Az űr a legvégső határ. Mint bármely határvidék, ez is vonzza a szerencsevadászokat, a szökevényeket és úgy általában bárkit, aki az eddigi életét hátrahagyva szeretne tiszta lappal indulni a lehetőségek hazájában. Ám hiába cseréltük le az ökrös szekeret csillaghajóra, a hatlövetűt pedig sugárpisztolyra, az emberi természet sajnos jottányit sem fejlődött a vadnyugat „hőskora” óta. Prospect filmkritika.
HIRDETÉS
HIRDETÉS
A Prospect Zeek Earl és Christopher Caldwell 2014-es azonos című rövidfilmjének egész estés feldolgozása, egyben az író-rendező páros nagyjátékfilmes debütálása. Így egyfelől érezhető rajta a legtöbb kisfilmből készített mozifilm legnagyobb hibája (mi szerint sokkal inkább egy jó koncepció van, mint sem kiforrott történet/cselekmény), másfelől azonban a Prospect sok szempontból egy figyelemre méltó, sőt hiánypótló alkotás.
Űrwestern: ez a sajátos műfaji hibrid korántsem újdonság. Noha látszólag mi sem állhatna távolabb az űrutazás elképzelésétől, mint a vadnyugat poros és kietlen világa, ha kicsit jobban belegondolunk, rögtön egyértelművé válik, hogy miért működik olyan jól ez a párosítás. Hiszen az űr felfedezésnek lehetősége épp azt kínálja, amivel az amerikai határvidék is csábította a jobb életre vágyókat: az újrakezdést és az űr esetében a ténylegesen határtalan lehetőségeket. Épp ezért egyáltalán nem elképzelhetetlen, hogy ha egyszer a lakossági űrutazás és más bolygók kolonizációja valósággá válik, akkor egyszerű emberek tömegei vágnak majd neki az útnak. Olyan emberek, mint Damon (Jay Duplass), aki lányával, Cee-vel (Sophie Thatcher) éppen azért utazik a „zöld holdra”, hogy kibányássza az ott található ritka és nagy értékű ásványt, amellyel végre kimászhatna az örökös tartozások spiráljából, megadva így a lányának egy jobb élet lehetőségét. Cee azonban tipikus tinédzserként máshogy látja a dolgot: durcás, hiányzik neki a nem rég elhunyt anyja, hazavágyik, és nem tetszik neki, hogy az apja túlságosan nagy kockázatot vállal (számára is) a pénzért. Hamarosan egymást érik a problémák, így az egész világgal haragban álló tinédzser lánynak hamarosan egyedül kell boldogulnia a zöld pokolban. Csupán egyetlen ember segítségére számíthat, ha nem akar örökre a bolygón ragadni: a finoman szólva is kétes erkölcsű bandita Ezrára (Pedro Pascal). 
Az Earl és Caldwell filmjéhez hasonló kis léptékű, de igényes sci-fikből manapság fájóan keveset látunk. A hatalmas, megalomán ambíciójú blockbusterek (amelyek legtöbbször inkább sci-fi elemeket tartalmazó akció/kalandfilmek, és nem igazi sci-fik) és a low-budget, nézhetetlen trash-cuccok között alig-alig találunk olyan valódi sci-fiket, amelyek nem a látványos (űr)csatákra fókuszálnak, ám az alacsony költségvetés sem válik a hátrányukra, mert a biztos kezű alkotók pontosan tudják, hogy mennyi fér bele a büdzsébe. Mint például a District 9, a Hold vagy éppen az Ex-Machina: nemcsak intelligens, sokrétű (nem csak külsőségeiket tekintve) sci-fi történetek, de a földhözragadtabb léptékeik ellenére is baromi jól néznek ki. Noha a Prospect nem ér fel ezekhez a modern klasszikusokhoz, azonban határozottan érdemes a műfaj rajongóinak a figyelmére, hiszen egy elképesztően hangulatos darab, ami egy egészen egyedi szemszögből közelíti meg a sci-fi egyik népszerű alzsánerét.
HIRDETÉS
A Prospectet nézve elsőre az elképesztően erős látvány és a vizuális dizájn fog feltűnni. A 70-es éveket idéző, koszos és leharcolt űrhajóbelsők és kozmonauta szkafanderek talán a legrealisztikusabban mutatják be, hogy milyen is lesz az űrkutatás jövője, amikor már bárki elutazhat egy távoli holdra szerencsét próbálni. Noha az egész film egy kanadai(?) erdőségben játszódik, mégis sikerül elhitetni velünk, hogy egy másik planétán járunk. A már-már őserdősen sűrű, búja zöld növényzet, a levegőben keringő spórák (amelyeket nem CGI-jal varázsoltak oda) és az enyhén szépiás filterek lenyűgöző, „nem evilági” látványt kölcsönöznek a filmnek. A Prospect vizualitása ugyan ismerős elemekből épül fel, ám az összhangot tekintve megkapóan egyedi és egész egyszerűen gyönyörű.
A karakterei és az őket játszó színészek a másik hatalmas erőssége a filmnek. Különösen, ami Pedro Pascalt illeti: Ezra ugyanis a valódi Han Solo, egy sunyi, haszonleső szemétláda. Ugyan benne is megvan a jóság, de az biztos, hogy csak akkor hajlandó visszafordulni, segíteni, ha az egybeesik a személyes érdekeivel. Noha a karakter első ránézésre kissé sematikusnak hat, Pascal visszafogott játéka, és a szerep kifinomult stílusú megközelítése miatt olyan hús-vér karakternek érződik, aminek Han Solo vagy Malcolm Reynolds sosem érződhetett. Remek figurák, de túlságosan lazák és irigylésre méltóak: nem valós emberek, hanem olyan ikonok, mint James Bond (vagy a western analógiánál maradva, John Wayne).
A földhöz ragadt dizájnjának és gyarló karaktereinek hála a Prospect nagyjából úgy viszonyul a nagyobb szabású, populárisabb űrwesternekhez (Star Wars, Firefly) mint Sergio Corbucci kegyetlen és kiábrándító spagettiwesternjei a klasszikus, pátoszban dagonyázó amerikai westernekhez. Itt nincsenek fehér kalapos (azaz szkafanderes) hősök, akik leszámolnak a velejéig romlott fekete kalaposakkal (szkafanderesekkel). Itt két szín dominál: a mindent körülvevő zöld és a mindenkiben ott lévő, hol világosabb, hol sötétebb morális szürkeség. Ebben a világban Han Solo nem pusztán először lő, de utána még ki is fosztja az áldozatát.
A western analógia nem pusztán az atmoszférára, de a cselekményre is igaz. A Prospect gyakorlatilag egy roadmovie, amelyben a két főhős igyekszik eljutni az aranyig, majd haza, miközben próbálják túlélni a mérgező környezeti viszonyokat, az „űr-indiánokat” illetve a szintén a kincsre pályázó morcos, marcona zsoldosokat.
Remek színészek, magával ragadó atmoszféra, gyönyörű képi világ. Sajnos az összkép mégis megbicsaklik egy ponton. Hiszen ahhoz, hogy a fenti cselekmény igazán működjön, ahhoz székbeszögezően feszes cselekményre lenne szükség, a Prospect ennek azonban híján van. Épp ellenkezőleg: melankolikus hangvételű, komótos tempóban zajló alkotás, amelynek ugyan megvannak a kifejezetten feszült részei, ám mégis azt a benyomást kelti, hogy több szeretne lenni egy szimpla westernél/kalandfilmnél. Amivel alapvetően nem lenne probléma, csak sajnos Earl és Caldwell rendezése legjobban éppen kalandfilmként tud működni. A fő drámai mozgatórúgónak szánt felnövéstörténet ugyanis sem nem túl eredeti, sem nem elég rétegelt ahhoz, hogy igazán működjön. Pedig Sophie Thatcher – akinek ez az első főszerepe – abszolút tehetséges, csak sajnos a karaktere nincsen olyan jól megírva, hogy a film ezen aspektusa is olyan kifogástalanul működjön, mint a western része. Pedig a fiatal, önfejű és makacs lány boldogulása egy ilyen „nem tinilányoknak való vidéken” remek drámai lehetőségeket hordozna magában, ám sajnos a film végén abszolút nem érezhető semmilyen fejlődés, vagy drámai katarzis. Mintha a készítőknek sem lett volna mondanivalója erről a témától, csak úgy érezték, hogy kötelezően kell valami szubtextus is a filmbe.
Kár, mert így a Prospect kissé a két szék között a padlóra esik. Drámának nem elég erős, kalandfilmnek pedig sokkal jobb lehetne, ha az alkotók bevállalják, hogy indie-dráma helyett készítenek egy szimpla műfaji filmet. Ennek ellenére mégis csak örülök, hogy elkészült és sajátos, emlékezetes hangulata miatt (a sci-fi rajongóknak) így is csak ajánlani tudom. Több ilyen személyes hangvételű, – legalább külsőségeiben – kreatív hangvételű sci-fi kéne. Az alkotó párosra pedig kifejezetten érdemes lesz figyelni a jövőben, mert a Prospect az apróbb hibái ellenére is egy kifejezetten ügyes és a jövőre nézve is ígéretes rendezői bemutatkozás.
