Loki mindenkit legyőzött, csak önmagát nem

2018-ban Lokit sokan Tom Hiddlestone-nal társítják az MCU miatt, de a mitológiai alakhoz hasonlóan a Marvel alkotói keze alatt is folyton alakot változtatott a népszerű szuperhős-ellenség. A nagyérdemű először 1949-ben találkozhatott vele a Venus című történet 6. számában, ahol az Olympian gods nevű csapatban tűnt fel egyfajta ördög-figuraként. A hivatalos Marvel bemutatkozójára viszonylag sokára, 1962-ben került sor a Journey into Mysteryben, ahol Thor főellenségeként találkoztunk Lokival. A további, Thorhoz köthető képregényekben többször tiszteletét tette, de feltűnt már X-men és Avengers történetekben is, egy rövid kitérőben pedig Pókember és a Defenders kalandjaiban is vendégszerepelt. A 2000-es években is fel-felbukkan az istenség; 2004-ben saját minisorozatot kap (az itt tárgyalt Loki), 2013-ban feltűnik a Young Avengersben, 2014-ben pedig egy új történet, a Loki: Agent of Asgard főhőse lesz.

A Marvel MAX-nél megjelent Loki-képregény a többi történethez képest más megvilágításba helyezi az istenséget. Alaptétele a következő: Az éremnek mindig két oldala van. Ennek fényében Rob Rodi a Thor-képregények antitézisét jeleníti meg. A történet szerint Loki elért mindent, amire vágyott: Asgard népe a lábai előtt hever, mostoha bátyja, Thor és mostohaapja, Odin tömlöcben sínylődik. Végre minden sérelméért elégtételt nyert, most az egyszer a sors neki kedvezett. Hogy hatalmát megszilárdítsa, nincs más tennivalója, mint kivégezni Thort.

Kérdés: vajon az elmúlt évek sérelmei és igazságtalanságai, vagy a rajongással csodált testvér iránti szeretet emelkedik felül Lokiban?

Az istenség belső őrlődése nem megszokott szuperhősös képi világban bontakozik ki. Esad Ribić festményein keresztül megelevenedő Asgard és annak elitje (azaz az istenek) határozza meg, hogy várhatóan hová helyeződik a történet hangsúlya. A tájak, az alakok és a betűtípus is a Marvel többi szuperhős képregényeitől teljesen eltérő hangulatot idéz meg: Olyan, mintha betévedtünk volna a Magyar Nemzeti Galéria egy kiállítására, amely középpontjában a skandináv mitológia áll. Ribić színkezelése és az alakok mozgása, beállásai emlékeztetnek például Henri Fusili vagy Mårten Eskil Winge északi mitológiai témájú képeire, továbbá a Romantika korának további skandináv és germán sagák megfestőinek munkáira.

Nem lehet véletlen ezek megidézése, ugyanis Ribić ezzel egy, az emberi világtól teljesen eltérő, szinte idegen atmoszférát teremt. Egy ilyen hagyomány beemelése pedig nem pusztán egy hitelesnek mondható környezetet tár elénk, hanem a történet jellegére utal, sőt főbb témáját is előkészíti. Most az istenek világában járunk, tehát az itt zajló események emberi mértékkel fel nem foghatóak, továbbá emberi szemmel bonyolult szabályok mentén, és hatalmas tételekben játsszák hatalmi játszmáikat. Egy efféle terep nem is lehetne jobb keret Loki történetének elbeszéléséhez. Azonban az itt történő belső harcokat így is magunkénak fogjuk érezni. 

Loki legnagyobb terhe, amivel a legutolsó oldalig küzd az az eleve elrendeltetés. A varázslónő, Karnilla ülteti el a kínzó gondolatot először az ármányos isten fejében, amikor az megkéri Norheim királynőjét, hogy mondja el, létezik-e más hozzá hasonló a saját síkján túl. Később az elkerülhetetlen igazsággal Balder (Thor közkedvelt féltestvére) kíméletlen szavai is szembesítik:

Láttam Lokit Odin fogadott fivéreként, semmint fiaként… Láttam zord Hela atyjaként, ki Angerboda óriásasszony méhének gyümölcse volt… Láttam asszonyként, ki saját méhéből szülte Sleipnirt, a nyolclábú csikót… Láttam megölni Baldert, miáltal elérkezett Asgard veszte és az istenek alkonya… De uralkodni sohasem láttam.

Az eleve elrendeltetés és a szabad akarat kérdésköre egy isten számára is komoly dilemma. Loki nagyon emberien áll hozzá, ez többek között abban nyilvánul meg, hogy a probléma feloldásaként a kiszámítható cselekedetei helyett (pl. nem végzi ki Thort) tőle teljesen szokatlan tettekre akarja elszánni magát (pl. igenis kivégzi testvérét), hogy ezzel elébe menjen sorsának. Ehhez hasonló viselkedéssel bármely európai mondakörben találkozhatunk a halandó hősök körében. Tipikus példa Ödipusz legendája, aki hiába kerül el mindent, mégis beteljesíti a róla mondott jóslatot (azaz anyjával lép frigyre), de ebben a tekintetben a címszereplőhöz közelebb áll Shakespeare Macbeth-je. Lokihoz hasonlóan Macbeth is tisztában van vele, mi lesz a sorsa. Amikor a három boszorkányt uralkodóként látogatja meg, a következő hangzik el: hatalma ugyan szilárd, de nem sokáig élvezheti. Óvakodjon MacDufftól, maga Macbeth pedig akkor bukik el, ha a birnami erdő vára alá ér, őmagát pedig egy olyan ember ölheti meg, akit nem anya szült. A minisorozatban Loki a drámahőshöz hasonlóan tudja, neki is óvakodnia kell egy bizonyos személytől, Thortól. Hatalma szilárd, mostoha testvérét kénye-kedve szerint kínozhatja, de a más síkon élő Lokik sorsa előre vetíti saját végzetét is:

Thor egyszer kiszabadul, és győzedelmeskedik, Loki pedig elbukik. 

Ezt elkerülvén az isten annak módját kutatja, hogyan írhatja át saját végzetét (ezért is fordul Karnillához), vagy próbálja meggyőzni magát Hela segítségével olyan tettek szükségességéről, amelyeket magától nem tenne meg.

Azonban Karnilla és Balder szavai nem csak az előre megírt végtől való félelmet táplálják az istenben, hanem arra is emlékeztetik, mennyire gyenge. Nem a hatalma kevés („Asgard uraként előre kell tekintenem”, ilyen mantrákkal próbálja megerősíteni magát új szerepében), és sem ellenségektől (számos szövetséget kötött), sem a nép haragjától nem kell félnie, csakis saját gyengeségétől. Hiába érte el évezredek óta áhított álmát, a kétség, hogy mindezt azonnal elveszítheti, és hogy nem nőtt fel a feladathoz, sosem hagyja őt nyugton. Ezt bizonyítja az a jelenet is, amikor Loki meglátogatja Sif úrhölgyet börtönében. A szépségétől (aranyhajától) megfosztott nő fogvatartója szemére hányja, hogy „Asgard ura legyőzött mindenkit, kivéve saját gyengeségét és ostobaságát”, aki erre dulakodni kezd a fogollyal. A tett csak Sif szavait erősíti meg.

Loki számára nem itt ér véget a kálvária. Az elkerülhetetlen végzet és saját gyengeségén túl még meg kell küzdenie – saját elmondása szerint – egy ráerőltetett szereppel is, amelytől végleg megszabadulna: az örök antagonistáétól.

Az isten gyermekkorát megidéző képsorok, vagy az életében eddig fontosnak (például Odin, Thor és Sif) hitt személyekkel, vagy személyiségének formálóival (pl. Balder, Frigg vagy Loki édesanyja) való találkozás döbbent minket rá, hogy számos más negatív figurához hasonlóan Lokit is a körülmények tették azzá, aki. Rákényszerítettek egy szerepet, hogy mást jobb színbe tüntessenek fel, és ehhez ő volt a legjobb alany, mert „csak” egy leigázott nép hercegének fia. Rob Rodi történetének nagy kérdése így nem is az, hogy Loki képes-e felülemelkedni régi sérelmein, vagy megakadályozni a várható végzet bekövetkeztét, hanem sokkal inkább az, hogy képes-e kiszakadni abból a szerepből, amibe belekényszerítették, majd amivel később ő maga is azonosult? A küzdelem van olyan eposzi, mint Thor és Loki összecsapása.

A Loki minisorozat kiemelkedik a Marvel képregényei közül; egy olyan mű, amely nem a kalandokra vagy mindent eldöntő csatákra, hanem a belső folyamatokra irányítja a figyelmet. Hangulatában és történetében ízig-vérig mitológiai mű, mely nem kisebb témákkal foglalkozik, mint a ránk kényszerített szerepek, az eleve elrendeltetés, és saját gyarlóságunkkal való szembenézés. Ha eddig kommersz történeteknek gondoltad a Marvel szuperhős képregényeit, a Lokit olvasva biztos megváltozik a véleményed.