Film

Filmek, amelyek felforgatták a műfajaikat

Hamarosan a mozikban a Brightburn: A lángoló fiú, ami a feje tetejére állítja az emberiség elpusztíthatatlan megmentőjeként tetszelgő szuperhős toposzát. A film lényegében egy Supermanéhez hasonló eredettörténetet mutat be, ahol viszont a karakter nem jóságos szuperemberként, hanem világunk rombadöntőjeként fog megjelenni. A James Gunn (A galaxis őrzői) produceri felügyelete alatt készült alkotás érkezésének apropójából elővettük néhány filmet, amelyek ízekre szedték saját zsánerüket, hogy aztán valami izgalmassal, újjal lepjék meg a közönséget.
Korábban a témában:

Mi, geekek simán megnézzük a huszonnyolcadik városrombolós-pózolós szuperhősfilmet vagy a harminchatodik közhelyes akciófilmet, de a legkellemesebb élmény akkor ér minket, amikor a filmvilág alkotói a sablonok mögé tudnak nézni. Ha képesek szétverni az alapvetéseket, és valami kreatívat és innovatívat tudnak elénk tárni. Szerencsére jó pár formabontó alkotás látott már napvilágot – most ezek közül válogattam ki az általam legerősebbnek gondoltakat.

Hóval érkezik a változás

Az egy kaptafára készülő tündérmesék legszorgalmasabb gyártója, a Walt Disney Studios nagy meglepetést okozott 2013-as animációs filmjével, a Jégvarázzsal. Ezzel a művel ugyanis a híres stúdió végre kimerészkedett a komfortzónájából. Persze a Jégvarázs is egy csomó bejáratott Disney-kelléket tartalmaz (vicces mellékszereplők, dalbetétek, korán haló szülők), de a szokásos szerelmi téma ezúttal háttérbe szorul, a film középpontjában két testvér kapcsolata áll.  A sztori mellett a karakterek is meglepetést okoznak: a szülők nem lépnek fel túl támogatóan, a sablonos daliás királyfi nem is olyan jóságos, mint hinnénk, de még a legszimpatikusabb férfi szereplő sem kifogástalan, mert igen furán kommunikál az állatával és gyakorlatilag szerelmes a járművébe. Hozzá köthető a film egyik legzseniálisabb mondata: „te tényleg hozzámennél egy olyan férfihoz, akit csak egy napja ismersz?” A Disney változása tetten érhető a Rontó Ralph második részében is, ahol az egeres cég nem kis öniróniával tekintett a hercegnőire, és megvan rá az esély, hogy a Jégvarázs idén érkező folytatása még messzebb megy a mesék megvariálásában.

Leszámolás a vadnyugati illúziókkal

Clint Eastwood rengeteget tett azért, hogy a western műfaja legendássá váljon, ironikus módon azonban a zsáner kinyírásában is jelentős szerepet vállalt. Vadnyugati életművének mesteri lezárásában, az 1992-es keltezésű Nincs bocsánatban tagadja a régmúlt idők történeteiről szóló mítoszokat, és megmutatja, milyen is volt igazából a 19. századi préri világa. A klasszikus westernekkel ellentétben nem egy grandiózus, nagyívű sztori tárul elénk, a konfliktus egy roppantmód pitiáner ügy miatt robban ki, a jó és a rossz fogalma pedig teljesen értelmezhetetlenné válik. Csupán szánni való nyomorultak léteznek, akik nem szívesen nyúlnak a pisztolyaikhoz, hiszen az emberölés nem felemelő, hanem felettébb kínzó, mocskos érzés, ami örökre veled marad. Persze aztán elsülnek a fegyverek, mert az egyik szerencsétlen a pohárhoz nyúlt, hogy alkohollal tegye egy kicsit elviselhetőbbé azt a kiüresedett életet, amiben tengődni kénytelen.

Öntudatos horror

A ’90-es évek elején a horror műfaja finoman szólva is a béka feneke alatt tanyázott. Az előző évtized nagy horrorikonjainak (Freddy Krueger, Michael Myers, Jason Vorhees) sokadik visszatérésére már csak egy fáradt sóhajjal lehetett reagálni, a zsáner az elhasznált kliséken vegetált. Ekkor azonban az addig ismeretlen forgatókönyvíró, Kevin Williamson (Dawson és a haverok) a legendás horrorendezővel, Wes Cravennel párosulva remek ötlettel állt elő: mivel már úgy sem nagyon lehet komolyan venni a kliséket, ne erőltessük őket, inkább nevessük rajtuk! Így született meg a Sikoly, ami szépen felmondja a horrorfilmek bevett formuláit, majd zseniálisan reflektál rájuk. A cselekmény egy tipikus horrorfilmes helyszínen, egy álmos amerikai kisvárosban bontakozik ki, ahol a karakterek úgy értelmezik a történéseket, mintha azok egy horrorfilmben játszódnának le, és a figurák is olyanok, mint a tipikus horrorszereplők, és ők ezzel tisztában is vannak. A Sikoly egyik legjobb jelenete a geek gyorstalpalója a horrorfilmek reguláiról. („1. Ne szexelj, és túléled! 2. Ne piálj (mondja ezt sörösüveggel a kezében), ne drogozz, és akkor túléled! 3. Sose mondd, hogy „Mindjárt visszajövök!”, mert akkor soha többé nem fogsz visszajönni!”), de a tipikus ribanc karakter könyörgése is emlékezetes („Ne ölj meg, Gyilkos úr, benne akarok lenni a folytatásban!”).

Persze a zsáner szétcincálása itt még nem állt meg. Az egy év múlva elkészült folytatás – természetesen – a sequeleket vette célba, a harmadik rész a szinte mindig gyatra trilógiazárókat szedte ízekre, a negyedik, önremake-ként is felfogható negyedik rész pedig napjaink feldolgozásmániája elé tartott görbe tükröt. A Sikolynak köszönhetően a ’90-es évek elején a videótékák legalsó polcaira száműzött horror újra felkapottá vált, Cravenék metanarratíváját pedig számos produkció vette át, többek között olyan gyöngyszemek is, mint Ház az erdő mélyén és a Feloldozás.

A bosszú valójában nem édes, hanem fájdalmasan keserű

Sokan szeretjük John Wicket, aki szeretett kutyája halálát megbosszulva szétlövi a maffiát. De népes rajongótábora van Liam Neesonnek is, aki szerettei elrablása/megölése után mindig nagy mészárlást rendez. Napjaink népszerű igazságosztói minden esetben vérprofin és menőn szórják az ólmot a jogos bosszú érdekében. Jeremy Saulnier (Green Room, Hold the Dark) Blue Ruin című filmjével azonban megmutatta, hogy a bosszú egyáltalán nem dögös, sokkalta inkább szomorú. Saulnier munkája a hagyományos revansfilmek tökéletes antitézise: főhőse nem egy ex-kommandós vagy egy nyugdíjba vonult rendőr, hanem egy kispolgár, aki összevissza bénázik, minden pillanatban lábon lőheti magát. A szenvtelen, nyers előadásmódnak köszönhetően a gyilkolászás öröm és szórakozás helyett undort ad. Megnyugvás, megváltás pedig nincsen, csak szüntelenül örvénylő, nem helyénvaló, értelmetlen erőszak. A rendkívül tehetséges Saulnier kíméletlenül adja tudtunkra, hogy a bosszú rohadtul keserű.

Szuperhősök, akik nem is annyira szuperek

James Gunn karrierjében nem az anti-Superman története az első hősrombolás, hanem a 2010-es Super, amit íróként és rendezőként is jegyez. A film főszereplője egy tutyimutyi lúzer (Rainn Wilson kiváló választás volt a szerepre), akinek drogfüggő feleségét elcsábítja a maffia vezére (Kevin Bacon szintén kitűnő). A férfi frusztrációja okán jelmezes igazságosztóvá válik, de egy idő után eléggé túltolja a dolgokat: még a mozi sorába betolakodókat is agyonüti a csavarkulcsával. A Super – amellett, hogy a főhős segítője (egy teljesen kattant Ellen Page) segítségével remekül élcelődik a jelmezesek elvakult rajongóin – teljesen eltávolítja a klasszikus héroszfilmek pátoszát a képből, és ellentmondást nem tűrően mondja el, hogy az önjelölt igazságosztók közveszélyes, megkérdőjelezhető moralitású és igencsak sérült elméjű emberek.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a Roboraptor Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.