Film

A Brightburn lehet a szuperhősfilm és a horror házasságának első gyermeke

A James Gunn öccse, Brian Gunn és unokatestvére, Mark Gunn által írt Brightburn akár egy nagyon profán parafrázisa, esetleg allegóriája is lehetne a pubertáskori érzelemvilágnak és lázadó dühnek, de nem az. A Brightburn egy igazi majdnem-mozi. Majdnem egy igazán jó horror lett belőle, de még így érdemes mindenkinek megnézni, aki kíváncsi arra, mi lett volna ha Superman egy szadista állat. 
Korábban a témában:

A „Mi lett volna ha…?” jellegű képregény-történetek kiváló lehetőséget biztosítottak az alkotók számára, hogy a hősök életútjának kulcspillanatait kicsit vagy teljesen átvariálva teret adjanak a képzeletüknek és újraalkossák a héroszokat, megnyitva a kapukat új Supermanek, Batmanek, Pókemberek és mások előtt.

A Marvel a „What if…?”-sorozattal, a DC pedig a „Just Imagine”-kötetekkel gondolta és értelmezte át a népszerűbb karaktereit. Kitűnő módja ez annak, hogy kísérletezzenek az olvasókkal, képet kapjanak arról, hogy mire lenne igény, mindezt az új hős és egy új képregénysorozat megalkotásával, publikálásával járó kockázatvállalás nélkül.

Éppen ezért egy üdítő kísérlet ez a film: ugyan nem tökéletes, de tökéletlensége inkább a visszafogottságában, bátortalanságában leledzik, mint a koncepcióban vagy annak megvalósításában.

A történet fundamentuma gyakorlatilag megegyezik Superman csontig lerágott eredettörténetének első pillanataival. Adott a gyermekre váró farmer házaspár Tory Breyer (Elizabeth Banks), és Kyle Breyer (David Denman), akiknek a farmján egy meteoritnak látszó dolog landol, amiről kiderül, hogy egy űrhajó (inkább űrkapszula). A benne utazó gyermeket – rá égi áldásként tekintve –befogadják, nevelgetik. Tizenkét éves korában a Brandon (Jackson A. Dunn) nevet viselő fiú azonban elkezd furcsán viselkedni. A kimagaslóan intelligens, nyugodt, szeretnivaló srácból egy érzelmek nélküli, erőszakos és félelmetesen erős szarházi kezd válni és ennek valami köze van a pajta pincéjében rejtegetett, éjszakánként vörösen villogó hajónak.

A legérdekesebb ebben a Superman-torzító filmben, hogy az összes fontosabb, karakterív-generáló pillanatával hellyel-közzel, de tiszteleg is az eredeti sztori előtt a névben található alliterációtól kezdve az erő felfedezésén át az iskolai zaklatáson át Lana Lang alternatívájáig, bár ez az utóbbi szereplése kissé elhadart és kihasználatlan lett.  Minden narratíva-továbbgörgető momentum – amit az eredeti Superman-történetben a hős is átélt –  reflektál Clark Kent Supermanné válására, csak Brandont éppen az ellenkező irányba löki. A gyökeresen ellenkező irányba.

Brandon Breyer a legendásan tökéletes hős inverze, egy olyan opció, amire nem gondolunk, amikor Superman hőssé válásának ívéről beszélünk.

Őszintén félelmetes volt látni, hogy a gyermekkorom első nagy hőse szépen lassan elkezd egy fékezhetetlen szociopatává válni, aki csak a saját érdekei és kívánságai érvényesítésében érdekelt. Egyszerre volt izgalmas és dermesztő, ahogy a film első 20 percében szimpatikus, Superman-szerű, introvertált Brandon arcára kiül a vegytiszta gonoszság.  Aki aztán nyugodt arccal mondja el az iskola pszichológusának, hogy ő igazán különleges, inkább felsőbbrendű. Aki, miután több emberrel végzett, manipulatív, fenyegető fapofával közli az édesanyjával, hogy ő csak jót akar tenni. Jackson A. Dunn pedig kiválóan alakítja ezt a gyermekszörnyet – igaz, a srác kifejezetten azzal a gyerekszínészi ábrázattal rendelkezik, akiket általában fel akarunk képelni, mert látjuk rajta, hogy biztos valami sunyi szarságban töri a fejét. 

Ami szintén kiemelendő, hogy a film készítői rátapintottak arra, milyennek kell lennie egy súlyos pszichózistól szenvedő szupererős tizenkétéves „szuperhős”-jelmezének. Nagyszerű koncepció a pokróc mint köpeny, amelynek a végét egy speciális hóhércsuklyává alakítja a főszereplő.

Kár, hogy a film nem képes kihasználni a saját lehetőségeit. Mert a Brightburn bár műfajteremtő próbálkozásnak kiváló, de horrornak és thrillernek már csak közepes.

A viszonylag kevésfilmes rendező, David Yarovesky megtanulta, hogy nincs horror kitartott, csendes jelenetek nélkül (pedig lehetne), amiben a szereplő nagyon lassan, arcán zavarodott gyanúval és félelemmel megy valahová, vagy néz be valahova. Ezeknek a feszültséggeneráló jelenetek általában pettingek a jumpscare-ekhez, amelyekre a Brightburn a horrort építi. Természetesen emiatt (is) kiszámíthatóvá válik a cselekmény (és a halálesetek) nagy része, de szerencsére a film kompaktsága és történetvezetése, a kellemes rendezés szépen ellensúlyozza az ócska megoldásokra építkező rémisztgetéseket. Még az Elizabeth Banks által játszott Tory Breyer tipikus horrorkarakter-butaságát is sikerül elmismásolni a többször elmondott (azaz a néző szájába rágott) “nekem mindig is a pici fiam maradsz” mondattal, ami szolgálhat elfogadható magyarázatként a karakter irracionális és buta akció-reakcióira. Ám igazából nem azzal van a probléma, hogy a film nem képes meglepni, hanem azzal, hogy nem akar érzelmeket generálni.

A velejéig gonosz Brandon felsőbbrendűségi tudatára számtalan olyan szituációt építhetett volna a forgatókönyv, ami miatt nemcsak érdekessé vált volna Brandon karaktere, de emocionálisan is hatott volna a nézőre. (Leginkább olyan hatásmechanizmust értek ezalatt, mint ami David Fincher Holtodiglanjának nézése közben ért minket.) A 89 perces játékidő alatt végig vártam, hogy elkezdjem gyűlölni, de nem tudtam. Pedig rengeteg lehetőség volt ebben a torz személyiséggel operáló szuperördögben, hogy az interakcióin keresztül egy valóban hátborzongató és utálatos karakterré váljon, aki ott áll a függöny mögött és csendben minket figyel.

Ehelyett a film inkább mindenbe belecsípett egy kicsit, belemarkolni azonban már nem mert.

Ugyanez a helyzet a brutalitással is. Egy-két véresebb jelenettől eltekintve nem használja ki kreatívan a földöntúli fiú erejét film. Itt persze nem az öncélú csonkolást és szemgolyó ping-pongot értem, hanem azokat a „módszereket”, amiktől még nem megy ki a néző hányni, de azért összerezzen a székében és „jajgat”. A horrorrajongóknak tehát önmagában kevés lehet, de mindenképpen érdekes filmélményt nyújthat azoknak, akik ismerik Superman eredettörténetét.

Hiszen a negatívumok ellenére a Brightburn egy roppant üdítő próbálkozás két műfaj házasítására. Lehet, hogy nincs tele új keletű húzásokkal, viszont egyértelműen előszele lehet egy új műfaj, a szuperhős-horror megjelenésének (már ha ezt a terminust fogadja el a konszenzus). Őszintén remélem, hogy az alkotók nem állnak meg itt, és idővel akár még egy nagy DC-rémuniverzum is lehet belőle.

(Gyertek és nézzük meg a filmet közösen a május 10.-i filmklubunk alkalmával, amiről bővebb információt ide kattintva kaptok.)

Brightburn – a lángoló fiú – amerikai horror-sci fi. Megjelenés: 2019.05.09. Játékidő 89 perc. Értékelés: 7/10 szociopata raptorfióka.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a Roboraptor Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.