Varázsigéket kántáló boszik, otthoni környezetben is kiöltözött, nonstop felizgult vámpírok és a mágikus lények között formálódó faji ellentéti konfliktusok. Igen, A boszorkányok elveszett könyve pont olyan sablonos, amilyennek hangzik, de közel sem annyira rossz, mint ahogy sejtenénk. Évadkritika.
HIRDETÉS
HIRDETÉS
Kerekasztal-beszélgetések végeláthatatlan sorát szervezhetnénk a modern világunk színfalai közé helyezett fantasy történetek kapcsán. Miért van létjgoosultsága ezeknek a műveknek? Miből fakad a nézők és olvasók rajongása? Hogyhogy még mindig nem kaszálták el a Supernaturalt? Kérdések, kérdések, aztán még további talányok. Az egyik legfontosabb válasz az lehet, hogy a napjainkban és saját világunkban játszódó fantáziasztorik legalább egy kis időre reményt ébresztenek bennünk arra vonatkozólag, hogy létezik varázslat a háborúk, természeti katasztrófák és kisemmizett emberi tömegek lehangoló képe mögött. Hogy vannak csodalények, akik köztünk járva próbálnak segíteni a világ bajain. A boszorkányok elveszett könyve attól izgalmas, hogy ezt a fantasy-tézist ábrázolja véges, pusztulásra ítéltetett jelenségként.
A világ egykor tele volt csodákkal, de most már van okostelefon.
HIRDETÉS
És ha a világ minden szegletét másodpercek alatt felfedezni képes érintőképernyők ott lapulnak még a legszerényebb fizetésből élők zsebében is, akkor a boszorkányok, vámpírok és démonok legendái elsikkadnak. Az említett varázslények így társadalmunkba beépülve, az emberek által dominált világ hátterében meghúzódva próbálják átvészelni a modern kort. Lehet, hogy nem járnak sikerrel, hiszen az ezerötszáz esztendős vámpír, Matthew Clairmont (Matthew Goode) már látja a különleges teremtmények hanyatlásának jeleit. A vérszívók nem tudnak átváltozni, a démonok megtébolyodnak, a boszorkányok pedig fokozatosan veszítenek mágiájuk erejéből. Ám a saját varázstehetségét ignoráló oxfordi történészdoktor, Diana Bishop (Teresa Palmer) felforgatja a csodalények világát, amikor egyik kutatása során könnyű szerrel megszerzi az elveszettnek hitt Ashmole 782 kéziratot, amely felfedheti a boszorkányok és vámpírok eredetét. Az információ felemelkedést és pusztulást is hozhat, épp ezért Diana veszélyes boszorkányok és vámpírok célkeresztjébe kerül.
A boszorkányok elveszett könyve nem gerjeszt új hullámokat a fantasy tengerén. A cselekmény fordulatainak nagy része kiszámítható, a karakterek a műfaj íratlan szabálykönyve szerint épülnek fel, a boszorkányidentitása elől menekülő Diana köré szerveződő kiválasztott-toposz pedig nem korszerűbb vagy forradalmibb, mint a Harry Potter óta látott összes hasonló főhőskép. A történet talán még akkor arathatta volna a legnagyobbat, ha mélyebben beleássa magát a titokzatos kézirat tartalmába, ám ezzel a készítők nemigen foglalkoznak. Lehet, hogy az esetleges későbbi évadokra tartogatják (az eddig teljesen funkciótlan démonok kidolgozása mellett), de azért most is csigázhatták volna vele a kíváncsiságunkat.
Ám úgy tűnik, hogy ez a sorozat nem kacifántosan vezetett cselekménnyel, inkább szellemesen tálalt mondanivalóval akarja meghódítani varázslatra éhes szívünket.
Ehhez kreatívan felhasználja a különböző fantáziaelemeket és különleges lényeket. Így egyszerűbben tud tárgyalni komoly kérdésköröket. Könnyebb megfogalmazni a világból lassacskán eltünedező varázslények problémáját, mint az emberi tehetség modernitásban való haldoklásáról és a globális felmelegedésről beszélni. Kevésbé kockázatos a vámpírok kipusztítására törő boszorkányúr alakja, mint például egy neonáci szekta népirtásra irányuló terveinek bemutatása. A fiatal szívnek gátat szabó, túl konzervatív társadalmi osztályok és szülői nevelésminták nehezebben emészthető dilemmák, mint egy ezeréves fogadalom arról, hogy vámpírok és boszorkányok nem közösülhetnek. Ilyen és ehhez hasonló világfájdalmak sejlenek fel a meseszerű tálalásmódok konnotációjában, és a narratíva egyik legnagyobb erőssége az, hogy eme mögöttes tartalmakat még csak nem is olyan bonyolult felfedezni.
Különösen fontos az említett szerelmi szál, amely a produkció legerősebb összetevője.
Történetelemei szempontjából A boszorkányok elveszett könyve egyértelműen fantasy, ám karakterábrázolásai nagyjából a harmadik epizódtól erőteljesen hajlanak a romantikus dráma műfajába. Diana, a sors által kiválasztott boszorkány és Matthew, az ősöreg vámpír évezredes szabályokat megszegő intim kapcsolatba lépnek egymással. Bravúros, hogy ezt a vonalat mennyire hitelesen, érzelmileg lendületesen és többnyire giccstől mentesen prezentálják az alkotók. Nem mondom, hogy egyetlen túlnyálazott momentum sincsen, de az őszintén szenvedélyes pillanatok egyértelmű többségben vannak.
Mindez feleennyire sem működne a mesébe illő casting nélkül. Teresa Palmer már feltűnése óta komoly színésztehetségként van jelen, ám eleddig kevés igazán jó szerepet választott. Most megmutatja, hogy mennyire kiválóan tud azonosulni karakterével. Ugyanígy Matthew Goode, aki nem egy tipikus főszereplőalkat, ám az akadályt gond nélkül veszi, és karizmatikus, hatásos játékkal nyűgözi le a nézőt. Az pedig, hogy kettejük között milyen elképeszeően magas lángon ég a kémia, bőven megér még egy nagy elismerést.
És ha már a dicséreteknél tartunk, kötelességemnek érzem felhívni a figyelmet a sorozat rendkívül szép fényképezésére. A jeleneteket bevezető, tipikus városképek és utcanézetek nagyon ritkán jelennek meg ennyire vonzó köntösben. A velencei, oxfordi és egyéb helyszínrajzok egyaránt képeslapra illőek. Kár, hogy a vizuális megvalósítás másik oldalán, a speciális effektek terén már jóval több a szennyes. Amondó vagyok, hogy a szereplők csak akkor tudjanak repülni, ha ezt a képességet a készítők kellő hitelesen be is tudják mutatni.
Ha maguk a repülési effektek nem is, A boszorkányok elveszett könyve összképében kifejezetten jól sikerült. Nem biztos, hogy ez a színvonal tartós marad, ha berendelik a következő évadot, de az készpénznek vehető, hogy a minőség oroszlánrészét Teresa Palmer, Matthew Goode és a szellemes tartalmi áthallások adják.
