Film

Cuki nosztalgiabomba a beszélő villámpatkánnyal

Szerethető. Melléknév. Olyan filmekre használjuk, amelyek ugyan teljesen súlytalanok, kiszámíthatóak, ám közepesen viccesek és mivel nem veszik magukat teljesen komolyan, így annyira nem is tudunk haragudni a hibáikra. A Pokémon – Pikachu, a detektív egy szerethető film.
Korábban a témában:

Úgy tűnik, a nosztalgiavonat lassan maga mögött hagyja a nyolcvanas éveket, és elkezdi megcélozni a kilencvenes évek – most már fizetőképes keresletté cseperedett – gyerkőceit. Ennek megfelelően jönnek az újraforgatott Disney-klasszikusok (Oroszlánkirály, Aladdin), készül a Space Jam – Zűr az űrben 2, és már egy ideje rebesgetik az új Mátrixot is. Ám még mielőtt a legkilencvenesévekbelibb kilencvenesévekbeli is ráunna a múltidéző folytatások és remakek áradatára a Warner (Rob Letterman rendezésében), az első élőszereplős Pokémon mozifilm képében gyorsan a ledobta a „’90s nosztalgia atombombát”.

Hiszen, ha egy (gyerekeknek szánt) popkulturális terméket kéne megnevezni, ami teljesen leuralta a korai kilencvenes éveket, az valószínűleg a Pokémon lenne. Az a Pokémon, ami egy generációval ismertette meg a japán animációs filmek világát, és (a Dragon Ball illetve a Sailor Moon útkitaposásai után) gyakorlatilag beemelte az animét (legalábbis egy vállfáját) nyugati mainstreambe is.  Noha kezdetben furának tűnhet, hogy az első élőszereplős Pokémon-film nem a mindenki által ismert videojátékok és a rajzfilmsorozat korai évadjait veszi alapul, hanem a franchise egy viszonylag új mellékvágányát (az első Detective Pikachu videojáték 2016-ban jelent meg), ne legyenek kétségeink: ez a film épp annyira szól a 90-es évek Pokémon-generációjának, mint a mai tízéveseknek. És ahogyan az lenni szokott a legtöbb, hasonlóan diverz közönséget megcélzó családi film esetében, az alkotók most is kénytelennek voltak a „legkisebb közös többszörös elve” mentén a célcsoport legfiatalabb tagjainak igényeire pozicionálni a filmet, miközben az idősebbeknek is élvezhetőre próbálták formálni. Ez pedig egy kissé furcsa egyveleget eredményezett.  

Maga a történet – amelyben a Pokémonokat nem igazán szívlelő Tim kénytelen összeállni egy beszélő Pikachuval, hogy megtalálja a rejtélyes körülmények között eltűnt apját – a legismertebb nyomozófilmes/vicces zsarupáros-filmek toposzainak gyerekbarát változataiból épül fel. Tehát szinte semmin sem fog meglepődni, aki látott már filmet, ahol két eltérő személyiségű nyomozó, meg egy nagyszájú riportercsaj közösen nyomoz, hogy felderítsenek egy, a városvezetés legmagasabb szintjeire vezető összeesküvést . Az első perctől pontosan tudni lehet, hogy kiről fog kiderülni, hogy gonosz és, ki az, aki csak gonosznak tűnik, de ártatlan. Persze közben kapunk egy kis drámát, ami megpróbálna kis súlyt adni az eseményeknek, de érezhetően az írók/rendező sem hihetett őszintén abban, hogy bárkit is érdekelni fog az emberi főhős és az apja viszonya, majd újra egymásra találása, amikor beülnek egy filmre, melynek másik főhőse egy nagyszájú villámpatkány. Ennek ellenére a drámai háttér sztori, és maga a cselekmény korrektül lett megírva, feltéve ha képesek vagyunk felfüggeszteni a való világból eredő elvárásainkat. A Pokémon – Pikachu, a detektív ugyanis egy élőszereplős rajzfilm. És, nem csak azért, mert olyan lények tűnnek fel benne, akiket utoljára rajzfilmeken láttunk, hanem azért is, mert a film világa rajzfilmlogika szerint működik.

Valljuk be: a Pokémon világa már eleve egy iszonyatosan bizarr világ, a Pikachu, a detektív készítői pedig teljes mértékben megragadták, és keblükre emelték annak minden furcsaságát. Még minimálisan sem próbálták meg valamennyire reálissá, vagy hihetővé varázsolni. Ez pedig a létező legjobb döntés volt, amit hozhattak. Ugyanis a film hemzseg az átgondolatlan elemektől, ám mivel a film olyannyira tudatosan igyekszik megteremteni a saját szabályai szerint működő rajzfilmvilágot, hogy ahelyett, hogy zavarnának az elnagyolt elemek, hajlandóak vagyunk elfogadni, hogy ez a közeg így működik. Ezt nemcsak arra értem, mint mikor a biztonsági kamerák képéből, hologram kivetítéssel olyan részeket is rekreálnak, amelyeket nem rögzített a kamera, hanem bizonyos mértékig a szereplőkre is. Kathryn Newton olyan parodisztikusan tolja túl az öntörvényű és rámenős riportercsaj szerepét, hogy legkésőbb az ő feltűnésénél egyértelmű, hogy egy rajzfilmet nézünk, csak éppen élőszereplőkkel. Imádnivaló, épp ahogyan a film, szintén nagyon egyben levő látványvilága is. Hozzá – illetve a címszereplőhöz, Bill Nighyhez vagy tulajdonképpen a film bármelyik szereplőjéhez – képest a Timet alakító Justice Smith egészen visszafogott, már-már kissé unalmas főhős, viszont a klasszikus zsaruvígjátékos kémia egész jól működik közte és Pikachu között.

A látvány pedig kétségtelenül remek. Szinte minden Pokémon (főleg a szőrösek) elképesztően aranyosak, és annak ellenére meglepően kifejezők/élőek, hogy a klasszikus rajzfilm-dizájn semennyire sem realisztikus. Ezen túl a film helyszínéül szolgáló Rhyme City is remekül néz ki, különösen a neonfényekben áztatott éjszakai jelenetekben.

A Pokémon – Pikachu, a detektív egy irtózatosan cuki neon-noir. Persze csak a fele a film szórakoztatási faktorának a megkapó vizualitás, a nagyon tudatos világépítés, és az, hogy a film meg sem próbálja komolyabban venni magát annál, ami. A másik felét természetesen a címszereplőt szinkronizáló Ryan Reynolds (avagy a magyar szinkronban Nagy Ervin) teszi hozzá. Pikachu tulajdonképpen egy gyerekbarát Deadpool: hiperaktívan idegesítő, öntelt és káromkodások nélkül ugyan, de folyamatosan beszólogat mindenkinek. A szövegei viszont simán vannak olyan frappánsak, hogy egyáltalán nem hiányzik a trágárkodás. Ám épp ez a „gyerekbarát Deadpool” koncepció az egyik, ami miatt olyan, mintha a film egyszerre akarna megülni két lovat. (A lovak természetesen a nézőközönség különböző korú tagjai ez esetben.) Hiszen bár Pikachu nem káromkodik, a poénjai sokszor olyan kétértelműek, hogy nem vagyok benne biztos, hogy teljesen ülnek a tizenéveseknél is.

A film minden hibája ellenére kénytelen vagyok kimondani, hogy ez az eddigi legjobb videojáték-adaptáció. Nem azért, mert filmként kiemelkedő lenne – bár már azzal, hogy csak közepes, maga mögé utasítja a legtöbb videojáték-filmet –hanem azért, mert a készítők láthatóan ismerték és értették az alapjául szolgáló világot. Hűen nyúltak hozzá, úgy, hogy közben ne csak mint egy fanservice gyűjtemény, de többnyire mint önálló történet is működjön.

Összességében a Pokémon – Pikachu, a detektív egy szerethető, kedves és irtózatosan cuki film gyerekeknek és azoknak, akik valamilyen módón kötődnek a Pokémon-mítoszhoz. Egy aranyos vasárnapi matiné, amely történetének kiszámíthatóságát, sablonjait és átgondolatlan/elnagyolt megoldásait kellő cinizmussal könnyedén szanaszét lehetne cincálni. Én inkább most megyek, előveszem a Game Boy Colort, és Mew keresése közben elmélázom rajta, hogy miként lett belőlem is nosztalgiasznob, akit különösebb erőfeszítés nélkül megvettek egy ilyen súlytalan filmmel, úgy, hogy gyerekként Pikachu volt a legkevésbé kedvenc pokémonom.

Pokémon – Pikachu, a detektív, japán-amerikai kalandfilm, 104 perc. Értékelés: 6,5/10 nagyszájú poke-raptor.

A Pokémon – Pikachu, a detektív teljes adatlapja a Mafab (Magyar Filmadatbázis) oldalán

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a Roboraptor Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.