Film

Erdei rémálmok, ördögi paktumok és sátáni szekták riogatnak 2018 eldugott horror-gyöngyszemeiben

Pongrácz Máté
Pongrácz Máté

2018. 10. 31. 08:00

2018-ban nagyon jó dolog horrorrajongónak lenni. Szinte egymást érik a kegyetlenül brutális (Apostle), a meghökkentően formabontó (Örökség) vagy éppen az eszeveszettül elborult (Mandy) horrorfilmek. Sőt, manapság a kínálat már olyan terjedelmes, hogy egyes művek érdemtelenül is a radar alatt maradhatnak. Főleg itthon, ahol a nem amerikai alkotások rendre elkerülik a mozikat, egy-egy eldugott Netflix-gyöngyszem, vagy fesztivál kedvenc pedig aligha veheti fel a versenyt Az apáca jelegű blockbusterek hájpjával. Éppen ezért most összeszedtünk három sajnálatosan mellőzött idei horrorremeket, hogy nektek is kellően rémisztően teljen a halloween éjszaka.
Korábban a témában:

The Ritual

A Netflix brutális mennyiségben ontja magából a saját gyártású filmeket, sajnos mostanában úgy tűnik, hogy a mennyiség mellett a minőség már kevésé érdekli őket.  Aztán, amikor már a Cloverfield Paradoxonok meg a Brightok után teljesen leírnánk őket, jön valami, amivel nagyon betalálnak. Ilyen The Ritual is, ami nem csak, hogy egyike a streamingóriás a jobb filmjei közül való, de nagyon kevés választja el attól, hogy igazi mestermű legyen.  Pedig a történet a lehető legelcsépeltebb horror felütésből indul: egy baráti társaság erdei túrára megy, ahol aztán para és annál is parább dolgok történnek velük. A megszokotthoz képest annyi fűszerezéssel, hogy hőseink kapcsolatán igen komoly nyomott hagyott egy közelmúltbéli tragédia. Ennél többet azonban nem szívesen mondanék a filmről, hiszen a The Ritual egyik legnagyobb erénye, hogy a közhelyszerűnek tűnő alapfelvetése ellenére is egészen kiszámíthatatlan marad, és remekül rejtegeti, hogy pontosan mitől is kell félnünk.

Ugyan gondolati téren kissé nyekergős alkotás, és vállalt témáit – férfivá válás, bűntudat, bátorság – sem tudja igazán hatásosan kidolgozni, ám emiatt bőven kárpótol zsigerekig hatoló feszültségével. David Bruckner filmje épp azáltal válik vérfagyasztóvá, hogy sokáig elképzelésünk sincsen, hogy mitől is kéne félnünk. Azt nem rejti véka alá, hogy van valami az erdőben, valami gonosz, ám, sokáig csak apró villanásokat láttunk belőle. A nagyszerű operatőri munkának (és a Svédországot játszó, baljósan szép erdélyi környezetnek), sejtelmes zenei aláfestésnek, az apró részletek gondosan történő adagolásának, a remekül játszó színészeknek hála ez a kiszámíthatatlan, idegőrlő és bőr alá férkőző rémület sokkalta hatásosabb, mint megannyi arcunkba ugró, visongó gyerekdémon. Majd, mikor végre szembesülünk félelmünk forrásával, azt biztos nem felejtjük el egyhamar.  És, akkor még nem is beszéltünk azokról az elképesztően látványos, és egyedi vizuális megoldásokról, amelyekben a múlt és a jelen keveredik. A The Ritual kicsivel összeszedettebb gondolatisággal az év egyik legjobb horror filmje is lehetne, így azonban „csak” egy hidegrázóan nyomasztó, elemi erejű horror-élmény, ami egy életre elvette a kedvem az erdei sétáktól.

The Ritual. Angol horror, 94 perc, 2017. Értékelés: 7,5/10. Parafaktor: 4/5 

Errementari (Errementari: The Blacksmith and the Devil)

Manapság – ilyen alacsony vízállásnál, meg pláne – Dunát lehetne rekeszteni a démonos, megszállós, ördögűzős horrorfilmekből. Kérdés, hogy lehet-e még számtalan Démonok között spin-offf és majd ugyanennyi Ouija-film után még valami újat, frisset mutatni az élőket kísértő, pokolbéli teremtményekről? Nos, ha a műfajt nem is reformálja meg, a Netflix gyártásában készült Errementarinak sikerült kitörnie a témát manapság uraló, fárasztóan egysíkú klisék fogságából. Ehhez pedig nem kellett mást tennie, csak visszatérnie a gyökerekig.  A gyökereket pedig ez esetben tényleg szó szerint kell értenünk, a spanyol Paul Urkijo Alijo első nagyjátékfilmjében ugyanis a horror legősibb forrásáig, egészen a népmesék világáig nyúlt vissza.

1843. Három évvel járunk a karlista polgárháború után. Helyszínünk egy unalmasnak tűnő, szegény baszk falu, ahol, amikor a nyomorgó helyiek épp nem a földet művelik, akkor vagy a túlbuzgó, fanatikus pap prédikációját hallgatják, vagy a kis fogadóban, kincsekről álmodva iszák el az életük. Míg nem egy idegen érkezése alapvetően forgatja fel a település életét. A kormány, környezetéhez képest kifejezetten jól öltözött embere a romos kovácsműhely iránt érdeklődik. Ez pedig joggal izgatja a kocsma naplopó népének a fantáziáját is, hisz bár a háború mindenen otthagyta a nyomát, ez az özvegy, erőszakos, és állítólag az ördöggel cimboráló kovácsra még inkább igaz. A kovácsműhely sötét és gonosz hely, amikor pedig az árva Usue is arra kóborol, az az egész falu számára sorsdöntő események láncolatát indítja be.

Noha helyenként kifejezetten feszült, az Errementari alapvetően nem az a fajta film, ami konstans ránk hozná a frászt, és végig rettegni sem fogjuk, de nem is ezért készült.  A démon – amelyet nem súlytalan CGI, hanem nagyszerű maszkmesteri munka és Eneko Sagardoy szórakoztató alakítása kelt életre – nem azért van, hogy negyedóránként az arcunkba ugorjon, hanem, hogy az események katalizátoraként szembesítsen minket a saját gyarlóságainkkal. Alijo rendezése egy könnyed, de roppant szórakoztató folk-horror arról, hogy mindennek meg kell fizetni az árát. A bűnök nem évülnek el, a pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve, az igazi gyarlóság pedig sokszor nem az ördögben, hanem az emberben lakozik. Míg a népmesék narratív hagyományai és tipikus karakteri keverednek, a horror hatásmechanizmusával és egy olyan kreatív és meglepően látványos vizualitással, amely a nagyvásznon is megállná a helyét. A mindebből és a spanyol folklórból építkező, ám számunkra is ismerősen csengő népmesei jellegből adódó, sajátosan európai atmoszférának köszönhetően az Errementari üdítően frissnek és egyedinek érződik. Igaz, néhol érződik rajta egy „elsőfilmes kiforratlanság”, és a gyerekszínészeknek is vannak gyengébb pillanatai, összességében mégis az év egyik legváratlanabb és egyben legkellemesebb meglepetésfilmje.

Errementari. Spanyol fantasy-horror, 98 perc, 2017. Értékelés: 8,5/10. Parafaktor: 2,5/5

Pengabdi Setan (Satan’s Slaves) 

Kevés nyomasztóbb dolog van, mint együtt élni egy haldoklóval. Látni, ahogyan a szeretett családtagunk egyre inkább önmaga árnyékává válik. Nincs annál megrázóbb, mint látni, ahogy egy ember a szemünk előtt sorvad el, és mégsem tehetünk semmit, hogy igazán segíthessünk rajta. Ám, a három éve egy rejtélyes kórral küzdő énekesnő, Mawarni családjának nem a mátriárka  gyógyíthatatlan betegsége, majd halála jelenti az igazi tragédiát, hanem az, amikor pár nappal a temetése után hazatér. Ám talán még ennél is aggasztóbb, hogy a család vendégszeretetével jelentősen visszaélve magával hozza néhány sátánista és túlvilági barátját.

Ebből az alapfelvetésből kiindulva a Satan’s Slaves (eredeti címén: Pengabdi Setan, az azonos című 1980-as film feldolgozása/előzménye) lehetne egy újabb, kommersz kísértethistória, ami az unásig ismert sablonokat ismétli pár kiszámítható jumpscare társaságában. Igaz, hogy utóbbiból azért jutott pár a filmbe, ám szerencsére Joko Anwar műve sokkal többről szól, és jóval érdekesebb annál, mint, hogy tízpercenként valaki becsapja az ajtót, miután ráugrott egy macska. Egyfelől kapásból egy muszlim ország alkotásáról van szó, ez pedig a cselekményen és a film világán is érződik: a századik szenteltvíz-fröcskölős ördögűzés után kifejezetten üdítően hatnak a hitvilág különbözőségeiből fakadó, európai szemmel sokkal egyedibbnek tűnő megoldások.  Ám természetesen nem pusztán azért ajánljuk a filmet, mert szereplők indonéz nyelven beszélnek benne és feszület helyett, egy Allah felé intézett imádsággal veszik fel a harcot a démon ellen, hanem azért is mert egy hidegrázósan nyomasztó remekmű. Jól megkomponált, hatásos rémisztéseivel és az egész játékidő alatt érezhető, egyre csak fokozódó, kényelmetlen haláltánc hangulatával az év egyik legerősebb horrorfilmje. Kimértebben, lassabban és elegánsabban indul, mint a hasonló alkotások zöme, hogy aztán a végére brutális adrenalinterrorral tetőzze be.

Ha mindenképpen egy nyugati filmhez kéne hasonlítanom, akkor az az Örökség lenne. (Az igazat megvallva mind hatását, mind pedig a központi témáját – amiről spoilereket kerülvén, most nem értekeznék – nagyon hasonló a két mű.) Ahhoz képest a Satan’s Slave cselekményszövése ugyan egy fokkal talán tradicionálisabb, ám így sincsen híján a váratlan, meglepő fordulatoknak.  Szóval, ha valaki csalódott, hogy az Örökség csak két órán keresztül gyötörte a lelkét, pedig bírta volna még, vagy egyszerűen csak valami másra, szokatlanabbra és többre vágyik, mint, amit a James Wan (és kókler epigonjai) által fémjelzett démonos/szellemes horrorok kínálni tudnak, akkor mindenképpen vesse rá magát erre az indonéz gyöngyszemre.

Pengabdi Setan. Indonéz horror, 104 perc, 2017. Értékelés: 9/10. Parafaktor: 4,5/5 

vissza a címlapra

Tovatűntek a bűbájos boszorkák

Áldozatból mondabeli hőssé válni is egy opció

Kommentek

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.