Film

Három képregénykötetet daráltak le hozzá, mégis ízetlen húspogácsa lett a Hellboy

Neil Marshall Hellboya olyan, mintha Paul W. S. Anderson megpróbálna egy Kaptár-epizódban a saját munkásságán önreflexíven röhögni pár humoros egysorossal, helyzetkomikummal. Ő ezt viccesen szórakoztatónak, elegánsan gyakorolt önkritikának gondolná, mi pedig csak ott ülnénk moziban, és megpróbálnánk kitalálni, hogy ittak vagy kurváztak-e a film rendes elkészítése helyett.
Korábban a témában:

Az 1993-ban debütált, Mike Mignola által kreált Hellboy először 2004-ben költözött a vászonra Guillermo del Toro rendezői prezentálásában. Az 54 éves mexikói direktor nemcsak a rendezői feladatokat látta el, hanem a film sztoriját, és egyben forgatókönyvét is ő írta, kicsit saját képére formálva Mignola legendás karakterét. Bár a filmnek inkább volt egy felnőtteknek szóló fantasy-akciómese zamata, Del Toro egy a kritikusok és nézők szerint is szerethető és szórakoztató szuperhősfilmet tett le az asztalra, Ron Perlman pedig kiváló megformálója volt a szarkazmussal és iróniával kommunikáló Hellboynak. A debütálás után négy évvel, 2008-ban meg is érkezett a folytatás, a Hellboy II – Az Aranyhadsereg (The Golden Army), viszont a tervezett harmadik rész már váratott magára.

A rendező ugyanis többször tárgyalt Mignolával a folytatást illetően, viszont a karakter szülőatyja nem akart Del Toro már elkészült forgatókönyvéből dolgozni, helyette egy saját maga és Andrew Cosby képregényalkotó kollégájával írt verzióval szerette volna trilógiává avatni Del Toro Hellboyát. Mivel nem sikerült megegyezni, rendezőnk otthagyta a projektet, még producerként sem kívánt részt venni benne, vele pedig távozott Ron Perlman is. Az elhúzódó tárgyalások eredménye az lett, hogy folytatás helyett rebootolták a képregényhős mozis verzióját. A rendezői székbe Neill Marshall került,  Hellboy szerepére pedig a Stranger Things seriffjét alakító David Harbourt szerződtették.

A film történetének alapkonfliktusát a nálunk A nagy vadászat (The Wild Hunt) címen futó kötet adja. Az Arthur király által feldarabolt Nimue (Milla Jovovich) pestiságyúként üzemelő főboszorkányt, más néven a Vérkirálynőt a Hellboyra nagyon pipa „medvedisznóember” – a Vasorrú Bába (Baba Yaga) tippjére – feléleszt holtából. A királynő természetesen nem mondott le világuralmi ambícióiról: el akarja foglalni, majd át akarja formálni a világot. Hellboy pedig megpróbálja megakadályozni ebben, ám a dolog nem várt fordulatot vesz.

Annak érdekében, hogy a koncepció megfelelően színes-szagos legyen, az említett kötethez még hozzákevertek pár jelenetet az A The Storm and the Fury, valamint a Szólít a sötétség (Darkness Calls) történeteiből. Ezzel önmagában véve nem követne el hatalmas hibát a film, hiszen láttunk már különböző irányokat szépen összefésülő mozit. Csakhogy a Hellboy cselekményének abszolút olyan hatása van, mintha a készítők egy szittyós szerdán lapozgatták volna a köteteket, majd a kedvenc, kitépett oldalaikból „húú, ezt nézd, ez milyen fasza, rakjuk bele!” alapon állították volna össze a forgatókönyvet.  Ennek eredményeképpen a film túlzsúfolt lett és kaotikus. A Hellboy nem eredettörténet, nem kezdi elölről mesélni a hős útját, hanem rögtön belecsap a lecsóba, ezért inkább érződik valaminek a folytatásának, mint újraindításának. Az eredeti történetekbe markol bele, és rángat a vászonra jeleneteket, amelyek közepesmód látványosak, de igazából csak színesítik és duzzasztják a mozi játékidejét – érezhetően hosszabbra a kelleténél. A film emiatt gyors tempóban kezd ugrálni a horrorműfajok között, kinyírva ezzel az eredeti elképzelés melankolikus fantasy-mítoszát is.Mintha egy algoritmus rendezné menet közben filmet, ami egy instrukciósor alapján generálja a jeleneteket. Az instrukciósort pedig ezek a tetszőleges képregényoldalak alkotják.

Emellett azt sem tudja eldönteni, hogy kiket is akar valójában teljes körűen kiszolgálni, ezért senkit sem tud igazán. Görcsösen, erőlködve próbál eleget tenni a képregényrajongók igényeinek, de igyekszik a szimpla nézőket is szórakoztatni. Utalások, megjegyzések nagy halmaza jön szembe a nézővel, akik között csak azok tudnak összekacsintani, akik olvasták Mignola műveit. A többiek pedig úgy érzik majd magukat, mintha egy sorozatot az évad közepétől kezdtek volna el nézni. Persze a film igyekszik kínosan igénytelen módon képben tartani nem képregényolvasó nézőit, ezzel is elkerülve, hogy ne tűnjön olyan lyukasnak a történet, mint az a sajt, amibe egy teljes tárt eresztettek bele.

A Hellboy párbeszédjeinek jelentős százaléka a nézőt fogyatékosként kezelő, szájbarágós propozíciók halmaza, amiben a szereplők lépésről lépésre, tőmondatokban fejtik ki tetteik és gondolataik okát.

Nagy retorikai elánnal előadott monológokat képzeljünk ide, aminek a minősége közelebb áll egy gyermekeknek szóló mese szövegezéséhez, mint egy felnőtteket megcélzó filméhez.

Bár az előzetesek tökös vérfürdőt, és lazaságot ígértek, szomorúan tapasztaltam, hogy nem sikerült stílusos vérontást és profanitást implementálni a filmbe. David Harbour ugyan nagyszerű Hellboy, igazán jól áll neki a vitriolos, iróniába fojtott egzisztenciális válsággal átitatott, kicsit szentimentális stíl, ám még így sem képes elvinni a hátán a filmet.  Ugyanis a Hellboy nem tud sem izgalmasan véres, sem humorosan és stílusosan (esetleg polgárpukkasztóan) trágár lenni.

A tizennyolcas karika ellenére is érezhető, hogy a forgatókönyv félve nyúl a „bazmegekhez” és félénken próbálkozik a belezéssel, a horrorral is: csupán egy-két olyan pillanata van, amire elégedetten biccenthet a gore-rajongó néző. Az utolsó félóra nagy jeleneteit és a végkifejletet például teljesen elharapja a rendezés és a forgatókönyv. Sem akcióban, sem pedig a karakterek szempontjából nem kulminál, pedig a film ezen pontján bőven lett volna lehetőség egy szépet domborítani, legalább középszerűre kihozni a végeredményben. Ráadásul Neill Marshall mozija látványfilmnek sem acélos: a groteszk óriások, a medvedisznóember, a megidézett halottak mind gazdaságos CGI-jal és jelmezekkel materializálódnak a vásznon. A film egyetlen valóban szórakoztató faktora az önreflexív humor, ami távolról nézve inkább olyan, mintha valaki készített volna konkrétan ebből a filmből egy paródiát.

Szomorúan konstatálható, hogy ez a reboot tényleg csak azok számára lehet megfelelő kikapcsolódás, akiknek néha vagy soha nincs igényük egy jól átgondolt, és kivitelezett koncepcióra, csupán szeretnének begyalogolni a moziba és nézni valami közepesen szórakoztató turmixot, ami alatt leereszthetnek a fotelben. A Hellboyon néha fel lehet nevetni, rá lehet csodálkozni arra, hogy itt egy szuperhősfilm, amiben van bél meg agyvelő, van helye a vulgarizmusnak, de a jelenlegi formájában nem más, mint egy bután összerakott C-kategóriás tévéfilm, amit egy nagyobb költségvetéssel tápoltak fel mozifilmmé. Pedig meg-megvillan benne a potenciál, látjuk, hogy mi lehetne belőle, ha a készítők nem a rossz végéről fogják meg a karaktert és a történeteit. A legszomorúbb a hazánkban április 11-én megjelent Hellboy minőségét nézve, hogy ez az a film, ami miatt Guillermo Del Toro nem tudta befejezni a hősről készült, messze jobban szerethető trilógiáját.

Hellboy – amerikai fantasy akció-horror. Megjelenés: 2019. április 11. Értékelés: 5/10 medvedisznó-raptor

A Hellboy teljes adatlapja a Mafab (Magyar Filmadatbázis) oldalán.

A játékok élete sem csak játék és mese

Azt hittük, a Toy Story harmadik részénél nem lehet jobb befejezést elképzelni egy trilógiának, amikor a negyedik rész bizonyította, hogy vétek lett volna végleg lezárni a történetet.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a Roboraptor Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.