Film

Laurie Strode nagymamaként keményebb, mint valaha

Pongrácz Máté
Pongrácz Máté

2018. 11. 14. 08:00

1978. Október 31. A Gonosz megérkezik Haddonfieldbe, és ezzel nem csak a kisváros lakóinak az életét változatja meg örökre, hanem a horrorfilmek történetét is. Negyven év telt el a rémület éjszakája óta. A halál fakó arcú ügynöke most újra visszatért kedvenc vadászmezejére, ám ezúttal már várták. Felejts el mindent, amit a Halloween-filmekről tudsz! Négy évtized kellett, de végre meg érkezett a (szinte) egyetlen, méltó folytatás, mely történelmet ugyan már nem ír, ám a kifordított, kopottas William Shatner-álarcra sem hozz szégyent.
Korábban a témában:

Kikezdhetetlen és megmásíthatatlan tény, hogy John Carpenter Halloweenje minden idők egyik legnagyobb hatású horrorfilmje – annak ellenére is, ha épp valakinek nem tetszik. Hisz anno a kritikusok sem voltak igazán elájulva tőle: kompetens, ám üres ijesztgetésnek tartották. (Érdekes módon éppen a műfajt nem túlzottan kedvelő Roger Ebert vette védelmébe a filmet). A közönség azonban imádta, így értelemszerűen kötelező volt folytatni a haddonfieldi mészáros legendáját, dacára annak, hogy azt az eredeti alkotók önálló filmnek szánták. Persze az alkotói szándék sosem érdekelte a filmekre befektetésként tekintő producereket, ennek megfelelően az elkövetkező negyven év során a Halloween-széria végigment az összes lehetséges állomáson, amin egy slasher-franchise csak végig mehet.

Folytatták, aztán megpróbálták újrabrandingelni, utána mégis inkább visszatértek az alapokhoz, majd megpróbálták lecserélni az ikonikus sorozatgyilkost csak azért, hogy rögtön vissza is hozzák, utána inkább semmisé tették a korábbi folytatásokat, végül pedig rebootolták az egészet. Szerencsétlen Michael Myerst egyedül az űrbe nem küldték még fel. Mindezek után teljesen jogosan merül fel a kérdés, hogy ennyi félrement, unalmas folytatás/utánlövés (illetve gyatra másolat) után van-e még értelme visszatérni ehhez a sorozathoz.Lehet-e még újat mondani egy szótlan, gépszerű, konyhakéses sorozatgyilkos ünnepi ámokfutásáról? Főleg, most, amikor egymást érik az egyre frissebb és különlegesebb horrorfilmek?

A David Gordon Green által (Danny McBride és Jeff Fradley közreműködésével) írt és rendezett, szimplán csak Halloween címen futó legújabb rész éppen azért vált az év egyik legkellemesebb meglepetésévé, mert sikerült elérnie azt, amit a korábbi 11 epizód túlnyomó többségének nem: olyan folytatás lett, amelynek nem csak pénzügyileg, de dramaturgiailag is van értelme és létjogosultsága. Pedig nincs benne semmi forradalmi, sőt azt is mondhatnánk, hogy az írók nem túlságosan erőltették meg magukat, csak összegyúrták a korábbi filmek legjobb elemeit. Szerencsénkre azonban Green sokkal jobb rendező, mint Carpenter korábbi utódjai.

A Halloween cím ez esetben nem pusztán azért félrevezető, mert ez már a harmadik film ezen a néven, hanem azért is, mert elhazudja, hogy ez tényleg nem (soft-)remake/reboot vagy egyéb újrakezdés, hanem az 1978-as film igazi és közvetlen, folytatása, mely a későbbi részeket teljesen figyelmen kívül hagyja. Abban az értelemben folytatás, amilyen értelemben sajnos manapság egyre kevésbé találkozunk vele: nem remake-be hajlóan másolja az előzményt (mint a Halloween 4 vagy mondjuk a Jurassic World), hanem ténylegesen folytatja az eredeti film történetét. Azzal foglalkozik, hogy az akkori eseményeknek milyen hatása volt a főszereplők életére. Így a Halloween (2018) tulajdonképpen az a Halloween 2., amire negyven éve várunk. Persze a film során kellően ismertetik az eredeti rész főbb történéseit és a karakterek viszonyait, hogy az is értse a 2018-as etapot, akinek a 78-as kimaradt. (Egészen jól is sikerült a kötelező expozíciós részeket a cselekménybe ágyazni). Ám értelemszerűen az élmény akkor igazán hatásos, ha a nézőnek megvan a konkrét kapcsolata van a Myers-mítoszhoz.

A történet fonalát negyven évvel az eredeti film eseményei után vesszük fel. Laurie Strode (Jamie Lee Curtis) már nagymama, de még mindig nem tette túl magát Myers ámokfutásán. Az elmúlt évtizedekben egyetlen egy dolognak élt: hogy felkészüljön arra, amikor Myers visszatér. Egész életét az határozta meg, hogy képes legyen bosszút állni, ha eljön a lehetőség. Lányát (Judy Greer) is egy apokalipszisre készülő, elborult militarista fanatizmusával nevelte a túlélésre, aki viszont felnőttként sem bocsátotta meg, hogy anyja ellopta a gyermekkorát. Így annak sem örül, hogy a saját lánya (Andi Matichak) közel áll a nagymamájához. Persze aztán a flúgos nagyinak csak igaza lesz, amikor Myers újfent megszökik a rabszállítóból és elindul Haddonfield városa felé, hogy befejezze, amit elkezdett…

“… the blackest eyes – the Devil’s eyes” (Dr. Sam Loomis, 1978)

Már a szinopszisból is érezhető, hogy a Halloween nem lesz ott az idén a Legjobb Eredeti Forgatókönyv Oscar-díjáért zajló küzdelemben. Laurie PTSD-szindrómája és gyerekeivel való kapcsolata már az 1998-as H20-ban (avagy az utolsó jó Halloween-folytatásban) is központi témaként jelent meg, az öreg Myersnek pedig már negyedszer sikerül meglógnia a rabszállítóból. Ám Green filmje nem is azt a célt tűzte maga elé, hogy forradalmasítsa, alapjaiban rengesse meg a zsánert. Éppen ellenkezőleg a Halloween nem pusztán történetében, de stílusában is visszanyúl a gyökerekhez. Nincsenek otromba jump scare-ek, vagy gyomorforgatóan túlzásba vitt húsrombolás (természetesen véres és látványos gyilkosságok azért akadnak). A hangsúly sokkal inkább az atmoszférán és a lassan eszkalálódó feszültségépítésen van. Green magabiztos rendezésének, John Carpenter újfent hátborzongató zenéjének és Michael Simmonds ötletes fényképezésének hála ez működik is.

Mindemellett a film tele van a franchise egészére tett kisebb-nagyobb utalásokkal (vizuális gegektől és beállításoktól kezdve konkrét jelenetek megidézéséig, olykor át is értelmezve azokat). Így a 2018-as Halloween épp annyira működik egy fajta egyfajta Best of Halloween-ként, mint folytatásként. Az összkép tekintetében is lényeges az a pár változtatás, amelyet Green alkalmazott a Halloween-formulán.

Az első ilyen, hogy a visszatérő Laurie Strode által felborul a slasher tipikus status quója. A film utolsó harmada azért olyan eszméletlenül feszült, mert folyamatosan változik, hogy Myers és Strode nagyi közül éppen ki a vadász, és ki a préda. Arról nem is beszélve, hogy Jamie Lee Curtis élete alakítását nyújtja a paranoiás öregasszony szerepében (bár hasonló szerepe volt a H20-ban is, ez az idősebb, megviseltebb, de céltudatosabb karakter sokkal jobban áll neki). Az ő karaktere által pedig a Halloween egy fokkal tartalmasabb élmény, mint az átlag slasherek. Persze nem kell nagy dolgokra gondolni, de ellentétben számtalan Halloween-koppintással, ez az alkotás nem csak a túlélésről szól, hanem a múltunkkal való szembenézésről (és elengedésről), az anyák szerepéről és arról, hogy mennyire megengedhető, ha a mi traumáink határozzák meg a gyermekeink életét. Bár ez utóbbit talán érdemes figyelmen kívül hagyni, különben a film azzal a fura tanulsággal zárul, hogy „akármennyire is kiállhatatlan és mérgező személy az anyád, hallgass rá, mert úgyis mindig igaza lesz”.  Nem bújnak meg világmegváltó gondolatok a késelések és koponya trancsírozások mögött, de ezek adnak egy olyan súlyt, valóságközeliséget és komolyan vehetőséget a karaktereknek, amelynek a legtöbb slasher híján van. És noha a nagyszerű Donald Pleasence 1995-ban elhunyt, természetesen nincsen Halloween-film Myers-megszállott pszichológus nélkül. Haluk Bilginer méltó utódja az öreg Loomis dokinak, egészen addig, amíg egy váratlan, de annál üdvösebb fordulattal Pleasance ikonikus karakterének antitézisévé változik.

A film legnagyobb erőssége mégis talán az, hogy Myerst sikerült minden korábbi próbálkozáshoz képest fenyegetőbbé tenni. Szerencsétlen Dr. Loomis hat filmen át szajkózta, hogy a Shatner-álarc mögé bújt mészáros nem ember, hanem maga az ördög. Ám az igazat megvallva, ezt ritkán sikerült elhitetnie velünk. Emlékezzünk csak, hogy milyen precíz volt az első filmben, kivéve akkor, amikor Laurie-t kellett volna megölnie. Most viszont nem bénázik: egy céltudatos, megállítatlan és kiszámíthatatlan gépként aprítja fel Haddonfield lakosságát, és bárkit, aki az útjába kerül. A közte és a Strode lányok között zajló végső párbaj is sokkal kiegyensúlyozottabb, mint az eddigi filmekben. Ezúttal nem érezzük azt, hogy csak azért hibázza el a célt, hogy ne érjen idő előtt véget a film. Így a finálé macska-egér játéka az év egyik legfeszültebb jelenetsora.

A Halloween tehát nem egy forradalmi film. Nem helyezi gyökeresen új alapokra sem a műfajt, sem pedig a szériát. Ám Green megfelelő arányba keveri a sorozat legjobb elemeit, miközben itt-ott csavar is rajtuk egy keveset. Bizonyára lehetett volna sokkal jobb és újszerűbb is, ám úgy vélem, hogy egy szándékosan retro slashertől ennél többet nem szabad várni. Méltó folytatása egy klasszikusnak és tiszteletteljes lezárása egy zaklatott múltú sorozatnak. Vagyis az lehetne, de mint tudjuk: a Gonosz mindig visszatér, legalábbis ameddig jól teljesít a pénztáraknál, Myers pedig egyenesen kaszál…

Halloween. Amerikai horrorfilm, 104 perc, 2018. Értékelés: 7 megállíthatatlan, sorozatgyilkos-raptor a 10-ből.

A Halloween (2018) teljes adatlapja a Mafab (Magyar Filmadatbázis Oldalán)

vissza a címlapra

Kommentek

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.