füvéből. Ezzel simán visszamehetünk, hogy megnézzük, mi van a többiekkel, és még a küldetést is teljesítjük.
– Az a kis zacskónyi varázsfű elég kevés… Nem tudjuk, milyen nagyságú a vezér tudata, és mekkora mennyiségű anyaggal tudná ezt Becságh kapitány elérni.
Zsótér ingatta a fejét.
– Igen, igaz… De ennyi mennyiséggel is előrébb vagyunk, mint azzal, hogy elmegyünk az asgardiakhoz…
– Az asogiaiak! – javítottam ki.
– Azokhoz! Ha visszajövünk a füvükkel és csak hullahegyeket találunk a csapat helyén, azzal még nagyobb gondban leszünk annál, hogy Becságh mekkora mennyiségből tud slukkolni. De a lényeg: megnézzük, hogy a többiek rendben vannak–e, és még füvet is vittünk. Később meg meglátogatjuk a kis nyomikat.
Sóhajtottam. Kifogytam az ellenérvekből.
– Jó, rendben!
Zsótér elégedetten vigyorgott, majd elindult azon az úton, amerről jöttünk. Mentem utána.

Egy jó ideje haladtunk a magas fűben, ha nagyon hunyorítottunk, a bázis tetejét ki lehetett venni. Zsótér egyre boldogabb és nyugodtabb lett, ahogy közeledtünk „haza”, engem viszont valami nyugtalanított. Ennek hangot is adtam.
– Én is gondoltam már rá, hogy valami komoly baj történt a többiekkel – mondta Zsótér –, de túlizgulni se kell a dolgot. Van fegyverünk – itt megveregette a vállán nyugvó mini sugárágyút –, használni is tudjuk, ezért nincs…
Ekkor hirtelen eltűnt mellőlem. A tájra fojtogató csend borult.

Éreztem, erőt vesz rajtam a félelem. Nem szabad, nem szabad elhagynom magam, mantráztam. Remegő kezekkel vettem le a hátamról a sugárágyút, és bekapcsoltam rajta a reflektort, hogy lássak valamit a sötétségben. Titkon reméltem, hogy Zsótér csak pofára esett, és pár lépésnyire fekszik tőlem, de ez a nagy kuss azért nem volt biztató.
Egy lépés, még egy lépés: kimért léptekkel haladtam a fűben. Bőrömön surrogtak a szálak, minden neszre összerezzentem, s féltem, hogy észrevesznek – bármi vagy bárki is legyen a közelben.
Hirtelen a földön találtam magam, és iszonyú erő nyomta a hátamat. Küzdöttem ellene, de nem engedett a szorítás. Oldalra néztem: egy mozgó rohadó kéz nyugodott a földön. Egy zombi?! A másik oldalról a lény ormótlan kezével hátulról ragadta meg a fejem. Lefagytam a meglepődéstől. Mi lesz most?, kattogtam magamban.
– TI RETKES NYOMORÉKOK! MOST MEGKAPJÁTOK!!!!
A hirtelen üvöltés hatására támadóm szorítása enyhült, kissé felemelkedett rólam, fülelni kezdett. Még sose örültem így annak, hogy Zsótér kiabál. Mivel a zombi figyelme elterelődött, elő tudtam húzni a zsebemből a kis pisztolyt. Hanyatt fekvésbe vágtam magam, és alulról belelőttem. A dög megremegett a lövéstől; ennyi pont elég volt, hogy oldalra gördüljek a magas fű jótékony védelmébe.
Biztos távolságban a zombitól fülelni kezdtem. Megnyugtató, hogy Zsótér is kijátszotta a támadóját vagy támadóit, és igyekszik kiiktatni őket. De merre lehet? – gondoltam magamban, amikor egy sugárágyú visítása hallatszott jobbról. Arra kezdtem kúszni. Egy-két méter után a fűszálak közül meg is láttam a tisztet: három zombi lassan fogta közre, egy negyedik pedig a földön feküdt füstölögve.

Ezt látva reflexszerűen a hátam felé kaptam, de a levegőt markoltam csak. A saját ágyúmat a támadómnál hagyhattam. Remek, mondhatom. Be kell érnem a pisztolyommal. Szorosan a földhöz lapulva becéloztam az egyik élőhalottat. A lábába lőttem, szerencsére eltaláltam, mire az meglepődött, és értetlenül nézett körbe. A pillanatot kihasználva Zsótér belelőtt a zombiba; darabokra esett, a környéket belepték a rothadó hús és bélcafatok. Közben a másik kettő is közeledett hozzá, és a bal oldalán megjelent az én támadóm is.
Felálltam és célba vettem a legközelebbi dögöt. Lőttem. Zsótér megfordult és szintén tüzet nyitott, miközben egy alig észrevehetőt biccentett felém. A csatatéren állva már jobb esélyekkel találhattam el a zombikat, viszont ismét célponttá váltam. Amikor trió még egyetlen mozgó tagját illetve a késve érkező társukat céloztuk be, észrevettük, hogy a távolban további rémisztő árnyak sorakoztak fel.
– Ezek sosem fogynak el? – fakadtam ki.
– Ne is mondd! – mondta Zsótér két töltés között. – Biztos megtámadták a bázist is. Mindenképp oda kell jutnunk!
– Van rá esélyünk?
– Muszáj, hogy legyen!

Most, hogy ismét ketten voltunk, az eddigi idegességünk indulattá formálódott a csata hevében. Zsótér újabb és újabb zombikat célzott be, a felénk repülő véres cafatok erősen rontották az egyébként is siralmas látási viszonyokat. Egyre inkább kezdett aggasztani, hogy ebben az állóháborúban nem jutunk előre, amikor a semmiből hirtelen egy nagyobb példány rontott rá a tisztre. Zsótér a meglepetéstől kiejtette kezéből a puskát, a lény fejéhez kapott, ami épp a vállába készült harapni.
Hirtelen nem tudtam, mit tegyek. Tekintetem hol a két küzdő félre, hol a földön heverő sugárágyúra kaptam, míg hosszú másodpercek elteltével felkaptam a fegyvert. Nem gondolkodtam, csak egyenesen belelőttem Zsótér vállán egyensúlyozó dögbe. Az egy percre megdermedt, majd lehanyatlott. A zombi súlya a tisztet is vitte magával a földre.
Az ágyút a hátamra dobtam, és nekiálltam kiszabadítani Zsótért a remélhetőleg örökre eltávozott zombi öleléséből. Szerencsére eszméleténél volt, viszont a vállán tátongó vérző seb aggasztott.
– Volt már rosszabb! – mondta Zsótér, miközben próbált felülni. Csak nagy fájdalmak árán sikerült neki.
– Nagy a túlerő – közöltem vele. – Nem bírunk velük ketten.
– Csatlakoznunk kell a többiekhez a bázison. Velük kiegészülve már jók leszünk.
Bólintottam, viszont őszintén nem tudtam hinni benne, hogy átjuthatunk ép bőrrel az „otthon” és közöttünk felsorakozott zombihad vonalain. Ezen aggodalomnak hangot is adtam.
– Meg kell próbálnunk – erősködött Zsótér két fájdalmas sziszegés között. – Ez az egyetlen esélyünk.
– Előbb ebből az élőhalott zsákutcából kéne kikerülnünk – sóhajtottam. Felsegítettem a földről, és körbenéztem, merre tudnánk kitörni a zombik gyűrűjéből. Ahogy sejtettem, teljesen körbekerítettek minket. Se ki, se be, a bestiák pedig egyre közelebb értek hozzánk. A kilátástalan helyzetünk miatt hirtelen elöntött a harag, ismét előkaptam a sugárágyút és célzás nélkül, megkerülve Zsótért kiengedtem egy sorozatot a zombikra. Bár nem sokat értem el vele, a zombik egy pillanatra megtorpantak, és hogy helyenként felgyulladt a fű is, távolban kiszúrtam egy dombot, ami előtt mintha tiszta lett volna a terep. Megragadtam Zsótér sértetlen karját, és előretörtem. És utánunk a zombiözön.

A dombbal nagy szerencsénk volt: egy földalatti lyukat rejtett, ahová fedezékbe vonulhattunk a környéken cirkáló zombik elől. Szükség is volt a menedékre, ugyanis Zsótér állapota rosszabbodott.
– Rohadt zombi! – morogta a vállát fogva. – Ki tudja, mit nyomott belém a nyálával.
Bántott, hogy nem tudok segíteni. Az űrlényekhez köthető mérgekről és azok kezeléséről nem sokat tudtam, csak amennyit a Toto medikusával beszéltünk…
– Zsótér, megvan még az asogiai fű? – kérdeztem.
– Meg – bólintott –, de az nem kell a csapatnak? Szerintem nyugisabb időpontban kéne kipróbálnod, nem most…
– Nem nekem kell, hanem neked! – mondtam.
– Biztos jól is esne, de…
– Nem azt akarom, hogy betépj – vágtam a szavába –, hanem hogy csökkenjen a fájdalmad! Anna mesélte, hogy az asogiaiak füve fájdalomcsillapítóként is jól hasznosítható, és egyre elterjedtebb a civilizált bolygók gyógyászatában. Az asogiaiak gazdasága is felívelő ágban van ennek köszönhetően.
Zsótér elmosolyodott; ebből tudtam, meggyőztem, viszont némi kétkedést még láttam a szemében.
– Ha ezt most elhasználom, akkor nem tudunk mit hazavinni – jegyezte meg.
– A prioritások megváltoztak – mondtam. – Jelenlegi helyzetünkben fontosabb, hogy épségben visszatérjünk a bázisra.
A tiszt mondani akart valamit, de arca eltorzult a fájdalomtól. Végül ez győzte meg arról, hogy kibontsuk a zacskó füvet. Egy levélbe sodortuk azt a kis mennyiséget, és ahogy Zsótér szívott néhányat a rögtönzött jointból, arcán máris látszott, enyhülnek a fájdalmai. Hátradőlt, és a föld alatti vájat tetejét nézte.
– Egy nagy hátránya van ennek a cuccnak, a levélízét leszámítva – magyarázta. – Mindig hallucinálok tőle. Most például sötétlilás firkákat látok az egész járatban.
– Hát ez különös – mondtam. – Még sose hallottam ilyen víziókról.
– Próbáld ki! – és már felém is nyújtotta a jointot. Kicsit félve – nem vagyok nagy híve a tudatmódosítóknak –, de elvettem a felém nyújtott dekket. Két slukk után világossá is vált, mit látott Zsótér:
– Ez asogiai írás! – Az első szavakat, amelyeket ki tudtam venni, fel is olvastam. – Leírja, hogyan kell eljutni a városukba. Teljesíthetjük a küldetésünket!
– Nagyon rá lehetnek függve a fűre, ha még az írásukat is csak beszívva lehet kiolvasni – jegyezte meg epésen Zsótér, majd elkomorodott. Gondolom eszébe jutott a Toto legénysége.
– Nehéz döntés, igen – értettem egyet kimondatlan gondolatával. – Viszont most már olyan közel vagyunk a célhoz… A helyiekkel biztos meg tudom beszélni, hogy ellássanak.
Nem szállt velem vitába, látszott, nincs ereje hozzá. Feltápászkodott a földről.
– Akkor fordítsd le ezt a behaluzott szöveget!
A szövegből kiderült, hogy a dombba ásott labirintuson keresztül hogyan juthatunk el az asogiaiak fővárosának bejáratához. Felsegítettem Zsótért, és elindultunk a sötét alagútban.

Az út sima volt, minden aszerint történt, amit a szöveg írt a bejáratnál. A távolban láttuk a kivilágított kaput is a két őrhellyel . Épp elindultunk volna az irányába, mikor hirtelen leszorítottak minket hátulról. Hátranéztem: két asogiaia katona volt az.
– Békével jöttünk! – mondtam a helyeik cincogó, magas hangokból álló nyelvén. Zsótér ezen vihogni kezdett. Ilyen primitíven hozzáállni ehhez a különleges nyelvhez! Ráadásul rontja az esélyeinket.
– Nem – mondta az egyik katona – Maguk is ugyanolyan behatolók, mint a társuk.
Nem értettem, kiről beszélnek. Eddig csak mi jöttünk ide. Aztán a sötétből előállt egy harmadik katona, aki egy embert tartott láncon: Áfonya volt az.

vissza a címlapra

Tovatűntek a bűbájos boszorkák

Áldozatból mondabeli hőssé válni is egy opció

Kommentek

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.