Pádár Ádám és Szebeni Péter négy év hallgatás után mutatta be a Tavaszi képregénybörzén Céltalan című képregényüket, a Frike Comics gondozásában, a kiadó 2016-os pályázatának egyik nyerteseként. A nívós megjelenés, az ügyesen felépített marketing és az ötletes dramaturgiai ív ellenére a Céltalan az marad, ami a címe.
HIRDETÉS
HIRDETÉS
A szerzőpáros már korábban is sokat dolgozott együtt pl. az 5PANELS-nél, többek között a Busókban, ugyanakkor minden szempontból a Céltalan a legérettebb közös munkájuk. Hozzá kell tenni, hogy ez sajnos még mindig nem jelenti azt, hogy maga a képregény egyébként hibátlan lenne.
A Céltalan egy olyan világban, azon belül Budapesten játszódik, ahol az emberek képtelenek meghalni, ezért afféle élőhalottként vannak jelen az élők között. Nem zombiapokalipszisre kell gondolni, csak egy érthetetlen biológiai jelenségre, amire az egész világon senki nem talál magyarázatot. Legalábbis ez derül ki egy rádióműsorból, melyet a főszereplő, a beszédes nevű Mort (halál) hallgat a füzet elején. Mindezt azután tudjuk meg, hogy felhívják, azonosítsa feltételezett volt barátnőjét, akit – bármilyen hihetetlen – holtan találtak. Mortnak fel kell tárnia saját múltját, hogy közelebb kerüljön exe gyilkosaihoz.
HIRDETÉS
Ahhoz képest, hogy a képregény fülszövege azt állítja, hogy “a halottak céltalanul járják az utcákat”, mi több, a képregényen belül még részletezik is az alkotók, hogy
vegetálnak, berögzült feladatokat teljesítenek, és nem reagálnak a külvilágra
az egész képregényben mindössze két helyen jelennek meg, és akkor sem úgy, ahogy korábban lefestik őket. Érezhető, hogy az alkotói szándék részben az volt, hogy az élőholtak társadalomkritikai reprezentánsként jelenjenek meg. Csak hát egyrészt ugye nem nagyon látjuk őket, másrészt 2019-ben arról beszélni, hogy az emberek olyanok, mint a zombik, közhelyesnek és kicsit idejétmúltnak tűnik.
Nem mintha nem lehetne releváns ez a megállapítás a huszadik századra vonatkozóan, de sajnos a Céltalan nem fogalmaz meg ennél bonyolultabb, mélyebb álláspontot. A vegetatív állapotban jövő-menő élőholtak világa sajnos egyáltalán nincs bemutatva elég részletesen ahhoz, hogy az ember akár egy pillanatra is bele tudjon merülni. Sem az, hogy ezek a lények milyen helyet foglalnak el a társadalomban, sem pedig, hogy a társadalom hogyan reagál rájuk.
A világépítéshez tartozna az is, hogy a történetben megjelenő szereplőknek sikerül-e érdekes hátteret felvázolni. Noha szépen építkezik a történet azon része, ami Mort útját mutatja be önmaga múltjának megismeréséhez, a többi karakternél ugyanez már sajnos nem sikerült. Az egyes figurák felszínes, archetipikus szereplői a történetnek, akiknek jellemébe egyúttal sorsuk is bele van kódolva, így a velük történő események különösebb meglepetést nem tudnak okozni. Az egyes fejezetek előtt, mely a szereplők neveit viselik címként, egy-egy Vad Fruttik dalszöveg idézettel vezetik be a szerzők a karaktereket. Ezek a részletek ugyan elárulnak apróbb jellemvonásokat a figurákról, ugyanakkor kevéssé működnek prózai szövegként. Eleve picit önkényes és nehezen megérthető, hogy miért pont Vad Fruttik-dalszövegeket használnak a szerzők, ráadásul valójában túl sokat nem adnak hozzá az soron következő fejezetekhez.
Spoilermentesen, a mű élvezetéből nem elvéve fontos megemlíteni, hogy a Céltalan szereplőinek egy része túlvilági, éteri lények, felelős és fontos szerepük van a világ egyensúlyának megtartásában. Működésük hiánya viszont felborítja ezt az egyensúlyt, ez az eredője Mort minden bajának is, és a történet fő gerincét is ez a probléma adja. Ez egy nagyon erős koncepció, rengeteg potenciál van benne, még akkor is, ha a toposz maga ismerős lehet pl. a Sandman lapjairól.
Bosszútörténet lévén Mort sorra járja egykori ismerőseit, akik szerinte felelőssé tehetők exbarátnője haláláért. Ez a fajta dramaturgia már a Kill Billben is jól működött, és itt is jó tempót diktál ahhoz, hogy ne unjuk el a történetmesélést. A probléma nem a tempóval, vagy az ezerszer látott dramaturgiai ívvel van,
pláne, hogy a misztikum ügyesen, már a füzet elejétől jelen van a történetben,
hanem, hogy funkcionális mellékszereplők nem elég érdekesek. Jelenlétük különösebben nem ad hozzá ahhoz a világhoz, amiben a történet játszódik, ez pedig csak tovább mélyíti az problémát, hogy képtelenség azonosulni egy olyan karakterrel, akinek kiábrándultsága elvileg részben a világ lerohadásából származik.
Mort egy bunyó közben elmondja, hogy “a világ megváltozott”, társai pedig képtelenek voltak ehhez alkalmazkodni, ezért azt, amire eredetileg szerződtek, egyszerűen túltolták. Érthetetlen például, hogy mit értenek a szerzők az alatt, hogy „a világ megváltozott”. Ezt később sem nagyon fejtik ki, ahogy azt sem, hogy miért következik ebből az, hogy Mort és társai nem illenek bele ebbe a megváltozott világba. Nem kapunk világos képet arról sem, hogy egészen pontosan milyen feladatot is láttak el a szereplők, mi volt az egyensúly megtartásának oka és úgy egyáltalán kik is ők valójában.
Kalibán – aki eredetileg Shakespeare Vihar című drámájának félig állat, félig ember alakja – karjait különös, erős jelentéstartalommal bíró tetoválások díszítik. Egy, az eleinte a teuton lovagok jelképeként létrejövő, később a náci Németország egyik katonai kitüntetéseként továbbélő vaskereszt, egy triquetra-val díszített “bellum”, azaz háború feliratú tőr és egy hátán keresztet viselő, hálót szövő pók. Mindezt azért fontos megemlíteni, mert egyébként egy túlsúlyos, sörvedelő, chips-zabáló, hosszú hajú bunkóként ábrázolják a szerzők, talán ő a legsekélyesebb az összes szereplő közül. Morvin, aki gázmaszkban és csuklyában jelenik meg, és a középkorból ittmaradt, modernkori pestisdoktor, rövid de emlékezetes szerepet játszik ugyan, de cselekedete motivációjának háttere nem teljesen világos. Fames, aki a játékidő nagyobb részét is uralja Mort mellett, tipikus rosszfiú, aki nem csak szexi, hanem végtelenül őrült is, mégsem válik izgalmassá, mint hasonszőrű társ pl. Joker Gotham-ben. Beatrixnak, a klasszikus, megmentésre váró női főhős, se mélysége, se igazi karaktere nincsen.
A képregény utolsó lapjai egyértelmű keretbe kívánják helyezni végül a szereplőket, és Mort bosszúhadjáratát, ami egyfajta belső utazás is, mégis bizonytalanság fogja el az olvasót, mikor az analógiát értelmezni akarja.
Szebeni rajzai már-már realisztikusnak hatnak, mégis jellemzi őket valami IKEA-s plasztikusság, mint mikor egy szépen berendezett, tiszta konyha modellben sétál az ember, ami elsőre megnyerő, de tudja róla, hogy mégsem valóságos. A fő történet egységes stílusát, flashback-ek szakítják meg, az időbeli elhelyezkedésüktől függően szépia vagy vörös neon árnyalattal. Így szerencsére jól követhető, hogy merre járunk az idővonalon, mivel első olvasásra nem biztos, hogy követhető a történet szövevényessége.
Bár a karakterek jól elkülöníthetőek egymástól – Morvint Szebeni magáról, Mort-ot pedig Pádárról mintázta -, és a különböző beállítások is realisztikusak, néha sajnos így is bekerült egy-két elnagyoltabb arc, vagy testrész. Érdekes, és egészen jó irány, hogy az egész képregényt előre befotózták a készítők, Szebeni pedig ez alapján a fotósorozat alapján dolgozott.
Ki kell emelni, hogy Pádár és Szebeni nagyon jó útra léptek azzal, hogy hagytak időt az előkészületeknek. Négy év bár rengeteg időnek tűnik, a befektetett munka végül meghozta eredményét. Az egységes rajzstílust, ismerős, de működő narratívát és kreatív ötleteket felvonultató képregény lett a Céltalan. Mégsem lehet elmenni amellett, hogy ez önmagában még sajnos kevés.
A történetírás komplexitásának igénye már megvan, ez helyenként működik is, de annak tálalásán és tartalmi mondanivalóján még finomítani kell, mert így egyelőre céltalan minden befektetett energia.
