Sorozat

A deresi csata legnagyobb áldozata maga a Trónok harca lett

Nyolc éve és hét évad óta erre készültek a Trónok harca hősei és az alkotók is, de az élők és holtak seregének nagy csatáját sokan élték meg csalódásként, vagy legalábbis némi keserű szájízzel. Persze ekkora várakozásoknak jóformán lehetetlen is megfelelni, de távolról sem arról van szó, hogy ennél többet nem lehetett volna kihozni ebből az ütközetből. Hanem sokkal inkább arról, hogy az alkotók egy olyan motívumra építették fel ezt az összecsapást, amely egyáltalán nem illeszkedik a Trónok harca világába. Spoileres írás arról, miért is üt el ennyire az összképtől az Éjkirály, a Mások és zombiseregük.
Korábban a témában:

Leginkább azért mert egy klasszikus horrorelemről beszélhetünk: az Éjkirály egy hatalmas, esszenciálisan gonosz, nem evilági fenyegetés, amelynek igazán nincsenek is gyenge pontjai. Nem véletlenül száműzték eddig epizódszerepbe, hiszen – mint arra többen is rámutattak – a karakteréből fakadó dramaturgia borzasztó egyszerű, fekete-fehér, és ennek okán a Trónok harca szereplői mellett a sorozat komplexitására is gyilkos fenyegetést jelent. De a legutóbbi epizód szempontjából sokkal fontosabb, hogy egy ilyen horror-toposz az akció műfajával, és így a nagyszabású ütközetekkel is inkompatibilis.

Miguel Sapochnik rendező maga aposztrofálta az epizódot “túlélőhorror”-ként, ami kiváló meglátásnak bizonyult, csakhogy azt már nem vette észre, hogy egy ütközetet nem lehet a horror elvei szerint felépíteni – arra az akció műfajának szabályai vonatkoznak. (Már ha a cél az, hogy egy hagyományos hatásmechanizmusú csata legyen a végeredmény – márpedig ez esetben semmi nem utal arra, hogy nem ez lett volna a cél.) Akár egyszerű kézitusákról, akár óriási csatákról van szó, egy akciófilmben elengedhetetlen, hogy a felek viaskodása kiegyensúlyozott legyen, mindig más kerekedjen felül, valamint, hogy a a küzdelem során adódjanak kisebb stratégiai célok, legyőzendő figurák, amelyek szerkezetet biztosítanak a cselekmény számára. Tessék csak megnézni, a Bosszúállók: Végjáték fináléja során hányszor tűnik úgy, hogy hőseink győzelmet arattak, és hányszor, hogy végleg legyőzettek, hányszor kell egy tárgyat megszerezniük vagy biztonságban eljuttatniuk valahova, megsemmisíteni egy fegyvert vagy egy különösen erős lényt – a küzdelem szinte minden percében jön egy csavar, amely fenntartja a feszültséget és az érdeklődést.

A Trónok harca írói ebben a tekintetben már azzal a problémával sem tudtak mit kezdeni, hogy egy megállíthatatlan zombisereg alapvetően semmi másra nem alkalmas, csak monoton darálásra (nem meglepő, hogy Rideghon is inkább volt mészárlás, mint csata). Így az egy-két közbeiktatott hadviselési cél (az árok felgyújtása, a kapu védelme) is irrelevánsnak érződik, a dothraki lovasok stratégiailag nonszensz rohama pedig Sapochnik szavaihoz méltóan gyakorlatilag horrorfilmesen van prezentálva – hiszen az élőhalottak maguk is horrorelemek, nem pedig akciófilmes harcosok és szupergonoszok.

Így az epizód nem is igazán foglalkozik azzal, hogy milyen hadmozdulatokat hajtanak végre a seregek, hol húzzák meg a védvonalakat. A csata egy katyvasz, ahol a zombik Deres minden szegletében ott vannak, de persze mindig pont annyian, hogy a fontosabb hősöket még ne söpörjék el. Tartok tőle, hogy ez a káosz nem tudatos, pusztán arról van szó, hogy az írók a seregek dramaturgiai potenciálja híján a csata ezen vonatkozásával direkt nem foglalkoznak, hanem az Éjkirály és az élők párbajára irányítják a figyelmünket. Kézenfekvő megoldás ez: számtalan filmben láthattuk, hogy amikor a hadmozdulatok kapcsán már minden ötletet elsütöttek, a két hadvezér találkozik a csatatéren, katonáik pedig tétlenül körbeállják őket, hogy ténylegesen a két főalak párviadala dönthesse el a küzdelmet.

David Benioff és D.B. Weiss ennek megfelelően már előre kitalálták azt a szabályt, hogy ha megölik az Éjkirályt, akkor meghal a serege is, az Éjkirály pedig készségesen belemegy ebbe a párharcba, hiszen Brant akarja, hogy “eltörölhesse az emberiség emlékezetét”. (De az nem világos, hogy pontosan miért ennyire fontos ez neki, de legfőképp nekünk, nézőknek, és miért lennének ennek súlyosabb következményei, mint bárki más halálának.) Azonban a figura horror-jellege miatt ebből a szembenállásból megint hiányzik a dinamika: az Éjkirály, ha úgy akarja, minden további nélkül besétál Branhez, fél kézzel leveri minden védőjét, vagy ha nem, hát feléleszti a friss halottakat. Már ahhoz is csalni kell, hogy szereplőink egyáltalán a közelébe jussanak (Arya hogyan jutott át észrevétlenül a Más-tisztek gyűrűjén?), így tulajdonképpen a legyőzése is afféle írói csalás, hiszen az elmúlt 7 és fél évad során senkinek sem volt esélye egyáltalán megsebezni őt.

Az Éjkirály elleni harc átmenet nélküliségét az is táplálja, hogy Benioff és Weiss egy épkézláb szabályrendszert sem volt képes kiötleni, amely mentén felépíthették volna a küzdelmet. Ha szereplőink tudták, hogy a Mások uralkodója Brant fogja célba venni, miért nem köré gyülekeztek a legjobb harcosok? A nagy sárkánykő-kovácsolásban arra miért nem eszeltek ki semmit hőseink, hogy hogyan öljék meg Viseriont (ami kétségkívül egy fontos lépés lehetett volna az Éjkirály meggyengítésében)? Az volt Jon és Dany nagy terve, hogy sárkánypárbajt vívnak vele, miközben mellékesen a csatába is besegítenek? Vegyük észre, hogy itt nem pusztán a karakterek logikájáról (vagy annak hiányáról) van szó – minden fiktív hősnek szíve-joga butának, felkészületlennek lenni. Ezúttal azonban az írók voltak felkészületlenek, mert nem értették meg velünk, hogy pontosan milyen célok és tétek miatt kell, hogy izguljunk a képernyők előtt.

Persze egy horror esetében ez tökéletesen működik, hiszen a rém erejét legtöbbször éppen az adja, hogy kiszámíthatatlanul, a racionalitást megcáfolva viselkedik. Visszatér, amikor már azt hittük, hogy meghalt, a sebeitől csak erősebbé válik, új alakokat ölt és korlátlan mértékben szaporodik. Egy akciófilm esetében azonban elengedhetetlen a szabályok világos lefektetése. Ezt a leglátványosabban Mission: Impossible-mozik képviselik: Ethan Hunték kalandjain azért tudunk minden egyes alkalommal egyformán izgulni, mert következetesen elmagyarázzák előre, pontosan milyen lépéseknek kell teljesülniük a küldetés sikeréhez. Lehet, hogy sokszor olcsó, logikátlan vagy bonyolult (és mostanra már eléggé sematikussá is váló) húzásokkal csikarják ki belőlünk ezt a hatást, de a ketyegő bombák, felhőkarcoló-mászások és komplikált rablások dramaturgiailag tökéletes eszközök arra, hogy az alkotók kontrollálják, milyen hatást szeretnének kiváltani a nézőkből.

Tom Cruise eszelős, az Utóhatás meg a világ legjobb filmje
Tom Cruise újfent a halállal dacol a mi szórakoztatásunkra, amiért sosem voltunk még ilyen hálásak.

Ehhez képest a deresi csata esetében azért nincs is miért izgulni, mert tulajdonképpen soha nem lehet tudni, hogy mikor halad valami a szereplők tervei szerint. Direkt küldték a halálba a dothraki lovasokat? Jon és Dany arra várt, hogy az Éjkirály sárkányháton megtámadja őket? Kudarc, hogy az élők seregének a nyílt terepről Deres falai mögé kell visszavonulniuk? Vagy eleve nem is nyílt színen akarták legyőzni a zombikat? Valójában csak egy csapda, hogy mindössze féltucat katona védi Brant? Folyamatosan kénytelenek vagyunk várakozó álláspontra helyezkedni, hogy az epizód végének közeledtével egyre nyilvánvalóbbá váljon, hogy eleve nem is volt szó semmilyen tervről, és a cselekmény mindössze annyiból áll, hogy mindenki küzd az életéért. A halálos veszedelem (horror) érzete üti a kudarc (akció) érzetét.

Benioff és Weiss gyakorlatilag feltalálják Schrödinger csatáját, amely egészen a legutolsó másodpercig egyszerre győztes és vesztes, és csak Arya tőrdöfésével derül ki, melyik opció lép életbe. Ami, ismét jelzem, tökéletesen illik egy horror motívumrendszerébe, ahol a szörny ellen jellemzően csődöt mondanak az olyan hagyományos erények, mint az erő vagy a becsület. Így az Éjkirályt is Westeros legjobb kardforgatói és politikusai helyett egy hamisítatlan final girl öli meg. Viszont ez elképesztően méltatlan ahhoz a sorozathoz, amely eddig következetesen cselekedeteik alapján jutalmazta vagy büntette szereplőit Westeros viszonyrendszere szerint. Ha csak egy deus ex machinán múlik, hogy húsz főhősünk dicsőséges halált hal vagy egy karcolás nélkül megússza, akkor igazából értelmetlen tovább írni ezt a történetet. A Trónok harca maga tette jelentéktelenné eddigi legjelentőségteljesebbnek beharangozott csatáját, pusztán azzal, hogy egy olyan műfajon keresztül akarta megvalósítani, amely nemcsak az ütközetek dramaturgiájához, de a sorozat eddigi kereteihez sem passzolt.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a Roboraptor Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.