Magazin

A Toto űrhajó igaz és hiteles krónikája – 13. epizód: Titkos üzenet

Becságh Dániel
Becságh Dániel

2018. 09. 23. 08:00

A Nagy Budapesti Zombiapokalipszis Igaz és Hiteles Története után ismét egy saját, folytatásos történettel jelentkezik a Roboraptor szerkesztősége. Ezúttal azonban a galaxis egy távoli csücskébe kalauzoljuk el az olvasót a nyár folyamán vasárnaponként megjelenő epizódokban. A Toto kalandjainak aktuális fordulatairól minden héten a legénység egy másik tagja fog beszámolni naplóbejegyzésében.
Korábban a témában:

Nem voltam eddig hozzászokva, hogy ne sikerüljön valahogy kiverekednem magam a legkétségbeejtőbb helyzetből is. Ez nem önteltség volt részemről, inkább egyfajta fatalizmus, hogy menjenek félre bármennyire is a dolgok, a valóság sosem tud annyira az ember ellen fordulni, hogy ne találjon valami szűk ösvényt, amin keresztül el tudja verekedni magát a célig. Most viszont nem látszott ez a szűk ösvény: a csapatom tagjai közül, aki nem volt halott, azt valószínűleg már fogságba ejtették a zombi-gyíklények, a műveletet nem sikerült befejezni, és a vállamat a földhöz szegező lándzsának hála teljesen tehetetlen is voltam. Persze pont ilyenkor kezdett azon kattogni az agyam, hogy mit rontottam el.

12 órával korábban

A morajlás egyre enyhült. A sereg nem támadott meg minket – hiszen nem is ezzel a céllal érkeztek. Ez azonban szörnyű dilemmát szült: hagyjuk, hogy lemészárolják az asogiaiakat (és akkor végre tudjuk hajtani a tervünket), vagy támadjuk meg őket, kockáztatva tervünk sikerét. De egyelőre amíg nem volt kész a VR-sisak, és nem volt fű sem, addig nem volt terv sem.

Ezzel pedig megduplázódtak a dilemmáim: küldjek ki valakiket Zsótérért és Zsófiért, tovább darabolva a csapatot, vagy maradjunk tétlenek, bízva abban, hogy maguktól is visszatalálnak, és elkerülik a gyíklényeket. És ahogy körbenéztem a csapaton…

–          Hol van Áfonya?

–          Nem értem, néhány perce még itt volt. – válaszolta Dave.

Körbeszaladtunk a bázison, de nem találtuk sehol. Kezdtem már kicsit unni, hogy hetek óta az embereim után rohangálok, mint egy szórakozott óvóbácsi.

Mindenesetre ez megadta az utolsó lökést a döntéshez: mivel a bázist úgysem fogja egyelőre baj érni, otthagytam M_AT.E-t a pizzásfiúval a VR-sisakot szerelni, azzal az utasítással, hogy ha véletlenül a távollétünkben Zsótérék visszaérnek, ő (mármint Zsótér) tépjen be, és hajtsa végre a tervet. Nem szívesen adtam ezt a feladatot más kezébe, de jelen pillanatban eltűnt társaink megkeresése és a második népirtás megakadályozása nagyobb felelősségnek tűnt.

Így hát Dave, Anna, a medikusunk és Maci élén bevetettünk magunkat az asogiai éjszakába. 500 métert sem haladtunk, amikor belefutottunk az első zombi-gyíkemberek tetemeibe – úgy tűnik, a bázis mégsem volt akkora biztonságban, mint az sejtettük, de haláluk és a környéken fellelhető nyomok arra utaltak, hogy Zsótér és Zsófi életben voltak.

Leginkább azonban az utalt erre, hogy néhány percen belül elő is kerültek – méghozzá Áfonyával együtt.

Nem mellesleg pedig egy kiváló megoldással arra, hogy hogyan akadályozzuk meg a genocídiumot, amíg végrehajtjuk a tervünket.

Villámgyorsan visszarohantunk a bázisra, hogy előkészítsük a hajót a „fenyőszőlő” szétpermetezésére, én pedig irgalmatlanul betépjek. A probléma csak annyi volt, hogy az asogiaiak füve láthatóan nem hatott rám.

Amikor két órával később Zsótér, Áfonya, Ákos és M_AT.E felszállt, hogy elkábítsák a hadsereget, én már a hatodik pöffömnél tartottam, de az egyetlen szürreális látvány számomra Maci elkerekedő szeme volt, ugyanis nem akarta elhinni, hogy nem tágul a tudatom. Még Annával is megvizsgáltattam magam, hogy ki tud-e mutatni valami fiziológiai elváltozást, de egy minimálisan lelassult szívverésen kívül semmilyen tünetet nem produkáltam.

–          Oké, most már el kell indulnunk, ha oda akarunk érni, mielőtt a gyíkhadsereg felébred. Dave, útközben kezdj el te is szívni, hogy legyen tartalék, ha nem állnék be.

Ha belegondolok, egészen idilli hangulatban battyogtunk a hajó által megadott koordináták felé: mintha csak egy osztálykirándulásról lógtam volna el a barátaimmal és egy fura háromfejű százlábúval, sétálnánk a kék-lila és narancssárga neonfényekben villódzó erdőben, miközben mintha valami izgalmas feladat megoldására készülnénk.

De az aggodalom azért csak visszaszüremlett az agyamba:

–          Te, Maci, nektek kb. mennyi idő után ütött be a szer? – kérdeztem a fekete szőrzetét időnként mágneses folyadékká alakító életnagyságú amőbától.

–          Hát egy olyan 3-4 óra kellett, de akkor nagyon állat lett hirtelen – válaszolta a mitokondriális lebenyével, én pedig azon gondolkodtam, hogy akkor rám miért nem hat semmit ez a cucc.

Bár az utóbbi percekben jobban lekötött, hogy a furcsán ragadós kék pocsolyákat kerülgessem, és Zsófival veszekedjek, aki folyton azzal szekált, hogy ne lépjek már rá a kiütött gyíkemberekre.

Egyszer csak azzal ért véget a történet, hogy kezembe nyomtak egy furcsán rezgő díszpárnát, másodperceken belül pedig két meztelenül szeretkező férfi töltötte be a látóteremet. Eszerint végre beütött a cucc, de arra egyszerűen nem tudtam rájönni, hogy miért pont melegpornót hallucinálok tőle.

Ráadásul a fejemben valaki éktelen hangon kezdett visítani:

–          Áááá, mi ez, követelem, hogy azonnal maradjon abba!

–          Te meg ki a picsa vagy, és mit keresel a fejemben? – tettem fel az adekvát kérdést, de a sivalkodás ugyanúgy folytatódott tovább.

Lehet, hogy ez már a leszállóág – úgy, hogy nem is volt felszállóág? Akkor meg minek tép itt bárki is? Jó, mondjuk, ha homoszexuális szexet hallucinálsz tőle, akkor Zsótért megértném.

–          Kapitány, hol van a gyíkkirály? – hallottam valahonnan, a távolból. – Meg kell találnunk, a chip nélkül nem ér semmit az egész… Ez nem lesz jó … Totál kész van!… Hogy a fenyőszőlő ellenszer?

Nagyjából ennyire emlékszem, mielőtt teljesen elsötétült volna a világ.

Amikor felébredtem, hajnal volt már, a csapat leverten üldögélt, Zsótér pedig különösképpen is rosszkedvű volt. Egyedül Maci vihogott. Hamarosan megtudtam, hogy a felvételt a VR-sisakban felejtő M_AT.E-nak hála már 5 órája sugároztuk telepatikusan Zsótér és néhai férje házi szexvideóját a gyíkkirálynak, akiről azonban fogalmunk sem volt, hogy hol van. Ezt láthatóan nem kalkuláltuk bele a számításainkba, amikor magunk fogságba ejtése helyett a sereg elkábítása mellett döntöttünk. A levertség másik okát pedig az adta, hogy a gyíkkirály keresése közben a hajón felejtettük Ákost őrizetlenül, aki sikeresen ellopta (vagyis visszalopta magának) a járművet.

Magyarul fogalmunk sem volt, hogyan ártalmatlanítsuk a zombihordát, de még ha lett is volna, a RoboTranst nem tudtuk volna megzsarolni. Arról az apróságról nem is beszélve, hogy örök életünkre egy mindenfajta kényelmi felszereltség és ellátmány nélküli idegen bolygón ragadtunk. Egyelőre nem látszott az a szűk ösvény a sikerhez. De tudtam, hogy csak azért, mert nem akartam még eléggé.

– Viszonylag keveseteket ismerlek igazán régóta. Tudjátok, mit csináltam a RoboTrans előtt?

– Koréliai csempész voltál? – válaszolt Dave feleslegesen és érthetetlenül a költői kérdésemre.

– Mi a f…, nem. Szóval semmit. Egy bürokrata voltam a Földön, aki valószínűleg teljesen jelentéktelenül és kiégetten halt volna meg. Persze, nem fenyegetett semmilyen veszély, de az nem volt élet. Amióta eljöttünk erre a küldetésre, leütöttek, lezuhantam, volt vagy három halál közeli élményem, állandóan stresszelek és többször kaptam agyfaszt, mint azt meg tudnám számolni. De nem sírom vissza. Ha az íróasztal mellett kapok egy szívrohamot, büszke lettem volna, hogy tovább élek? Dehogy. Amit mondani akarok, hogy nem lehet izgalmas életet élni és mindig megúszni egy karcolás nélkül. Ráadásul majdnem véghezvittünk valamit, ami galaktikus szinten is számít…

Befejezni azonban már nem maradt időm, ugyanis hatalmas dübörgést kezdődött a távolban.

–          Ajjaj – mondta Áfonya riadt képpel. – Kezd elszállni a fenyőszőlő hatása.

–          A gyíkkirály pedig még mindig irányítja őket – vette fel a fonalat Dave.

–          Miközben kínok között fetreng, mert egy szexvideót sugárzunk izomból az agyába – rakta össze a képet Anna.

Ahogy hamarosan megláttuk, ez még rosszabb volt, mintha csak simán felénk vezette volna a hadseregét. A zombi-gyíkemberek őrjöngve rohangáltak össze-vissza, néhányan magukban próbáltak kárt tenni, megint mások egymásnak estek, vagy csak pusztították, amit értek. De akkora intenzitással tették ezt, hogy már pusztán az életveszélyesnek tűnt, ha az egyik ilyen őrjöngő lény belénk rohan.

–          El kell tűnnünk innen! – mondtam ki a nyilvánvalót, hogy úgy tűnjön, legalább kicsit ura vagyok a helyzetnek.

–          Kapitány, az asogiai barlangrendszer! – kiáltotta Zsótér. – Tudom, merre vannak, az alagutakban biztonságban lennénk!

–          Akkor irány az alagutak.

Mindenki futásnak eredt, csak Áfonya és M_AT.E nem.

–          Iránya van a mozgásuknak – mondta szinte megbabonázva az exobiológusunk. – Láttam már ilyet, a káosz mögött látni egy mintát, az egész csapat összességében egy irányba tart.

–          Mert a király tudattalanul maga felé vonzza őket. Meg fogom találni! – határoztam el, és felkaptam a macskát meg a VR-sisakot.

–          De akkor nem, ha meghal – fűzte hozzá patetikusan M_AT.E, aki már a teljes fegyverkészletünket nyalábolta magára. – Kapitány, maga eredjen a nyomába, én pedig feltartom őket irracionálisan rövid ideig ahhoz képest, hogy mártírhalált fogok halni!

–          M_AT.E, erre rohadtul semmi szükség, futva háromszor olyan gyors vagyok, mint ez az egész kavalkád.

–          Egyszer már elárultam a csapatot, itt az idő, hogy jóvá tegyem! – vette az irányt a hadsereg felé, és láthatóan nem érdekelte, hogy mi hozzáfűznivalóm van.

A következő néhány pillanatot mintha lassított felvételben láttam volna. (Lehet, hogy ez még a fű utóhatása volt.) M_AT.E először a plazmafegyvereinket ürítette módszeresen a fejvesztve rohangáló lényekbe, azok azonban nem hogy nem fogytak, de mintha elkezdték volna körbezárni. Amikor már kifogyott az energiából, egy machetét rántott elő (volt macheténk is a bázison? hmm, érdekes), és azokkal kezdte kaszabolni a zombikat. Azonban még ez sem volt elég, a gyíkok leteperték, és csak valószínűleg én láttam, ahogy az utolsó pillanatban még kihúzza egy kézigránátból (kézigránátunk is volt?) a biztosítószeget.

A robbanás elől még idejében a földre vetettem magam, majd rájöttem, hogy tulajdonképpen pont azt az időt vesztegettem el, amit M_AT.E nyert nekem, úgyhogy elkezdtem futni abba az irányba, ahol a gyíkkirályt sejtettem hadserege mozgása alapján. Eleinte aggódtam amiatt, hogy nem fogom észrevenni, de amikor egy kilométer után feltűnt a portál kékes derengése, előtte pedig egy sátorszerű építmény rajzolódott ki előttem az egyik tisztáson, sejtettem, hogy megérkeztem a főhadiszállásához. A kapu morgását pedig hamar elnyomta az a sivalkodás, ami néhány órával ezelőtt még a fejemet töltötte be.

A gyíkkirály a talajon fetrengett és dobálta magát, mintha csak epilepsziás rohama lett volna, és hamar rá kellett jönnöm, hogy katonáihoz hasonlóan így vele sem lesz egyszerű elbánni, ha le akarom ütni, hogy kiszedjem a chipet a fejéből. Letettem a VR-sisakot és a macskát, és valami kődarabbal megpróbáljam fejbevágni. Ez hellyel-közzel sikerült is, ugyanis az egyik rángásával pont úgy söpörte ki alólam a lábaimat, hogy a követ a fejére ejtettem.

Azonban ahogy feltápászkodtam, valami nem stimmelt. A gyíkkirály rángásai megszűntek, azonban nem azért, mert eszméletét vesztette volna, ugyanis még mozgott. Sőt, felállt. És ekkor láttam meg, hogy az utolsó ilyen rángásával a VR-sisakon landolt, és összetörte azt. Megszűnt Zsótér pornója a fejében, tiszta volt a tekintete.

Sosem volt olyan csodálatosan férfias testem, mint Macinak, de mindig is kondiban tartottam magam, arra azonban nem voltam felkészülve, hogy drog-másnaposan, futás után kell puszta kézzel megküzdenem egy nálam egy fejjel nagyobb lénnyel – mert ugye az összes fegyverünk a mártírhalált halt M_AT.E-nál maradt. Körbenéztem, és egyedül a sátor tartóelemei tűntek alkalmas fegyvernek, és az is hamar kiderült, hogy azok egyszerűen kivehetők a zselészerű szövetből. Egy ilyet ragadtam meg, és a gyíkkirályban azonban maradt annyi törzsi-lovagi illem, hogy nem egy sugárvetővel, hanem ennek megfelelően egy lándzsával vette fel velem a harcot.

Az első néhány mozdulata elől még úgy-ahogy kitértem – igaz, ez jóformán a fejvesztett meneküléssel ért fel, hiszen csak folyamatos hátrálással tudtam elkerülni a döféseit és csapásait. Sajnos azonban a gyíkok nem fém tartóelemekből építették sátraikat, hanem furcsa, csontszerű rudakból, amelyek közül mindegyik más alakot vett fel – és ezek bizony elég könnyen eltörtek egy lándzsával szemben. Amikor az egyik összecsapás után a rúdnak csak a fele maradt a kezemben, teljesen elborult az agyam. Arra gondoltam, hogy nem érdekel, mi fog történni, megrohamozom a gyíkkirályt, és leszúrom.

Másodperceken belül egy lándzsa szegezett a földhöz, nekem pedig azon kezdett el kattogni az agyam, hogy mit rontottam el. Nem kellett volna ezt a küldetést elvállalni, nem kellett volna az univerzum megmentőjét játszani, vagy legalábbis nem úgy, hogy még egy hajónk sincs, amivel elmehetnénk erről a bolygóról. A kékes villódzás rángatott ki az agyalásomból – elmenni erről a bolygóról, hát persze! Itt van egy nyitott térkapu, aminek ugyan fogalmam sincs, hogy mi van a másik oldalán, de mégiscsak jobb, mint örök életünket őskori körülmények között, az asogiaiak füvét szívva tölteni, várva a RoboTrans bosszúját.

Mármint, hogy ez egy tök jó megoldás lenne, ha a gyíkkirály nem ölne meg fél percen belül.

Nyávogás. Már el is feledkeztem a macskáról, amely most felém tartott. A gyíkkirály is megállt, és érdeklődve kezdte figyelni. Hiába rajta keresztül sugárzott telepatikusan, gondolom, fogalma sem volt, hogy milyen testben van az átjátszó. Megint egy hang töltötte be a fejemet, amiből már kissé elegem volt az elmúlt 12 óra tripjei után – ezúttal azonban egy ismerős hang volt.

– Kapitány, ne gondolkodjon! Csak érezzen – mondta Hári professzor, aki egy furcsa, kékes asztráltestben is megjelent a gyíkkirály mögött. Úgy tűnik, rá a halál sem vonatkozott ugyanúgy.

– Maga meg hogyan…?

– Mondtam, hogy ne gondolkodjon! Csak érezzen!

És éreztem. Ahogyan a jobb kezem a sátorponyva-zseléhez ér, és mintha az kicsit be akarná szippantani. Egy pillanatra elgondolkodtam, hogy miért ilyen csontszerűek a tartórudak, és miért néz ki mindegyik máshogy, és miért vannak látszólag beleolvadva a zselébe – és megfogtam a legközelebbit, és kirántottam. Aztán a következőt, amit elértem. Erre végre összeomlott a sátor, maga alá temetve a gyíkkirályt. Ő pedig még borzasztóbb sivalkodásba kezdett, mint amikor Zsótér házaséletét mozizta. A sátor felemésztette őt.

Nekem nem esett bántódásom a fejem mellett nyervákoló macskával együtt, a vállamból kiálló lándzsa ugyanis egy mini-sátorrá tartotta ki a ponyvát. Volt néhány órám megfogalmazni a RoboTransnak küldendő üzenetet, mire végre rám talált és kiszabadított a legénységem.  A legnagyobb meglepetésemre M_AT.E-val a soraik között. Kiderült, hogy a robot úgynevezett Marvel-technológiával készült, azaz moduláris alkatrészekből épült fel, amivel eszerint még egy kézigránát-robbanás után is összerakható maradt – sőt elvileg a hamuvá válás után is, de ezt már nem akartam elhinni. Mivel a gépészünk már nem tartózkodott közöttünk, ehhez igazából senki nem értett, de úgy tűnik, Zsótér megtalálta a használati utasítást a kéziszámítógépében, és sikerrel levezényelte a műveletet. Azt is hozzátette, hogy M_AT.E egy új funkcióját is felfedezte, viszont azt nem árulta el, hogy mi az, csak eltűnt vele hosszú időre a bokrok között, visszatérve pedig azon sem búslakodott, hogy örökre megsemmisült a videója.

Egyszóval hamar visszatért minden a régi kerékvágásba, azt leszámítva, hogy a hadsereg üveges tekintettel, céltalanul bóklászó gyíkemberekké bomlott szét. A chip híján (ami valahol a sátor szövetében oldódott fel) irányítani nem tudtuk őket, de erről a RoboTransnak nem kellett tudnia. Így amikor felszerelkezve beléptünk a ki tudja hová vezető portálon, már üzenetünk első szavait mormolva próbáltam memorizálni:

“Kedves RoboTrans! Itt a Toto kapitánya és legénysége!…”

vissza a címlapra

Kommentek

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.