Használt kockákból is épülhet szerethető csillámvár

Az első filmet író-rendező (a folytatásra utóbbit már másra bízva) Phil Lord – Chris Miller páros szerencsére jól tudta, hogy esélytelen második nekifutásra is ugyanazzal a csellel megugrani a közönség elvárásait. A cselekmény most már meg sem próbálja titkolni kettős narratíváját, már a kezdetektől párhuzamosan játszódik a valóságban és a LEGÓk világában. Ráadásul a sztori is pontosan ugyanonnan folytatódik, ahol legutóbb abbamaradt: megérkeztek a Duplók, akik minden barátságos gesztus ellenére kegyetlenül szétzúznak mindent, ami az útjukba kerül. Ötévnyi folyamatos háborúskodás után Bricksburgból már csak egy posztapokaliptikus romhalmaz maradt, amikor egy rejtélyes idegen érkezik egy különös űrhajóval és elrabolja Lucyt, Batmant, Csoda Kittyt, Bennyt és Fémszakállat. Az elpusztult város megkeseredett népe közül csak a még mindig folyton vidám, naiv és kétbalkezes Emmet érzi magában a bátorságot, hogy a betolakodó után eredjen egy ismeretlen, csillámokkal teli galaxisba és végre igazán kemény, felnőttes hőst faragva magából megmentse barátait egy gonosz királynő szörnyű tervétől.

Az írópáros nemcsak  hogy nem a meglepetés erejére alapozott, hanem szándékosan éltek olyan eszközökkel, amelyeket folytatásfilmeknél előszeretettel használtak, és már a közönség számára is jól ismertek lehetnek.

Vagyis A LEGO-kaland 2-ben pofátlanul visszakapunk mindent, amit klassznak tartottunk az első részben.

Ugyanúgy záporoznak számolatlanul a popkult-utalások és őrült poénok, ugyanolyan szédítő tempóban pörögnek a szereplők egy-egy akciójelenetben, és a történet ugyanúgy egy univerzális tanulságban csúcsosodik ki. Ezek ismét nagyszerűen működnek még annak ellenére is, hogy olykor az alkotóknak kevésbé sikerült eltalálni az arányokat és a kifelé utalgatások már kissé kínosan a néző arcába vannak tolva. Ez azonban csak minimálisan ront az élményen, mert a film legalább annyira önreflexív, mint amennyire másokból poént űz. Így egyszerre csinál viccet a Disney-mesék főgonoszaiból, az Emmetet szinkronizáló Chris Pratt karrierjéből, valamint saját főszereplőjéből, aki teljesen alkalmatlan bármilyen komoly feladat elvégzésére. Sőt, igaz sikerül végül elég bagatel módon elsimítani, de a film komolyan beleáll abba, hogy az előzőekben igazi hősként viselkedő Lucy helyett a szerencsétlen férfi főszereplő aratta le a babérokat. Most Lucy is kap egy saját történetet és egész szépen árnyalt, felépített karakterrajzot, ez azonban mégis súlytalan marad, mert végül csak Emmet sztorija válik mérvadóvá.

Ezt a szálat viszont nagyszerűen vezetik végig, Emmet jellemválsága majdnem olyan gyönyörűen képezi le a film fő gondolatait, mint az előző rész tette. Mivel a történet itt is két szinten zajlik és a valóságban a Duplók a kisfiú, Finn húgával érkeztek. A valódi konfliktus a két testvér között zajlik. Bár legtöbbször csak Emmet látomásaiban és homályos vágóképeken keresztül lájuk a valóság eseményeit, a film egyáltalán nem akarja titkolni, mi folyik a LEGO-világon túl, sőt folyamatosan előre is vetíti azt. Ezen a szemüvegen keresztül nézve pedig az egész kaland kicsit felértékelődik, hisz teljesen más értelmet nyer egy-egy túlságosan is nyilvánvalóan elsütött popkult-kikacsintás, vagy szélsőségesen hősies vonásokkal felruházott karakter, ha az egy kisgyerek fantáziájában játszódik.

A film bravúrja, hogy míg az előző részben a cselekmény metaszintje a meglepetés erejével tudott akkorát ütni, ezúttal pont azzal teszi igazán hatásossá érzelmi töltetét, hogy végig tudjuk: a háttérben egy másik történet is zajlik.

Mert bizony hiába látni előre már nagyon messziről, hogy hova fog kifutni a cselekmény, sikerült annyira szupi szuper dramaturgiát felépíteni, hogy a meghatottságtól jó eséllyel megkönnyezzük a film csúcspontját.

Lényegében A LEGO-kaland 2 tudatosan igyekszik abszolút folytatásfilmként viselkedni. Ami nagyrészt sikerül is neki, már az első percekben is ügyesen kelti azt az érzetet, hogy Lord Biznisz „legyőzésével” még csak a történet felét kaptuk meg és bőven van még mit elmesélni a kis sárga hősökről. (Mert azt persze nem tudhatjuk, hogy az írók anno valóban gondolkodtak-e a folytatásban) Amit a mozinak maximálisan sikerül is alátámasztania. Ez pedig egy nagyon fontos szempont, mert az ilyen folytatásokat általában azért nem szoktuk igazán szeretni, mert hiába tükörfordítják az első részt, mivel nincs már mit elmesélniük, a létezésük is indokolatlannak érződik, stabil történettel pedig egyáltalán nem is rendelkeznek. (Pl. Elrabolva 2. , Másnaposok 2.) A Lego-kaland folytatása viszont hiába másolja töviről-hegyire eredetijét, mély, valódi mondanivalóval rendelkezik, aminek sikerült megalapoznia a film relevanciáját és aminek elmesélésére érdemes volt még egy filmet összehozni.

Sajnos azonban minden igyekezetük ellenére Lord és Miller sem tudta elkerülni, hogy – ha nem is döntő mértékben, de – ne nyaljon vissza a folytatásfilmek átka. Valahogy minden vicc egy kissé fáradtabb, a cselekmény sokkal ritmustalanabb és nem is olyan lendületes, a tanulságait pedig sokkal szájbarágósabban adja elő. Egyszóval minden szempontból egy picivel a zseniális első rész után kullog.

Akkor most mennyire szupi szuper?

A LEGO-kaland 2-nek sajnos nem sikerült utolérnie elődjét, de bárcsak minden folytatás ilyen jól sikerülne. Problémái egyrészt pont az óriási elvárásokból adódnak, amikhez tisztességgel és részleges sikerrel igyekszik is felérni. Másrészt az első részhez mérve üzenetével és modorával is inkább a kisebb korosztályra koncentrál, ebből adódóan felnőtt fejjel néhol elég szájbarágósnak hat. Ezért viszont nagyon nehéz lenne rá haragudni, mert még így is ritka intelligensen tud szívhez szóló lenni. Megtekintését szigorúan családosan vagy legalább a testvérünk társaságában tudom ajánlani.