Film

A Bűnös Lajka Keresése a Csuklyások videótékájában – Ezt láttuk a CineFesten

Pongrácz Máté
Pongrácz Máté

2018. 10. 03. 08:00

Szeptember 14. és 23.-a között immár 15. alkalommal kerül megrendezésre az ország legnagyobb és legjobb filmfesztiválja a Jameson CineFest. Meggyőződésünkre, miszerint minden magát valamire adó filmrajongónak legalább egyszer el kell látogatnia a miskolci filmszemlére, most sem sikerült rácáfolni. A CineFest még mindig a hazai filmes élet legpazarabb rendezvénye. A filmeken túl számtalan szakmai program, előadás és valódi fesztiválhangulat (street foodos, sörfőzdés kitelepülésekkel, esti bulikkal és utcazene fesztivállal) várja az ideérkezőket.  
Korábban a témában:

Persze a lényeg mégiscsak a filmeken van. A szervezők pedig ezen a téren is hozták az évek óta megszokott színvonalat: a sokszínű felhozatalban ott voltak az év legjobb és legérdekesebb filmjei, amelyek közül nem egy a világ legrangosabb fesztiváljairól érkezett az Acélvárosba.  A dokumentum- és a játékfilm határán egyensúlyozó alkotástól (Legmélyebb pont) kezdve, a Sundance-nyertes, a PTSD-ről, szülőségről és az életünkben lévő toxikus személyek kezeléséről szóló szikár drámán át (Ne hagyj nyomot!), az egyedi és megosztó dél-korai bosszúfilmig (Gyújtogatók) szinte mindent láttunk, amire lehetőség nyílt – még trashbe hajló akciófilmet is (Béta teszt). Csak – a fesztiválozók között valószínűleg egyedüliként – a Napszálltát sikerült kihagynunk.
Íme a 15. Nemzetközi Jameson CineFest filmfesztivál számunkra legemlékezetesebb alkotásai. Ha pedig épp nem voltál ott a CineFesten, akkor sem kell annyira bánkódni, hiszen a most ajánlott filmek többsége hamarosan moziforgalmazásba kerül (vagy már be is került az elmúlt hetekben).

A bűnös (Den skyldige)

Mozipremier: 2018. október 25.

Gustav Möller első rendezésével olyan pazar rajt-cél győzelmet aratott, hogy az elképesztő. A bűnös ugyanis a Sundance közönségdíja után elnyerte többek között a CineFest nagydíját is. Ezeknek az elismeréseknek a jogosságát pedig mi sem vitathatjuk. Asger Holm (Jacob Cedergren), a rendőrségi segélyhívó egyik diszpécserének a műszakja a végéhez közeledik. Már csak bő tíz percig kell elviselnie a 112-t hívó futóbolondok áradatát. Ám ekkor kétségbeesett nőtől befut a hívás. Az a hívás, ami mindent felborít.

Egy helyszínes, kvázi egyszereplős filmet csinálni nem könnyű, így nem csoda, hogy ritkán próbálkoznak vele. Viszont ha betalál, akkor az eredmény általában egy olyan hideg-rázós és letaglózóan személyes mestermű, mint amilyen pár éve a Locke volt, vagy épp, mint maga A bűnös. A velejéig hatolóan izgalmas, mesterien rendezett thriller, Jakob Cedergren hibátlan alakításával, nem pusztán az idegszálainkat feszíti pattanásig, de olyan erős kérdéseket fogalmaz meg a bűnről, a bűnhődésről (és hogy egyáltalán mennyit látunk a minket körülvevő valóságból), amelyek még garantáltan velünk maradnak a stáblista lepörgése után is.  Ott a helye az év legjobb filmjei között.  (Pongrácz Máté)

Csuklyások – BlacKkKlansman 

Mozipremier: 2018. szeptember 27.

A Csuklyások – BlacKkKlansman a Ku Klux Klanba beépülő fekete nyomozó hihetetlen, igaz történetét meséli el. Spike Lee-hez méltó módon ez a mű is félig film, félig kiáltvány, ennek megfelelően jó néhány visszatetszően didaktikus aktuálpolitikai utalást is felsorakoztat. Ugyanakkor néhány igen sokkoló megnyilvánulását is megmutatja a rasszizmusnak, állítania azonban mégsem sikerül semmit a fajgyűlöletről. Pontosabban inkább annyi mindent állít, hogy a végére teljesen össze fogunk zavarodni: most a Csuklyások arra a következtetésre jut, hogy elkerülhetetlen a különböző bőrszínű emberek közti véres háború, vagy arra, hogy a telefonbetyárkodáson túl nem is érdemes tenni semmit?

Hiszen főhősünk tulajdonképpen csak ennyit csinál (és így végeredményben kevesebb köze van az események végkimeneteléhez, mint Indiana Jonesnak Az elveszett frigyláda fosztogatóiban), de azt pokolian jól. Rengeteget lehet nevetni, ahogy hőseink “játszásiból” tele szájjal niggereznek és zsidóznak, hála nem kis részben a szenzációs alakításoknak (főleg Adam Driver viszi a prímet), és az összkép határozottan szimpatikusabb, ha egy olyan filmet látunk meg benne, ami nem akarja görcsösen komolyan venni magát. Hogy ennél többet is kéne-e keresni benne, azt mindenki döntse el maga. (Becságh Dániel)

Bolti tolvajok (Manbiki kazoku)
A filmet hazánkban a Cirkofilm forgalmazza, a bemutatót egyelőre még nem tűzték ki.

Hirokazu Kore’eda Aranypálma nyertes filmje az a fajta „tipikus fesztiválfilm”, amelyben a bő két órás játékidő alatt látszólag nem sok minden történik, ám ez mégsem zavaró. Lassan csordogáló, de érzékeny, érzelmes és hangulatos portré egy szegény Japán családról, akik bolti tolvajlással igyekeznek egyről a kettőre jutni. Noha a törvényt megszegik, egymás iránt a lehető legmélyebb és legőszintébb szeretettel viselkednek. Milyen megható történet! Vagy mégsem?

A harmadik harmadban bedobott csavar ugyanis alapjaiban rengeti meg a családról kialakított képünket. Így a Bolti tolvajok amellett, hogy bemutatja Tokió egy kevésbé ismert arcát, egy csapásra egy elgondolkodtató drámává alakul. Fő kérdései, hogy mi is az igazi család és, hogy lehet-e egyszerre szeretetben és bűnben élni. Noha klasszikus értelemben véve nem sok izgalmat tartogat, nincs is szüksége feszes thriller-tempóra, hiszen a nem mindennapi, de szerethető karaktereknek (és a remek színészeknek), a hangulatos fényképezésnek és a sokrétű, gondolatébresztő témáinak hála a Bolti tolvajok az év egyik legérdekesebb és leginkább magával ragadó alkotása. (Pongrácz Máté)

Keresés (Searching)

Mozipremier: 2018. 09. 20.

A film producere, Timur Bekmambetov bő másfél évtizeddel ezelőtt úgy jelentkezett be a nemzetközi filmgyártás porondjára, mint a “látnoki rendező, aki megcsinálta az orosz Mátrixot” (Éjszakai őrség). Aztán átemigrált Hollywoodba és sorra csinálta a közepesnél közepesebb (Wanted), vagy éppen kifejezetten nagyot bukó (Ben-Hur) blockbustereket. Közben pedig rájött, hogy őt ez az egész a legkevésbé sem érdekli. Saját produkciós céget alapított, majd kitalált egy egészen újszerű filmnyelvet. A Screenlife lényege, hogy a cselekmény minden eleme különféle képernyőkön (videó telefon, chat ablakok, híradó bejátszások) keresztül bontakozik ki. Ezzel a technikával meséli el az elsőfilmes rendező, Aneesh Chaganty az eltűnt lányát kutató apa (John Cho eddigi legjobb alakításában) kálváriáját.

A Keresés történetének gerincét adó krimi egy meglehetősen sematikus sztori, és ha nem lenne a különleges elbeszélésmód, akkor az is elképzelhető, hogy Chaganty filmjét a mozivásznak helyett a vasárnap délutáni TV-műsorban, a Kisvárosi gyilkosságok két epizódja között kéne keresnünk. A forma és a tartalom viszont nem választható szét, különösen ebben az esetben, amikor a “képernyős elmesélés” nem pusztán egy üres trükk, hanem egyfelől letaglózóan újszerű és meglepően intimnek ható élmény, másfelől pedig szervesen kapcsolódik a drámához.  A John Cho által alakított kétségbeesett szülőnek ugyanis nem pusztán a fizikai térben kell megtalálni a lányát, de a gépét böngészve kénytelen felismerni, hogy mennyire elhidegültek egymástól. Chaganty így nagyon hatásosan képes reflektálni arra a jelenségre is, hogy mennyire másnak mutatjuk magunkat az interneten, mint valójában vagyunk.

A rendezés feszes és kiválóan irányítja a néző figyelmét, így Chaganty filmje annak ellenére az év egyik legizgalmasabb alkotása, hogy a játékidő nagy részében csupán beszélő fejeket és szöveges üzenetváltásokat nézzünk. Noha Bekamotov még sok ilyen filmet tervez, a Keresés látszólag már most mindent kihozott ebből a formából. Nehéz elképzelni, hogy a found-footage műfajhoz hasonlóan a Screenlife ne fulladjon ki pár éven belül. Alakuljon viszont bárhogy is ez az irányvonal, az már nem fogja befolyásolni, hogy a  Keresés az elmúlt évek legfrissebb, legintimebb és legkreatívabb thrillere. (Pongrácz Máté)

Lajka (Laika)Hazai bemutató sajnos nem ismert.

A Lajka tipikusan az a film, amelyek miatt imádok filmfesztiválokra járni: hol máshol láthat az ember egy cseh bábanimációs musicalt Lajka kutyáról, aki ahelyett, hogy annak rendje és módja szerint elégett volna a sztratoszférában, a többi állat kozmonautával egyetemben talált egy új, békés bolygót. Aurel Klimt filmje az egyik legkreatívabb és legegyedibb bábanimáció a Karácsonyi lidércnyomás óta, ami még – bár láthatóan kisebb szabású produkció – a Kutyák szigetével is simán felveszi a versenyt. Nem pusztán a groteszk, szürreális képi világa, vagy a zavarba ejtő, abszurd dalai miatt emlékezetes (a film egyik csúcspontját jelenti, amikor egy űrlény arról énekel, hogy ő MINDENKIVEL nagyon szívesen kopulál), hanem súlyos tartalma miatt is.

A Lajka ugyanis egy vicces, de elgondolkodtató tanmese az emberi természetről. Pontosabban arról, hogy mennyivel felsőbbrendűnek érezzük magunkat a környezetünknél, és hogy milyen következményei lehetnek ennek az arroganciának. (A film célközönsége ennek megfelelően inkább az idősebb, tizenkét év feletti korosztály, meg persze az abszurd humorra vevő szüleik.) Mindemellett pedig egy nagyon kelet-európai alkotás, így egy jó adag, a Szovjetuniót célba vevő fricska is került a filmbe. A Lajka az év egyik legfurcsább és legkülönlegesebb filmélménye. (Pongrácz Máté)

Mandy – A bosszú kultusza (Mandy)

DVD/Bluray megjelenés: 2018.10.26

Panos Cosmatos LSD mámoros, audiovizuális lázálma az év egyik legmeghökkentőbb és legbizarrabb filmje. Nicolas Cage elborult bosszúhadjárata a barátnőjét megölő szektások és szado-mazo motorosok ellen határozottan nem mindennapi filmet kapott. A Mandy egyszerre a nyolcvanas évek legmocskosabb kultfilmjeinek lírai megamixe és egy megelevenedett heavy metál borítóba ágyazott sajátos megváltástörténet. Vagy egy ordas nagy blöff. Szerkesztőségünket is rendesen megosztotta, viszont akármelyik oldal mellett is foglal állást az ember, egy biztos: nem mindennapi filmélménnyel van dolgunk. KRITIKÁNKBAN több-kevesebb sikerrel igyekeztük megfejteni ezt az agymenést. (Pongrácz Máté)

Volt egyszer egy tékaMozipremier: 2018.09.27

Noha én már a VHS korszak végén születtem, gyerekkoromat így is végig kísérte a Hollán Ernő utcai Odeon videotéka (még, ha már főleg DVD-ket kölcsönöztem is). Több későbbi kedvenc filmemet is innen szereztem be. Nyilvánvaló, hogy a tékás kínálat fasorban sincs az internetéhez képest is, a VHS pedig hiába forradalmasította a filmnézést, önmagában véve egy elég rossz minőségű adathordozó. Ám a tékának volt egy olyan hangulata, amit ma semmi sem adhat vissza. Csizmazia Gábor Volt egyszer egy téka című filmje ezt az atmoszférát és életérzést teremti meg egy roppant kellemes 90 perc elejéig. Az egykori (és jelenlegi!) tékásokat és kölcsönzőket megszólító alkotás alapvetően egy “beszélő fejes” doksi a VHS (és a videotékák) aranykoráról.

Viszont formátuma ellenére sem száraz vagy unalmas. A nagyszerű sztorik, remekül bevágott filmjelenetek, ismereterjesztő részek és a színészekkel eljátszatott “tipikus tékás pillanatok” miatt nem pusztán azoknak lehet szórakoztató, akik átélték ezt a kort és most kellemes nosztalgiával gondolnak vissza rá, hanem azok számára is működhet – mint kortörténeti érdekesség, akik később születtek. A film elsősorban mégis  egy szentimentális és roppant kedves tisztelgés egy mára letűnt, de sosem elfeledett korszak iránt. (Mondjuk, amikor a kisgyerekek fogalmatlanul szemeztek a VHS-sel és a VCR-ral, akkor azért fájóan öregnek éreztem magam.) (Pongrácz Máté)

vissza a címlapra

Ajánlott videó mutasd mind

Kommentek

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.