HIRDETÉS

HIRDETÉS

Film

J. K. Rowling és David Yates bűntettei

A Legendás állatok második része támadás az ellen a varázsvilág ellen, amelyet eddig ismertünk és szerettünk. Minden lehetősége megvolt, hogy új helyszíneivel, karaktereivel, még el nem mondott történeteivel tovább tágítsa Rowling birodalmát, válaszokat adjon, azonban ez csak kevéssé sikerült. Inkább csak azt az érzést erősíti, hogy a varázsvilág már nincsen jó kezekben.

HIRDETÉS

HIRDETÉS

Az utóbbi időszakban, amely az Elátkozott gyermek megjelenésétől datálható, egyre erősödnek azok a rajongói hangok, miszerint Rowling kezdi lerombolni, amit felépített. Ezek olyan esetek, mint amikor beemelte Naginit, mint egy vérátokkal sújtott nőt a Grindelwald bűntetteinek történetébe, vagy akár Albus Dumbledore homoszexualitásának megerősítése, amit viszont a film nem tesz egyértelművé. Ezek azonban már eltörpülnek azok mellett a hibák mellett, amelyet íróilag elkövettek a Legendás állatok második részében.

Az ötrészes sorozat második darabja azzal indul, hogy Gellert Grindelwaldnak (Johnny Depp) sikerül megszöknie, és elkezdi maga köré gyűjteni híveit Európában. Feltett szándéka, hogy közöttük tudhassa Credence-t (Ezra Miller) is, akiről joggal hihettük az előző film alapján, hogy halott. Az obskuráló fiú viszont életben van és a családját igyekszik felkutatni. Mindeközben őt keresi nem csak Grindelwald, hanem a francia és az angol mágiaügyi minisztérium aurorjai, maga Göthe Salmander (Eddie Redmayne) és még egy ködös indítékú magánzó, Yusuf Kama  is. Salmandert maga Albus Dumbledore (Jude Law) bízza meg azzal, hogy találja meg a fiút. Nagyon úgy tűnik, hogy Grindelwaldnak az elanyátlanodott Credence-re, Dumbledore-nak pedig erre a különc magizoológusra van szüksége, mert ők maguk nem szállhatnak szembe egymással. (Ennek magyarázatát közös múltjukban kell keresnünk.)

A film első bűntette, hogy a története önmagában nem állja meg a helyét.

HIRDETÉS

A szereplők motivációi és céljai abszolút érthetetlenek azok számára, akik nem a varázsvilág rajongói, nincsenek részletekbe menően tisztában az első részben történtekkel. Nem derül ki, Grindelwald mi(ke)t követett el, és arról is kevés szó esik, mire készül. Éppen csak körvonalazódik, hogy egy aranyvérű varázslók által vezetett világot képzel el, mely a muglik elnyomására épül. Az sem világos, Dumbledore miért szervezkedik saját szakállára Grindelwald ellen, és hogy Göthe Salmander miért lesz főszereplő ebben a történetben. Azonban még ha minden háttérinformáció birtokában is ülünk be a filmre, akkor is csalódni fogunk, mert a Grindelwald bűntetteinek pusztán átkötő, előkészítő szerepe van, így sem mindent eldöntő pálcaharcra nem számíthatunk, sem nagy titkok leleplezésére.

A készítők következő bűne, hogy a karakterek közötti dinamika, dialógusok nem működnek úgy, ahogy az első részben. Sem a drámai, sem a komikus vonal nem sikerült, és az előző film négy fő karaktere közötti viszony, ami korábban a film előnyére vált, most teljesen szétzilálódott. Göthe Salmander és Tina Goldstein (Katherine Waterston) az első rész végén felvezetett kapcsolatát egycsapásra lenullázza a folytatás, mert Tina berágott egy újságcikk miatt, amelyben (tévesen) azt közölték, hogy a férfi elveszi feleségül egykori szerelmét, Leeta Lestrange-t. De Tinával Queenie (Alison Sudol) sincs már beszélő viszonyban, mivel a testvére helyteleníti – törvénybe ütköző – viszonyát a magnix Jacobbal. Erre az alapszituációra még lehetne építeni, azonban egészen a film végéig eltart a karakterek közti drámázás, Tina duzzogása és féltékenysége, valamint a szerencsétlenkedés, ahogy Göthének nem sikerül a félreértést tisztáznia. Így nem is csak a hiányzó dinamika miatt teher a film számára az eredeti négyes, hanem mert a köztük kialakult feszültség túl sok figyelmet von el sokkal lényegesebb viszonyokról, kérdésekről.

A film ugyanis bűnös kihagyott lehetőségei tekintetében is, mert ha története szerint valóban átkötő résznek szánták, hozzájárulhatott volna az ismert karakterek jellemének árnyalásához, és valódi, érdekes új szereplőket vezethetett volna be. A Grindelwald bűntettei arra is megadhatta volna a lehetőséget, hogy a könyvekhez képest a Harry Potter-filmekben sokkal komorabbra sikerült Albus Dumbledore most megmutassa szellemes oldalát. A Jude Law-karizmával meghintett karakter viszont csak nyomokban emlékeztet bármilyen Dumbledore-ra. A Harry Potter-könyvek újrahasznosított karakterei közül sem Nagininek (akinek háttértörténetét ismerhetjük most meg, amint maledictusként él, emberi alakban, mielőtt a vérátok miatt végleg kígyóvá változna), sem pedig Nicholas Flamelnek nincsen súlya. Egyedül talán Leeta Lestrange apránként kibontakozó múltjának van valós szerepe a sztori szempontjából. Azonban a nő csak egy újabb terhes feszültségforrásként működik, még ha a múltja érdekessé is teszi, mert nem tisztázott a viszonya a Salmander-tesvérekhez. Mégis a legbosszantóbb Grindelwald kidolgozatlansága, akit sokkal inkább rekedtes, elmélyített hangja, mint bűntettei alapján tarthatunk gonosznak. Pedig a film címe nem Grindelwald gonosz nézését, vagy fojtott hangját, nézeteinek felületes ismertetését, hanem a bűntetteit ígérte.

A legsúlyosabb bűn, amit elkövetnek a karakterek ellen, hogy a felületes megrajzoltságuk, megalapozatlan motivációjuk alapján nem hihető a döntésük, amit a film végén mindegyiküknek meg kell hoznia. A varázsvilágban ugyanis kezd kialakulni két ellenpólus, és minden szereplőnek előbb vagy utóbb döntenie kell, ki mellé áll. Néha az az érzés fog el, hogy J. K. Rowling, ha nem képes egy-egy hősének hihető eredetet felmutatni, akkor valamilyen sötét jóslathoz vagy a bosszúvágyhoz folyamodik magyarázatként. A Grindelwald bűntetetteiben ugyancsak előkerül egy ködös jóslat, és a szereplőkkel együtt a néző is csak találgathat, kiről szólhat. Az ilyen fogásoknak a funkciója ebben az esetben, hogy ha a szereplők tetteire nincs elfogadható magyarázat, akkor a valós motiváció helyébe a bosszúvágy, egy korábban tett eskü, vagy egy jóslat lép.

Utólag úgy gondolom, lehetséges hogy azért csalódtam ebben a filmben, mert korábban elhittem, hogy a Legendás állatok-sorozat a felnőtt közönséget is éppen annyira célozza majd, mint az ifjúságot. Azonban még ha inkább egy fiatalabb rétegnek szól is, akkor sem menthető fel azért, hogy nem ad valós válaszokat, és ismét egy olyan háborúba csöppenünk majd, ahol nem kérdés, melyik a jó és a rossz oldal. Pusztán azért állnak egyik, vagy másik oldalra az emberek, mert ők maguk is jók, vagy rosszak, esetleg félelmükben. Ennél azért már a YA-filmektől (és könyvektől) is többet vár el az ember.

Természetesen a Grindelwald bűntetteiről is el lehet mondani, hogy tágítja Rowling varázsvilágát, új helyszíneket és varázslótársadalmakat mutat meg (és egy kicsit még az ismert és szeretett Roxfortba is visszatér). Ahogy a zenékkel megidézi az első részt és a Harry Potter-sorozatot, az valóban eléri a kívánt hatást, főként ha valaki csak nosztalgiázni ült be a moziba. A legendás állatok közül újra találkozunk a szégyenlős bólintérrel, és a mókás furkásszal, de érdekes új lények is akadnak köztük, bár már kicsit sem ők állnak a fókuszban – talán mert sosem ez volt céljuk. A gyerekek bizonyára ezt az oldalát szeretni fogják a filmnek, és még mindig plüssfurkászt követelnek majd karácsonyra. Azonban azok miatt a szerethető részek miatt, amelyeket nem hibáz el a film, nem tudom feloldozni a bűnei alól.

5 /10 mugliraptor

Legendás állatok - Grindelwald bűntettei

Fantastic Beasts: The Crimes of Grindelwald

fantasy
Játékidő: 134 perc
Premier: 2018. november 15.
Rendező: David Yates