A nigériai származású írónőt, Tomi Adeyemit első regénye, a Vér és csont gyermekei című YA-fantasy után sokan egyenesen az új Rowlingként emlegetik. Na nem abban az értelemben, hogy pusztán a Harry Potter afrikai változata, hanem hogy ebben is megvan a lehetőség a kortalan kedvenccé válásra.
HIRDETÉS
HIRDETÉS
Az afrikai országokat idéző királyság, Orisa ura féli és gyűlöli a mágiát, ezért amikor rájön, hogyan tüntetheti el, habozás nélkül cselekszik. Ezután kiirtja a varázserejük nélkül védtelenné váló mágusokat, és új rendszert vezet be, melyben a mágiára fogékony emberek másodrendű állampolgárokká válnak. Zélie gyerekként átélte a mészárlást, amelynek során édesanyját is megölték. Évekkel később aztán megadatik neki a lehetőség, hogy visszahozza a mágiát a világba, és bosszút álljon. Útján bátyja mellett egy nem várt segítőtárs, a király lánya is vele tart. A hercegnő testvére, Inan herceg ellenben minden áron meg akarja akadályozni, hogy sikerrel járjanak.
A könyv első fele a mai társadalmi-politikai helyzetre való utalások és a klasszikus fantasy-toposzok érdekes keveréke.
Az orisai társadalom leírásaiban csupa olyan kényelmetlen téma merül fel, amely egy afroamerikai írónőt manapság foglalkoztathat: rendőri brutalitás, rasszizmus, népirtások emléke, nők zaklatása. Közben pedig a sztori a fantasztikus irodalom kedvelői számára jól ismert módon indul: a hősöknek az a küldetése, hogy végrehajtsanak egy szertartást, amelyhez azonban előbb össze kell szedniük a szükséges eszközöket. Ennek ellenére a regény egyáltalán nem érződik pusztán aktuális jelenségek szájba rágós kommentárjának, sem tipikus hőstörténetnek, az írónő megközelítésmódja ugyanis elképesztően hatásos szöveggé teszi.
HIRDETÉS
Adeyemi minden történést a három főszereplő szemszögéből mutat be, és elsősorban arra koncentrál, hogy ezek a karakterek hogyan élik meg az eseményeket.
Igaz, hogy maga a mágikus eszközök különböző kalandok során való összegyűjtése nem egy eredeti sztori, viszont borzasztóan érdekesek azok a leírások, amelyek arról szólnak, milyen érzés a mágia használata a képességeikkel éppen csak ismerkedő fiatalok számára. A regény valódi erőssége azonban egyértelműen az, hogy az idegengyűlölet és a sztereotípiák működését is a szereplők gondolatain keresztül mutatja be. Zélie kérlelhetetlenül gyűlöli a hatalmat azért, amit az anyjával és a többi mágussal tettek, Inan pedig a születésétől belenevelt előítéletek miatt tekinti ellenségének a mágiát és használóit.
Az írónő jó érzékkel mutat rá, hogy a tőlünk különböző emberek gyűlöletét okozó sztereotípiák akkor igazán hatásosak és kiirthatatlanok, ha valamilyen valós félelemre épülnek rá.
A mágusok erejétől való félelem, amelyet a király a gyermekei szívébe plántál, nagyon is érthető, mert a regény kitér arra is, mekkora pusztításra képesek azok, akiknek különleges képességeik vannak. Hasonlóképpen jogosnak érezhetjük Zéliének az uralkodóval és a katonáival szembeni ellenszenvét. Ámde az is egyértelműen átjön a szövegből, hogy ezekre a félelmekre és ellenérzésekre nem lehet egy fekete-fehér világképet ráépíteni. Nem lehet egy egész csoportot gyűlölni egyes tagjainak tettei miatt. A két karakter fejlődése éppen arról szól, hogy tudatosítaniuk kell magukban: senkit nem a származása határoz meg, hanem a tetteik. Nem kell gyűlölni és elpusztítani valakit csak azért, mert egy gonosz király gyermeke, vagy mert mágikus képességei vannak.
Emellett azt is jól bemutatja a könyv, hogy az egyes csoportok egymással szembeni gyűlölete a kölcsönös bosszúk végeérhetetlen láncát indítja el, amelyért azután mindkét fél a másik oldalt hibáztatja. Inan igazoltnak látja apja tetteit, mivel a király első családját a mágusok ölték meg – ezzel szemben Zélie az uralkodót és követőit látja agresszoroknak. Ezáltal lesz ez a könyv jóval több, mint pusztán a mai kor társadalmi jelenségeinek allegorikus leképezése. A másság, a tőlünk valamiben különböző emberek gyűlölete ugyanis kor- és helyfüggetlen téma, ezért nem csak a kortárs amerikai olvasók számára lehet egyértelmű a regény üzenete, de bármilyen nemzetiségű befogadó könnyen dekódolhatja a szöveget ma és a jövőben is.
A könyv második felében aztán megszűnik a sztori tipikus hősmese-jellege: nem várt fordulatokat vesznek és felpörögnek az események. Az addig gyakorlatilag megállíthatatlanul a céljuk felé közeledő főszereplőket külső erők térítik le útjukról, aminek hatására a köztük levő viszonyok is megváltoznak. Az egymást követő érdekes fordulatok ellenére azonban továbbra sem a cselekményen van a hangsúly, ezután is karakterközpontú marad a regény. Miután a szemben álló felek megértették, hogy a világ nem olyan egyszerűen és egyoldalúan leírható, ahogyan gondolták, dönteniük kell: megváltoznak és letérnek az útról, amelyre addigi életük determinálta őket, vagy pedig maradnak azok, akik mindig is voltak. Nagyon érdekes, ahogyan Zéilie és Inan a két lehetőség között őrlődik. Óriási érdeme Adeyeminek, hogy a szereplői előtt álló döntést nem egyszerűsíti le, és végig érezteti olvasójával, hogy mindegy, melyik végletről van szó, az egyoldalú felfogás nem helyes.
A Vér és csont gyermekeinek egyedül a világépítés terén van egy kevés hiányossága.
Elég zavaró, hogy rengeteg az afrikai eredetű kifejezés a kötetben, amelyek nincsenek megmagyarázva. Ruhadarabokat, épületeket illetnek a helyi nevükkel, ezért az olvasó számára nem mindig világos, hogy pontosan miről is van szó. De érthetetlen módon a könyvben szereplő kitalált lények sincsenek leírva – igaz, a nevük alapján következtethetünk arra, milyen valós állatokra hasonlítanak, ennek ellenére jó lett volna rendesen bemutatni őket. Emellett a helyszíneket sem írja le igazán az írónő, így az embernek legtöbbször az Afrikai tájakról és városokról látott képeket kell felidéznie, ha maga elé akarja képzelni a könyvben olvasottakat.
A fiktív világ bemutatásának hiányosságai azonban messze eltörpülnek a regény erényeihez képest. Tomi Adeyeminek sikerült olyan könyvet írnia, amely egyszerre tud nagyon aktuális és mégis kortalan lenni. A felgyülemlett történelmi sérelmek, gyűlöletkampányok és növekvő idegenellenesség Magyarországában egyenesen kötelező olvasmánnyá kellene tenni a Vér és csont gyermekeit.
