Gareth Evans 2011-ben valósággal megrengette az akciófilmes szcénát. A pencak silaton, vagyis Indonézia az egész testet támadó eszközé formáló, brutálisan erőszakos, és épp olyannyira látványos nemzeti harcművészetén alapuló A rajtaütés olyan elemi erejű frissességet hozott a műfajba, amelyhez régen volt szerencsénk. (Utoljára talán a Tony Jaa nevével fémjelzett thai akciófilmes reneszánsz idején.) Öt évvel később jött a folytatás, amelyben Evans minden téren emelte a tétet. Idén viszont a rendező bejelentette, hogy a sokak által várt harmadik rész mégsem fog elkészülni. Szomorkodnunk azonban nem érdemes, hiszen itt van Timo Tjahjanto, aki időközben felvette az erőszak szeánszának lantját. Legújabb filmje (mely egyben a Netflix első indonéz produkciója is), a The Night Comes for Us tökéletes szellemi örököse A rajtaütés filmeknek. Letaglózóan kegyetlen és kegyetlenül túlzó akcióorgia, a hús olyan mértékű dekonstrukciója, amelyet látva a legdurvább horror filmek is kénytelennek szégyenlősen odébb pislantani.
HIRDETÉS
HIRDETÉS
Ito (Joe Taslim) a Triád egyik legkegyetlenebb végrehajtója. Mégis amikor azt a feladatot kapja, hogy irtson ki egy falut, besokall. Társai ellen fordul, majd magához véve a mészárlás egyetlen túlélőjét, egy kislányt elindul, hogy maga mögött hagyja a gengszteréletet. Persze a bűnszövetkezet ezt nem nézi jó szemmel, így Ito régi barátját, Ariant (Iko Uwais, A rajtaütés-filmek sztárja) bízzák meg azzal, hogy végezzen a férfival és az általa védelmezett gyermekkel. Ha sikerül neki, cserébe megkapja Ito régi területeit, és végre elfoglalhatja helyét a legendás „Hat Tenger”, tehát a Triád legfontosabb és legnagyobb hatalommal bíró tisztjeinek sorában.
Ennyi. A The Night Comes for Us tényleg nem szól többről a bűnözői életével leszámolni akaró, egykori gengszter unásig ismert megváltástörténeténél. Rengetegszer láttuk már ezt a sztorit, viszont olyan formában, ahogy Tjahjanto mutatja, még nem. Korántsem arról van szó, hogy az indonéz rendező szembe menne a szinopszis által keltett elvárásainkkal. Éppen ellenkezőleg a The Night Comes For Us cselekményében nincsen egyetlen egy váratlan, vagy kicsit is meglepő pillanat. Ráadásul a két főszereplő karaktere és kapcsolatuk is olyan felületes, hogy a szembenállásukban rejlő tragédia is csak éppen, hogy működik. Arról nem is beszélve, hogy sok szereplőnek még ennyi sem jutott. A „lady-terminátor” karaktere, akit a már A rajtaütés 2-ben is brutális Julie Estelle alakít (aki simán megérdemelne egy saját akciófilmet), például még nevet sem kapott. Sőt azt sem tudjuk meg, hogy tulajdonképpen kinek dolgozik, csak jön és kegyetlenül leszámol egy rakás gazfickóval.
HIRDETÉS
Míg Tjahjanto a még éppen elfogadható minimumra csökkentette a filmje tartalmát (A rajtaütés 2. sokkal csavarosabb és nagyszabásúbb), addig a stílust tekintve ezzel ellentétesen jár el: a végletekig fokozta. A The Night Comes for Us a nagybetűs, színtiszta, minden felesleges sallangot mellőző akciófilm. Persze ahhoz, hogy ez szórakoztató legyen, nem elég pusztán a minimalista cselekmény, hanem olyan akciójelenetek is kellenek, amelyek akkor is lekötik a figyelmünket, ha a karakterek önmagukban nem lennének képesek erre. Ezeknek pedig szerencsére nincsen híján a film.
A kétórás játékidő alatt nem pusztán sok akciót láttunk, de ezek olyan tökéletes ritmusban és változatosságban követik egymást, hogy esélyünk sincsen unatkozni. Tjahjanto egy új harcos érkezésével vagy egy új fegyver bevetésével mindig épp a megfelelő pillanatban borítja fel a status quo-t. Mikor már azt hinnék, hogy nem tud újabb és újabb módokat kitalálni az emberi test szétroncsolására, akkor hirtelen mindig megjelenik színen egy gránát, egy körfűrész, néhány billiárdgolyó, vagy éppen egy marhalábszárcsont. Mert előbb-utóbb halál eszközévé válik minden, ami csak feltűnik a vásznon.
Az akciószekvenciák a legnagyobb eleganciával vannak megrendezve. Nyugodt, hosszan kitartott (remek stílusérzékkel és változatos perspektívákból fényképezett) beállításokban és jól látható/átérezhető térbeli viszonyok között feszülnek egymásnak a hús-vér halálosztó gépek. Ha néha nehéz is követni a verekedéseket, az sem azért van, mert a vágóolló a felismerhetetlenségig szabdalta azokat, hanem mert a színészek és kaszkadőrök mozgása olyan gyors, hogy az emberi észlelés határát feszegeti. (A rajtaütés 2-ben néhol problémát jelentett, hogy egy-egy akció túl kaotikus volt: emberfeletti gyorsaságú harcosok ugyanolyan színű ruhában küzdöttek, így nehéz volt követni, ki csépel kicsodát. Ez esetben szerencsére nincs ilyen probléma, mert a szereplők vizuálisan mindig pontosan elkülöníthetők.)
A filmben egyetlen egy dolog van szétszabdalva: az emberi test. A The Night Comes for Us majdnem annyira slasher, mint amennyire akciófilm. Legalábbis abban az értelemben, hogy a kétórás játékidő alatt több machete, kés és egyéb szúró-vágó szerszám hasítja fel az emberi testet, mint tíz Péntek 13.- és még ugyanennyi Halloween-filmben. Időnként már fájdalmas látni is, hogy miként törik a csont, fröccsen a vér, szakad a hús, vagy hogy testrészek kerülnek olyan pozíciókba, ahol sosem szabadna lenniük. Ez persze nem jelent mást, mint hogy a trükkök lélegzetelállítóan valóságosak.
A The Night Comes for Us történetét és karaktereit tekintve ugyan nem nagyon lép túl egy direct-to-DVD-s Steven Seagal-filmen, viszont aminek híján van tartalomban, azért bőven kárpótol a stílusában. A kiválóan rendezett, fényképezett, változatos és húsba vágóan nyers akciójelenetei egy ritkán látott vad, zabolázatlan és lélegzetelállító (olykor gyomorforgató) élménnyé állnak össze. A halál neonfényben izzó, vérbő balettja ez, amelyhez képest a heroic-bloodshed műfaj gyermeteg matiné. Egy olyan haláltánc, amelyben John Wick is tíz percig húzná, hogy aztán lesütött szemmel somfordáljon vissza Hollywood biztonságos, családbarát világába.
