Halálváró borozás és végkifejlet-petting Deresben

Mint ahogy az előző epizódot kibeszélő Hartai Dávid kollégám nagyszerűen megállapította: az utolsó évad prológusa inkább csak előjátéka a hatalmas finálénak, csak felhelyezi a bábukat az évad térképére. Azonban azt hittem, hogy a hatrészesre tervezett évad az első epizóddal be is fejezi ezt a pettinget, de nem így történt. Aminek egyszerre örülök is, meg nem is. Mert a második részben sem történt semmi látványosan izgalmas dolog, , ellenben helyette adott valami egészen mást: nagyszerűen körvonalazódik benne az egész évad valószínűleg vérbe fulladó finisének hatásvadász mechanikája.

Forrongó hangulat a jéghideg Deresben

Az egy órás epizód leginkább annak van szentelve, hogy a hatalmas csata előtt bemutassa a szereplőket, tovább árnyalja azokat úgy, ahogy azt az évadnyitó elkezdte. A személyesebb oldal közelebb hozza a karaktereket, ami nem rossz abban az esetben, ha a sztori úgy tartja fent a hosszútávú érdeklődést, hogy kinyírja azokat, akiket a néző szeret. Viszont a legnagyobb gondom ezzel az volt, hogy sok pillanata a résznek egyszerűen mesterkélt lett, nem generálta azt a hatást, amit szeretett volna.

Jaime tárgyalásával vesszük fel előző rész fonalát. Deres Úrnője, Sansa, Észak Helytartója, ex-királya Havas Jon és trónvárományos és -követelő Dany emocionális és biztonságpolitikai szempontból mérlegel. Dany hatalmas elánnal utal arra, hogy Jaime nagyon megérdemelné a bitót az édesapja megöléséért, Jonon kívül pedig mindenki felvázolja a sérelmeit. Jaime pedig teljesen logikusan emlékezteti őket, hogy háború volt, azt tette, ami a kötelessége, nem csinálná másképpen. De hiányoltam, hogy közölje Danyvel, hogy azt a királyt azért kellett levágni, mint egy disznót, mert bolond volt és már nem királyként, hanem ámokfutóként viselkedett.  Nemcsak, hogy izgalmas, hanem logikus is lett volna a visszapofázás a karaktertől (ha már a leszögezte, hogy nem csinálná másképpen), viszont a szituáció erkölcsi mérlege ezzel túlságosan is a búsképű bűnbánó lovag oldalára döntötte volna a mérleget gyűlölettől elvakult, nem objektíven gondolkodó királynőt csinálva a Sárkányok Anyjából, aki kezd tényleg egyre kellemetlenebbé válni így az utolsó évadban.

Jaime-t végül Brienne jótállásán keresztül Sansa és Jon szűkszavú „minden emberre szükség van” mormogása menti meg a halálos dózisú csicskalángostól.  Jaime és Brienne kapcsolata ebben a részben már felvet egy kérdést. Nehéz megmondani, hogy az ikertestvérét izomból kettyintő és szerető félkarú lovag tisztelettel, barátként tekint a vitéz nőre, vagy hirtelen ott kapunk egy romantikus szálat, ahol nem várnánk. Az utóbbira igazából nem tenném a fejemet, mert az epizód vázából arra következtetek, hogy Brienne lesz az egyik első hősi halott. Azon túl, hogy szinte biztos, hogy a számára könnyen védhető pont el fog bukni, a rész legkedvesebb (legszentimentálisabb) pillanatát is ő kapta meg.

A rész legkedvelhetőbb momentuma ugyanis az időközben egyre csökkenő fontosságú főszereplőkké váló karakterek és fontosabb mellékszereplők közös, halálváró borozása volt.

Tyrion és Jaime a tűz mellett beszélgetnek, csatlakozik Brienne és Podrick, megérkezik Davos és Tormund, és elkezdenek jópofáskodni. (Itt válik világossá, hogy a faltól visszatérő Tormund igazából a Trónok harca comic relief-karaktere: ő a szerethető, vicces, de derék balga.). A szituáció, a rövid szóváltások ügyesen csempészik a nézők agyába, hogy most ezek konkrétan az utolsó vacsorájukat isszák meg. Mi pedig mindegyikőjüket szeretjük, mert megérdemlik. A kis baráti összeröffenés pedig Brienne lovaggá ütésében csúcsosodik ki, nem allűrmentesen. A lovaggá ütő pedig ki más, mint a jó Ser Jaime Lannister, aki királyölő becsülete hirtelen relevánssá vált.

Maga a rítus annyira megható tudott (akart) lenni, hogy van egy kis pénzem arra, hogy ezzel próbálták Brienne hamarosan bekövetkező halálát kicsit súlyosabbá tenni.

Arra tippelek, hogy Brienne mellett Theon is hamar elpatkol majd. Míg a nővére megpróbálja visszafoglalni a Vas-szigeteket, addig a megkínzott fiú Deresben landol Sansa hatalmas örömére. Az érkező Mások feltartását segítendő stratégia kidolgozása alatt önként felajánlja, hogy Brant – aki az Éjkirály első számú célpontja, mert állítása szerint ő az élők emlékezete – védi majd akkor, amikor a tolószékes háromszemű varjú megpróbálja előcsalni a jeges lényt. Az élő emlékezet felütése, viszont roppant érdekes, hiszen a Varsafáknak is arcuk van. Előfordulhat, hogy a Bran féle varg és háromszemű varjú idővel – mint ahogy az elődei – egyszerűen átváltozik egy fává, ami őrzi magában a történelmet, hozzáférhetővé téve azt a hívőknek, mint ahogy Bran is hozzáfért a múlthoz? Ezért lenne ő ennyire fontos célpont az Éjkirálynak? Kivágja a fát, még mielőtt az gyökeret verne, hogy a jövőben senki ne tudja, hogy lehet legyőzni ezt a jeges vészt?

Az epizód szinte sorra veszi a főbb szereplőket, mindenkinek adva egy hosszabb-rövidebb játékidőt. Helyet kap a Sansa-Dany feszültség is, ami úgy látszik nem lesz egy sétagalopp. Jorah tanácsára szőke királynőnk elsimítaná ezt az eleddig látens ellentétet, ám csakhamar szembesül, hogy Deres Úrnője nem egy szentimentális kislány, hanem egészen pragmatista nő, már-már vezér. Az az Úrnő, aki felteszi az egész epizód legizzasztóbb kérdését: szép ez a szerelem , de ha vége van a zombiinváziónak, és túlélik, mi lesz Északkal?

Azzal az Északkal, ami megfogadta, hogy egyedül csak az általa kijelölt királyt szolgálja, más urat, úrnőt nem. Itt realizálódhat a jelenleg még wannabe-királynőben, hogy a Vastrónig vezető út nem csak ellenséggel, hanem barátokkal, szeretett emberekkel és az ő igényeikkel is ki van kövezve. Talán itt lehet az a pont, amikor Danynek szembesülnie kell azzal, hogy ez a királynősdi nem csak a rosszak megbüntetéséről szól. Tovább csavar a karakter szituációján, hogy Jon nagyon közömbösen (ezt a színészi játéknak tudom be) közli vele, annyira nem is fattyú, inkább amolyan jogos trónörökös, Targaryen maga is. Persze továbbra sem az lesz ezzel a probléma, hogy vérfertőzés, hanem az, hogy

Dany hétévados követelései most váltak illegitimmé.

Kíváncsi vagyok, hogy a történet írói ezt a potenciális, hatalomrengető konfliktust hogyan fogják kibontani és elsimítani – csak nem egy közös gyermekkel?

A végére hagyva pedig kapott általam például nem várt expozíciót Arya is, akiből úgy vált ebben a sorozatban halálos orgyilkos, hogy a kiképzését bemutató epizódokban igazából csak túráztatták a szopórolleren.  Viszont amióta visszaért Westerosba, ő halál angyala, aki prédára vár. Mint kiderült, az előző részben átnyújtott kis tervrajzon (mondjuk a terv az hiányzott belőle, mert csak egy szimpla rajz volt konkrét dimenziók és részletek nélkül) egy lándzsa szerepelt, amit a fiú el is készített neki. Már az első részben láthattuk, hogy Arya azért erősen kacsingat a királyi kovács fattyúra -nos, ebben az epizódban beért a kívánság. Mert Arya nem csak a saját tervezésű lándzsáját kérte a fiútól, hanem Gendry másik lándzsáját is, amit meg is kapott. Úgy látszik, senkin nem maradhat ruha a sorozatban, szóval egy elég diszkrét snitt erejéig az egészen zsenge életkorral indult Maisie Williams is pucérkodott egy szolidat, amit őszintén nem tudok hova tenni – az ő szála ebben ki is merült. Pedig azt hittem, legalább egy érdemi megbeszélése lesz a Vérebbel, de helyette csak egy semmitmondó jelenetet kaptak.

Összességében a második epizód egy emocionális tornagyakorlat volt a nézők, de leginkább a rajongók kondicionálására. Bármennyire is tűnhet érdektelennek, unalmasnak, úgy gondolom ez a rész kellett egy olyan sorozat utolsó évadába, ami karakterrétegeltség szempontjából kimagasló. Minden harmatossága ellenére az ebben a részben megjelenő halálvárás definiálta a legjobban, hogy Westeros aktuális korszaka a végéhez ért.

A Trónok harca 8. évadának új epizódjai hétfőnként debütálnak az HBO GO-n és az HBO műsorán.