Film

Nem méreg ez, csak egy enyhe gyomorrontás

Hartai Dávid
Hartai Dávid

2018. 10. 04. 08:01

Amikor a Sony bejelentette, hogy Pókember távozása ellenére megfilmesíti egyik leghírhedtebb ellenfele, Venom történetét, jogosan merült fel mindenkiben a kérdés: mégis hogy lehet a hálószövő nélkül ezt a figurát életre hívni? Hiszen Venom a nemezis fogalmának szószerinti megtestesülése Peter Parker számára, Pókember sötét, gonosz alteregója. Egy árnyék, ami minden olyan hibát és problémát jelképez a hős számára, amit a latexruha viselésével valaha okozott, sorsuk kezdetektől fogva szorosan összefonódik. A jó hír, hogy most már tudjuk, Venom egyedül is egész jól megállja a helyét, már csak egy jó filmet kellene köré írni.
Korábban a témában:

A Ruben Fleischer (Zombieland, 2009) rendezte moziban a gonosz szimbióta az Élet alapítvány közreműködésével érkezik a Földre. A szervezet vezetője, a milliárdos lángelme Carlton Drake (Riz Ahmed) az űrben keresi a megoldást az emberiség megmentésére, mielőtt teljesen lakhatatlanná tennénk bolygónkat. Az egyik kutatóűrhajója rálel néhány idegen életformára, amelyek más élőlényekkel összefonódva képesek csak életben maradni a Földön, Drake pedig bennük látja a túlélésünk kulcsát. Célja eléréséhez semmi sem szent, rezzenéstelen arccal képes akárhány szerencsétlenül járt tesztalanyt feláldozni a sikerért – tehát egy minden hájjal megkent főgonosz. A riporter Eddie Brock, aki műsorában az igazságérzetét folyton a józan ész elé helyezve nyomoz a legfelháborítóbb gaztetteket után, igyekszik leleplezni a külvilág számára a San Franciscó-i Elon Muskként tetszelgő milliárdost. Ám ezúttal elszámolja az erőviszonyokat és mind a főnöke, mind a jegyese (Michelle Williams) kihajítja. Brock viszont nem áll le, próbál bizonyítékot gyűjteni Drake ellen, azonban nem számol a gyilkos idegen szimbiótával, ami kisvártatva kiválasztja gazdatestének és immár kölcsönös függésben kell túlélniük az ellenük folytatott hajtóvadászatot.

A történet meglehetősen lassan építkezik, egészen a film feléig várnunk kell a nagy egyesülésre. Ez, Drake cli-fikre hajazó ideológiákról szóló monológjai, Eddie lecsúszásának hosszas bemutatása, és a baljósan sötét tónus már-már azt az érzést keltik a nézőben, hogy itt valami komoly mondanivalót próbálnak majd megfogalmazni. Szerencsére, ahogy megtörténik a várva várt összefonódás, a film egyértelművé teszi, hogy esze ágában sincs túlnyújtózni a jól bevált szuperhősfilmes sablonokon. Ekkor már úgy rúgnak fel minden addigi karakterizációt, mintha a szimbiótával való küzdelemben nem csak Eddie Brock tudata, de a film egészében maga is meghasadna. Az emberiség túléléséért küzdő Drake a film végére az egész világot elpusztítaná, és a gyilkos, szadista űrtrutyi egy éles kanyarral már gazdatestének szerelméért és az emberiség megmentéséért harcol, mikor a dramaturgia azt kívánja, mindezt teljesen banális módon odavetett, félmondatos magyarázattal alátámasztva.

A filmből süt, hogy esze ágában sincs elmélyedni azokban a morális kérdésekben, amit a címszereplő karakter tálcán kínál neki.

Ha valaki megerőltette volna magát és egy emlékezetes mozit szeretett volna kihozni belőle, nagyon jól elsülhetett volna. A képregények Venomja egy őrült gyilkos, aki – legalábbis egy idő után – szeretne hőssé válni, de képtelen levetkőzni vérszomját, kegyetlenségét. Ilyen alapokra egy igazán érdekes filmes antihőst lehetne felhúzni, de láthatólag a Sony választása kizárólag hírneve és látványos külseje miatt esett rá.

Ez semmiképp sem a rendező sara, mert a Venom-alakban tomboló főhős jelenetei igazán jól meg lettek komponálva, ezeknél a pillanatoknál látszott leginkább, hogy a Sony mennyire lábon lőtte magát azzal, hogy egy igazán tökös, felnőtt besorolású film helyett, csak egy sokadik, alapvető sablonokra építkező képregényfilmet mertek bevállalni. Az pedig így külön nevetséges, mikor például a szereplők éppen azon poénkodnak, hogy Venom leharapta egy ember fejét – amit nem is mertek nekünk megmutatni.

A látvánnyal egyébként nincs probléma, a címszereplő animációja kifejezetten jól sikerült, főleg a Pókember 3-ban összehozott borzalomhoz képest. Az akciók is jól kivitelezettek, a végletekig kihasználva a szimbióta képességeit, egészen a csúcspontnak szánt szimbióta-szimbióta elleni küzdelemig, ami elképesztően követhetetlenre sikerült. Maga a cselekmény is ritmusos, ha a néző izgulni nem is igazán tud senkiért, az érdeklődését azért végig fenn tudja tartani a film. Ehhez nagyban hozzájárul az ügyes casting is. Tom Hardy élvezettel játssza a kiégett Eddie-t és a mozi legszórakoztatóbb pillanatai is a saját magával folytatott párbeszédeihez kötődnek, Riz Ahmed gonoszát pedig mindenki szívesen vágná pofán, miközben kimért modorossággal magyarázza, miért kell meghalnunk a nagyobb jó érdekében. Csak szegény Michelle Williams nem tud mit kezdeni magával a gondoskodó exbarátnő szerepében, de mentségére legyen szólva, hogy karakterének a történetben betöltött funkcióján felül nem is szántak semmi mélységet, így gyakorlatilag nem is volt semmi mozgástere.

Azonban így is nehéz haragudni a Venomra, mert bár ugyan az erő megszerzése – felelősségvállalás – főgonosz legyőzése szentháromságon felül esze ágában sincs többet vállalni, de ezt tényleg jól végig is viszi.

Végső soron a Venom egy egészen szórakoztató szuperhősfilm, már ha valaki a Pókember 3-at, vagy az X-Men kezdetek: Farkast látta utoljára.

Mert a Végtelen Háború, a Logan és a Deadpool korában ez édeskevés egy emlékezetes produkcióhoz, maximum a hiányérzetünket enyhíthetjük vele az Aquamanig vagy Marvel kapitányig egy rövidke időre.

Venom. Amerikai szuperhős film, 112 perc, 2018. Értékelés: 5/10 raptor.

vissza a címlapra

Kommentek

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.