Film

Conan, a tengeri Flash Gordon bájosan giccses kalandjai

Pongrácz Máté
Pongrácz Máté

2018. 12. 16. 08:00

Ki lakik oda lenn, kit rejt a víz? A-QUA-MAN! Sárga színe és sose veri ki a víz! A-QUA-MAN! Szigonya nem csak oltárdísz! A-QUA-MAN! De igazi ereje a szív! A-QUA-MAN! Ki ő? Aquaman, Aquaman, Aquaman!! A DC legszórakoztatóbb filmje?
Korábban a témában:

Aquaman a Batman-Superman-Wonder Woman szentháromságot követően a talán a DC leghíresebb hőse. Az óceánok védelmezője, az Igazság Ligájának alapító tagja, és általános közröhej tárgya. Ellentétben a Csodanővel, Aquaman esetében teljesen egyértelmű, hogy miért kellett 2018-ig várni a karakter élőszereplős, mozifilmes debütálására: amellett, hogy az impozáns vízi világ megalkotásának hatalmas effektigénye van, valószínűleg az is hátráltatta Atlantisz urának eljövetelét, hogy nagyjából a legkevésbé komolyan vehető szuperhős. Hiszen, míg a Denevér- és a Pókmanus a folyamatos filmes/rajzfilmes feldolgozásaiknak köszönhetően sikeresen levetkőzték a 60-as években rájuk rakódott camp-réteget, addig ez Aquamannek nem adatott meg. Róla legtöbbeknek még mindig az ötven évvel ezelőtti rajzfilm (vagyis az azokból készült számos vicces gif) ugrik be elsőre. (Esetleg még a Törtetők sorozat kapcsolódó részei.) Bár a kortárs Poszeidón megítélése a képregény olvasók körében sokkal javult, a moziba járó tömegeknek már jóval nehezebb egy halakkal diskuráló, SpongyaBob-színű pikkely-trikót viselő hőst olyan realisztikusnak eladni, mint egy személyiségzavaros, önbíráskodó multimilliomost vagy egy afrikai trónörököst.

Így nem csoda, hogy a legelső kérdés, ami eszembe jut a James Wan rendezte Aquaman mozifilm kapcsán, hogy mégis miként fog működni a nagy hablegény kalandja a DC-filmuniverzum erőltetetten komor világában. Nos, sehogy. Függetlenül attól, hogy ezt a filmet eleve könnyednek szánták, vagy csak a Snyder-fiaskók után gondolták, az eredmény a Batman Superman ellen hangulatának a totális ellentéte: egy rikítóan színes, humorban és (melo)drámában is már-már giccsesen túltolt képregény-vurstli.

Az Aquaman olyan távol áll a Snyder-féle szuperhősfilmek hangulatától, hogy ha a szomszéd teremből átszűrődne a Bohém rapszódia zenéje, akkor azt hihetnénk, hogy egy új Flash Gordon-filmet nézzünk.

Ez pedig nagyon is jól van így. Félreértés ne essék: az első DC-filmekkel nem a vélt komolyságuk volt baj, hanem az, hogy ez a komor realizmus kimerült egy barnás filterben, és abban, hogy mindenki búval baszott képet vágva baromként viselkedik. A jó dráma pedig nem ezekből, hanem a jól megírt, érthető (és átélhető) motivációval bíró, rétegelt karakterekből fakad. Noha David Leslie Johnson-McGoldrick és Will Beal forgatókönyve ezen a téren nem jelent túl nagy előrelépést a korábbi DC-filmekhez képest, ám James Wan lendületes rendezésének és a könnyed kalandfilmes hangulatnak köszönhetően ez nem is olyan zavaró. A film nem várja el, hogy teljesen komolyan vegyük, így pedig könnyű szemet hunynunk a klisészerű történetének hiányosságai felett.

Az Aquaman legnagyobb szerencsétlensége, hogy az alaptörténete sokban hasonlít a Fekete Párducra: Adva van egy, technológiailag elképesztően fejlett, ám az emberek által ismeretlen, rejtett társadalom (Atlantisz), melynek trónjáért egy (fél)testvérpár küzd. Míg az egyikük (Arthur Curry, azaz Aquaman, azaz Jason Momoa) a békére törekszik, addig a másik (Orm király, azaz Óceánok ura, azaz Patrick Wilson) leigázná az emberek világát. És természetesen a foguk nem pusztán ugyanarra a trónra, de nyilván ugyanarra a nőre is (Mera – Amber Heard) is fáj.  Ó jaj, mekkora kalamajka! Vajon a jó győzedelmeskedik a gonosz felett? Vajon a szerelem képes egyesíteni a távoli világokat? És mit keres itt a víz alatt is büntető Dolph Lundgren egy mutáns, militarizált tengeri csikón?

Persze nehéz kárhoztatni az írókat, hiszen a tengerek urának eredettörténete sokkal régebbre nyúlik vissza, mint az afrikai nagymacska sztorija. Ám, míg Ryan Coogler filmjében ezt a keretet sikerült izgalmas karakterekkel (köztük egy megérthető „gonosszal”), valódi morális dilemmákkal és történelmi/aktuálpolitikai áthalásokkal kitölteni, addig az Aquaman megmarad a legegyszerűbb, legkiszámíthatóbb sablonoknál. (Pedig a tengerek szennyezése akár adhatott volna egy komolyabb társadalomkritikus élt az egésznek.)  Ugyanez igaz a karakterekre is: papírmasé figura az összes, akiknek kevesebb dimenzió adatott meg, mint rajzolt társaiknak.

Most pedig, hogy sikeresen bebizonyítottam, hogy ez miért egy rossz film, lássuk, hogy miért is imádni való!

Amennyire nincsenek érdekesen megírva a karakterek, épp olyan remek a casting. Jason Momoa azzal a „szarok én a világra” attitűddel tolja végig az egészet, ami csak az övé. Amber Herad pedig nem csak gyönyörű és bájos, hanem tökösségben is méltó partnere a sellő-Conannek. A kettőjük közötti remek dinamika az egyik fő oka, amiért a filmet élvezni lehet. A kémia olyannyira működik, hogy már-már a nyálas, giccsbe forduló drámai jelenetek is majdnem komolyan vehetőek. Patrick Wilson mindeközben élvezettel tolja a ripacskodás irányába a fanatikus, könyörtelenül gonosz uralkodó figuráját. Az egyetlen gyengébb pont a Fekete Mantát játszó Yahya Abdul Mateen II. De ez is inkább az írók sara, amiért teljesen feleslegesen éppen az ő karakterének akartak valami valós drámát adni. Csak azzal nem számoltak, hogy hiába néz nagyon szomorúan a víz alatti Power Ranger: nehéz a tragédiáját komolyan venni, ha egy perccel korábban még hidegvérrel mészárolt le ártatlanokat. Aztán miután kegyetlen terroristából bosszúszomjas kegyetlen terroristává válik (micsoda karakterív!), a figurája végre elnyeri valós értelmét: iszonyat menő, lézerszemű buvár-Vader lesz.

Olyan gennyláda vagyok, hogy a víz alatt is hátranyalom a hajam.

A másik dolog, ami miatt minden bugyutasága ellenére sem tudok haragudni erre a filmre, az a nagybetűs kalandérzete. Az Aquaman képi világa ugyanis nem pusztán nagyszabású, de kreatív és változatos is. Atlantisz valóban grandiózus, víz alatti világa egyedi és olyan különleges látvány, amely nem csak betölti a nagyvásznat, de képes arra, hogy egy olyan sajátos atmoszférát adjon az Aquamannek, amely kiemeli a többi, tizenkettő-egy-tucat látványoskodásra koncentráló blockbuster közül. Egy olyan sokszínű világ, amelyben tök szívesen merülnénk el újra és újra.  Ám, hogy a majd két fél órás hossz ne váljon megterhelővé, nem elég a CGI orgia által életre hívott, monumentális víz alatti királyság. Ezt Wan is tudta: így nyaktörő sebességet diktál a filmjében, miközben remek időérzékkel variálja a helyszíneket. Így jutunk el Atlantiszból, a sivatagon és Olaszországon át egészen Arthur Conan Doyle elveszett világáig.

Ezeken az egzotikus helyszíneken pedig DC-filmuniverzum eddigi legjobb akciói tárulnak a szemünk elé.

Fárasztó romboláspornó és robbanásorgia helyett rengeteg – több esetben vágatlan – test-test elleni párbaj teszi ki az akciójelenetek zömét, maximálisan kihasználva a főszereplők sajátos képességeit. Az pedig, hogy Snyder rendezéseivel szemben az Aquaman a színskála egészét kihasználja, ezeknek a csörtéknek is jót tesz: követhetőek és látványosabbak, mint korábban bármi, ami a DCEU égisze alatt láthatunk.

Az Aquaman egyfelől az a film, amire a képregények/szuperhősfilmek utálói ujjal mutogathatnak, hogy „lám milyen infantilis kis butaságok ezek”. És igaz, hogy a dramaturgia azért hagy kívánnivalót maga után. Ahogy az is tagadhatatlan, hogy a DC hiába vette könnyedebbre a hangvételt, még nem sikerült teljesen összhangba hozni a humort és a drámát. Míg előbbi olykor fárasztó, utóbbi többször kínos: ám, mivel a filmben minden kicsit túl lett tolva, így épp ebből is fakad az Aquaman „bűnös élvezet” hangulata. Mert James Wan vízi világa tulajdonképpen a Flash Gordon (vagy épp a He-Man) szellemi utódja: egy színes, pörgős, kreatív, önfeledt szuperhős-móka. Nem dekonstruálja a műfajt, nem is fogunk erre hivatkozni, mikor azt bizonyítjuk, hogy ezek az alkotások is lehetnek komolyak és fontosak, de akit beszippant a vállaltan camp atmoszféra, annak irtó jó szórakozásban lehet része. De hát hogyan is ne szeretnénk egy olyan filmet, amelyben egy polip veri a harcikongát?

Aquaman. Amerikai fantasztikus film, 142 perc, 2018. Értékelés: 7/10 harci mosasaurus-raptor.

Az Aquaman című film teljes adatlapja a Mafab (Magyar Filmadatbázis) oldalán.

vissza a címlapra

Kommentek

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.