Film

Hat pók nyitja meg a képregényfilmek új dimenzióját

Hartai Dávid
Hartai Dávid

2018. 12. 12. 08:00

Lassan húsz éve már, hogy a szuperhősmozik állandó szereplőivé kezdtek válni a filmkultúránknak, de azóta se készült mű, ami olyan mély tisztelettel és odaadással hajtott volna fejet a képregények előtt, mint azt a Pókember - Irány a Pókverzum teszi.
Korábban a témában:

Miles Morales élete egy szempillantás alatt állt a feje tetejére: nem elég, hogy minden ellenállása ellenére szülei új középsuliba kényszerítik, úgy tűnik, Pókember képességeihez hasonló tulajdonságokra tett szert. Még arra sincs ideje, hogy eldöntse, a testében végbenő változások a pubertásnak vagy egy furcsa pók csípésének köszönhetőek, máris egy interdimenzionális katasztrófa kellős közepén találja magát. Kénytelen hát öt, különböző világból érkezett pókszerzettel összefogva megakadályozni univerzumaik összecsúszását, miközben igyekszik megtalálni önmagában azt a bizonyos nagy erőt és felelősséget.

A történetről ennél többet nem érdemes előre tudni, mert a film egyik legélvezetesebb része pont az, ahogy az expozíciót elképesztő kreativitással és szokatlan narratív eszközökkel teszi nézője elé. Így már akkor azt érezhetjük, hogy hatalmas adag élménnyel gazdagodtunk, mikor valójában épphogy kezd kibontakozni a valódi cselekmény. Pedig – ahogy az a fentiekből érezhető is – a film lényegében egy egyszerű eredettörténet.

Viszont a legtöbb szuperhősfilmmel ellentétben úgy képes elmesélni ezt a már unalomig ismert toposzt, hogy az szinte szemet se szúrjon nézőinek.

Mindezt azzal sikerül elérnie, hogy nem is próbálja újraértelmezni a képregénymozik eddig jól bejáratott alapjait, vagy teljesen új szemszögből megközelíteni a szuperhősség eszméit. Egyszerűen csak fog egy nagyszerű ötletet, amit a középpontba helyez, és úgy a hős útját, mint a történet minden más aspektusát alárendeli annak. Ez az ötlet annyi, hogy a film a lehető legjobban adja vissza azt a hatást, mintha éppen egy képregényt lapozgatnánk,. A mozgóképes képregény megvalósítása pedig hibátlanul működik. A forgatókönyvet jegyző Phil Lord keze nyoma nagyon erősen érződik, a Christopher Millerrel közösen írt és rendezett A Lego-kaland szellemiségéből egy jó nagy adagot tovább is örökít új művébe. Vonatkozik ez mind a humorára, pörgős, megállíthatatlan dinamikájára és kreatív intertextualitására. Utóbbi ezúttal kevésbé fonódik össze a központi üzenettel, de intenzíven végigkíséri a művet. Merthogy a film nem csak a káprázatos látványvilágával igyekszik megidézni a képregények világát, hanem folyamatosan záporoznak az apró gegek és az ide-oda utalgatások Pókember nyomtatott kalandjaira is. Eközben a cselekményt is mélyen átszövi a képregények iránti rajongás, hogy a film ne csak megidézze, de tisztelegjen is a kilencedik művészeti ág előtt.

Már önmagában az zseniális ötlet, hogy olyan világba (pókverzumba) helyezi történetét a film, ahol Pókember egyszerre aktív szuperhős és képregényekkel, filmekkel és merchandise-zal rendelkező kulturális ikon, ahogy a valóságban. Így például Miles a Pókember lapjairól lesheti el, hogy kezelte Peter Parker saját képességeinek megjelenését. Ahogy a pókverzumok összeérnek, a szövegbuborékok és hangutánzó feliratok a valóság részeivé válnak, és az egész kaland kimondatlanul is egy óriási képregény-crossoverré változik. Ennek köszönhetően a faék egyszerűségű keretsztori és elnagyolt jellemrajzú mellékszereplők, fordulatok sem zavaróak, hisz ezek mind az ezüstkor füzeteinek elengedhetetlen jellemvonásai, aminek esszenciáját a mozi igyekszik megidézni. Ugyanakkor a főbb szereplőket nagyon szépen árnyalja: kapunk egy főgonoszt, akinek motivációjával igen könnyű azonosulni, egy kiábrándult, de nagyszívű mentort, akit mindannyian nagyon szívesen követnénk, és Miles Morales személyében egy olyan tini Pókembert, aki lazán felveszi a versenyt Tom Holland Peter Parkerével.

Az Irány a Pókverzum nagyon jól tudja, mitől működnek a klasszikus szuperhős képregények és mitől működnek a mai szuperhősfilmek, ezért képes valami teljesen újat mutatni a témában anélkül, hogy túllépne az elmúlt évek során rögzült konvenciókon.

A lélegezetelállító látványorgia még elragadóbbá teszi az élményt, a 2D és 3D keveredése egészen egyedülálló vizualitást varázsol a filmnek. A fekete-fehér harmincas évekből érkező Noir Pókember, az anime stílusban megjelenő Penny Parker és a Bolondos Dallamokat idéző Pókmalac mind különböző rajzstílust hoz magával, végül mégis egy kiforrott, gyönyörű képi világ kerekedik ki az egészből, amit élvezet nézni. A folyamatos pörgés, és a sűrű, kifejezetten jól koreografált akció pedig egy percre sem engedi, hogy levegyük a szemünket a vászonról.

A Pókember – Irány a Pókverzum gyönyörű tiszteletadás a képregények világa felé. Olyan moziélmény, amit vétek kihagyni bárkinek, aki szereti ezt a szubkultúrát, vagy már éppen kezd ráunni a  realisztikusan ábrázolt hősök grandiózus világmegmentéseire. Egészen szép, hogy tizenhat éve a Sony Pókemberével kapott lendületet a szupehősfilmek új generációja és most ugyanaz a barátságos hálószövő emlékeztet rá, miért is szerettünk bele ezekbe a rajzolt, maszkos figurákba.

Pókember – Irány a Pókverzum. Amerikai animációs film, 117 perc, 2018. Értékelés: 8/10 raptor.

A Pókember – Irány a Pókverzum teljes adatlapja a Magyar Filmadatbázis (MAFAB) oldalán.

vissza a címlapra

Kommentek

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.