A képregényből sorozatra adaptált Orgyilkos osztály első évada hullámzó színvonalú, felemás, de néha kifejezetten szórakoztató történetmeséléssel és emlékezetes színészi alakításokkal szembesít minket a tinédzser-lét nehézségeivel.
HIRDETÉS
HIRDETÉS
Marcus szülei életének egy, a Ronald Reagen egészségügyi intézkedéseinek köszönhetően utcára kerülő őrült öngyilkos ugrása vet véget. Marcus árvaházba kerül, ahonnan a válogatott kínzások és megalázások elől menekülve végül hajléktalan, de szabad ember lesz. Utólag a rendőrség rá akarja varrni, hogy nem csak megölte az árvaház személyzetét, hanem rájuk is gyújtotta az épületet. Mindegy, nem számít, gondolja Marcus, legalább megszabadult tőlük. A hajléktalan lét aztán rövid időn belül elviselhetetlenné válik, addigra viszont szerencsére új távlatok nyílnak életében, és megkezdi tanulmányait a orgyilkosokat képző iskolában.
A hetvenes-nyolcvanas években – beleértve a Reagen-korszak végét, amikor a sorozat játszódik – több olyan szubkultúra is létezett egyszerre az USA-ban, melynek képviselőit ma már biztosan egy letűnt korszak magamutogató, nyomi, különcködő pozőrjeinek tartanánk. Igaz, már saját koruk is annak tartotta őket. Rick Remender, a képregény írója legalábbis így emlékszik vissza élete azon szakaszára:
A középiskola számomra mindig is tökéletes felnagyítása volt annak a sosem szűnő érzésemnek, hogy sehová nem tartozom… Mi voltunk azok a kitaszított kölykök, akik a szünetekben a tornaterem mögött füveztek… Mi voltunk a kívülállók, a csodabogarak, a gótok a deszkások, a hiphopkölykök, a kibukottak, az autóbuzik, mi képviseltük a nyomiszivárvány minden színét.
HIRDETÉS
Lehetett tehát az illető punk, gót vagy akár egyszerű hip-hop fan, automatikusan a kirekesztettek, az átlagtól eltérők, a deviáns elemek közé került a középiskolában. Ezt pedig nem csak az USA, de a világ bármelyik pontján tanuló iskolásról el lehet mondani, aki valamiért kilóg a mainstream-ből. Ezt az állapotot mindenki ismeri, aki életében már tartozott olyan szubkultúrához, aminek társadalmi elfogadottsága meglehetősen alacsony. Mégis, a zenei műfajok, ideológiák, vallási és szociális normák mentén szerveződő közösségek, amelyek különböző életmódokkal is járnak, elmondhatatlanul fontosak egy tinédzser életében. Hasonló gondolkodású közösségben bátrabbnak és felszabadultabbnak érezzük magunkat, ami – ha később el is tűnik a külső máz – hosszútávon kifejezetten jó hatással lehet felnőtt életünkre.
Az Orgyilkos osztály főszereplői egytől-egyig ilyen kirekesztett figurák. Hiába, hogy egyikük másikuk saját szűkebb körének vezetője – mondjuk a japán triád iskolai megfelelőjének feje, vagy a feketékből álló gengeszterek főnöke – mégsem igazán találják azt a közeget ahol önmaguk lehetnek. Billy az egyszerű, de óriási szívű punk, Maria a helyi kartell irányítójának nője, Marcus pedig az utcáról érkező hajléktalan, akinek annyi emberi kapcsolata sincsen, mint társainak. A szereplők egytől-egyig magányosak, de egymásban valahogy mégis társra találnak és ha a barátság nem is a legmegfelelőbb szó a viszonyukra, mindenképp azt érezhetik, hogy tartoznak valahová.
Az egymással rivalizáló iskolai csoportok nézeteltéréseiből származó problémák lépten-nyomon végigkísérik az egész évadot, igaz a felétől olyannyira megváltozik minden tét, hogy az apró-cseprő tini-problémákat sokkal nagyobb szabású ügyek váltják fel. Amíg pedig az első néhány rész közötti kötőanyag laza – a részek csak kis mértékben kapcsolódnak egymáshoz, inkább epizódikus jellegűek -, az utána következő részek sokkal szervesebben épülnek egymásba. És ez a sorozat első nagy hibája: a kiegyensúlyozatlan, sűrű szövésű narratíva.
Az ominózus ötödik részig szépen építkezik a sorozat, egyaránt jól mutatja be magát az iskolát, a benne dolgozókat és a diákokat. Közben már lassan el is kezdi felvázolni az évad két-három fő cselekményszálát is, melyek az évad végén, egyazon részben csúcsosodnak ki. Közben viszont sokszor lehet benyomása az az ember benyomása, hogy ezek a szálak az utolsó öt részben nem párhuzamosan, hanem részről részre egymást váltogatva haladnak. Ez pedig kicsit zavaró, mivel nincs elég idő a három történet alapos felépítésére. Az egyes részek hol kicsit kuszán, bonyolultan vagy túl gyorsan akarják elmesélni a végkifejlet felé vezető utat.
Annak ellenére, hogy a Marcust alakító Benjamin Wadsworth nem kifejezetten karizmatikus, a sorozat legnagyobb érdeme mégis a casting. Itt pedig három karaktert kell kiemelni. A Billyt játszó Liam James-nek nincs egy olyan jelenete ahol ne néznénk szívesen a laza, kedves, jóravaló punk fiú idétlenkedéseit. Karaktere komplex és ismerős lehet, a gyerek és felnőttkor közé ragadt, érzelmi intelligenciát tekintve és szexuálisan is egyaránt éretlen haveré, aki ugyanúgy benne van a legnagyobb baromságokban, mint amilyen intenzitással rajong a barátaiért és melletük van, mikor szükség van rá.
A María Gabriela de Faría által alakított hasonló nevű Maria, a sorozat famme fatale-ja, nagy eséllyel nem csak a sorozatbéli férfiakat, hanem a nézőket is meg fogja venni kilóra. Szerencsére a sorozat nem esik abba a hibába, hogy Faría egyszerű biodíszlet legyen, ahogy ebben a sorozatban egyik nő sem az. Faría sokkal többet képes beleadni a figurába, mint a kartell vezetőjének szexi szerelmét, akit mindenki megdöntene a suliból. Karakterén az alkotók elképesztő részletességgel mutatják be egy bántalmazó párkapcsolat mechanikáját, amiből sokszor egyszerűen nem lehet jól kijönni. Ő az, aki a legnagyobb utat járja be érzelmileg az évad során, karaktere fejlődésének, vagy leépülésének – nézőpont kérdése – pszichológiai útja messze a leghitelesebb a csapatból. Talán még a Williet alakító Luke Tennie van vele egy szinten.
A harmadik említésre méltó alakítás, a Tom Stevens által megformált “Fuckface”, Marcus egykori árvaházi szobatársa, akinek pszichopata, állatokkal szexelő, redneck-identitású erőszakos figurája nem csak ijesztő, de rendkívül szórakoztató is. Külön pacsi a maszkmestereknek, hogy a feltűnően jóképű Stevensből mit sikerüt kihozni!
A felnőtt szereplők közül egyedül Benedict Wong emelkedik ki, és annak ellenére, hogy szerepe viszonylag nagy a sorozatban, mégsem marad igazán emlékezetes. Ez főleg a különböző történetszálak halmozásának köszönhető, ami miatt sokszor lehet az az érzése az embernek, hogy egyszerre három sorozatot néz. Ugyanakkor az egyedi hangulat, a látvány és zenehasználat az egész évadot ügyesen egyben tartja .
Jó ízléssel nem a legismertebb 80-as évekbeli zenéket, hanem a sorozat tematikájához illően az underground undergroundját halljuk az egyes részek alatt, a punkrock-tól a hip-hop-ig. Az egyedi, sötét hangulatú, a helyszínek, akciójelenetek, karakterek tekintetében mégis sokszínű látvány egészen biztos bele fog égni az ember emlékezetébe. Ezt pedig csak még inkább színesíti és elemeli a valóságtól a képregény stílusban rajzolt animációs betétek. Ezek főleg akkor jelennek meg, mikor egy-egy karakter erőszakos múltját mesélik el az alkotók, ami a kusza, színes rajzoktól csak még groteszkebbé válik. Az évad legkülönlegesebb része, a már fentebb is emlegetett ötödik rész, ami mind operatőrileg, forgatókönyvileg, látvány, zene és dráma szempontjából a legerősebb fejezete a sorozatnak. Egyszerűen tökéletes epizód.
Az Orgyilkos osztállyal mindenképp érdemes tenni egy próbát! A hibái ellenére egy mélyen pszichológiai, groteszk humorú, nem utolsó sorban pedig elképesztően esztétikusan erőszakos lenyomat egy ember életének legfelkavaróbb időszakáról: a tinédzserkorról.
