Még fel sem ocsúdtunk a sorozatadaptáció fináléjából, még meg sem emésztettük az első kötet utolsó képsorait, a Fumax kiadó már elénk is rakta Rick Remender képregény sorozatának második kötetét. A Kölykök a fekete lyukból merész ambícióktól fűtve, fokozott tempóban halad az előtte kitaposott ösvényen, miközben gyermekbetegségeiből is látványosan kezd felépülni. Avagy nincs, ami megállítaná az orgyilkos kölyköket, ha belelendülnek a pogóba. Képregénykritika.
HIRDETÉS
HIRDETÉS
Az első kötetet lapozva szinte azonnal magával ragadott az Orgyilkos osztály sodró kaotizmusba ágyazott, vad, érzelmekkel teli kavalkádja. Ám hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem maradt bennem egy kis hiányérzet és megannyi kérdőjel az utolsó oldalak olvasása után. Ez annak köszönhető, hogy az első hat füzetet magába foglaló Reagan-nemzedék lényegében csak bevezetésként szolgált, mely bemutatta és irányba állította Marcust és újdonsült barátait. Homályban hagyta viszont a gyilkos-képző intézmény működését. Bár felvezette a később lehetséges konfliktusokat, a kötet eseményei eléggé epizodikus jellegűek voltak, így egészét tekintve kissé súlytalannak érződtek és nem adtak meggyőző képet arról, hogy az önmagában izgalmas világ a később is le tudja majd kötni olvasóját.
HIRDETÉS
Szerencsére a folytatás majdnem minden kételyemet képes volt elhessegetni, vagyis, hogy egy az Orgyilkos osztály szellemiségéhez méltó hasonlattal éljek: egy kellemes felvezetőszám után egy brutálisan ütős sláger első taktusait hallhatjuk, amire muszáj megindulnunk a pogó felé.
És hát mi mást is kívánhatnánk egy folytatástól, mint hogy mindent beteljesítsen, amit első része ígért? A Kölykök a fekete lyukból címre keresztelt második kötet néhány hónappal a las vegas-i kiruccanás után veszi fel a fonalat és az ott történtek közvetlen következményeit helyezi a középpontba. A srácok titokban akarják tartani tettüket, ami elég nehéz feladatnak bizonyul, mivel az egyik legvéresebb kartell ered a nyomukba. Közben igyekeznek felkutatni a pszichopata Farpofát, aki nemcsak a lebukással fenyegeti őket, de egyértelműen kijelentette, hogy véres bosszút kíván állni ex-szobatársán. És ha mindez nem lenne elég, Marcus egy veszélyes, mérgező szerelmi viszonyba is belebonyolódik, ami még kilátástalanabbá teszi azt a nagy rakás szart, ami maga alá kezdi temetni az ifjú orgyilkos jelöltet.
Marcus továbbra is nagyon erős központi szereplő, akire könnyedén húzza fel története vázát az író Rick Remender. Jól érezhető, hogy személyes tapasztalatai és fiatalkori élményei alapján építgeti a főhős személyiségét. Olvasóként egyszerűen azonosulhatunk reménytelen helyzetével és a káosszal, amit maga körül tapasztal majd a szemén keresztül. A fiú saját bizonytalanságával való folyamatos vívódása és újonnan választott hivatása közötti kontraszt nagyszerű ütemet kölcsönöz a képregénynek. Belső konfliktusai olyan egyszerű, fiatalokra jellemző gondolatok, amik valós, földhözragadt élményt kölcsönöznek a cselekménynek, még a legelvetemültebb pillanataiban is. Személyes története akár önmagában is érdekes olvasmány lehetne az orgyilkos körítés nélkül.
Ahogy az első kötetben Williet és Billyt ismerhettük meg egy kicsit közelebbről a tanulók közül, úgy ezúttal a két női karakter fejébe nyerhetünk mélyebb betekintést. Saya és Maria pedig legalább olyan rétegelt és izgalmas személyiségek, mint főhősünk. Szerencsére az ő esetükben nem csak Marcus szemszögéből tapasztalhatjuk meg konfliktusaikat, hanem gondolataikat is olvashatjuk, hogy első kézből ismerhessük meg tragikus történeteiket. Ezzel Remendernek sikerül elérnie, hogy alaposan átlássuk a viselkedésük mögötti motivációkat, törékenységüket, így hozzájuk is egészen közel kerüljünk, megszeressük őket. Ez pedig egészen hatásos és egyben kegyetlen húzás, mert a cselekmény előrehaladtával kénytelenek vagyunk belátni, hogy végül valaki mindenképpen nagyon rosszul fog járni. Aztán együtt roppanhatunk össze a főszereplővel döntései súlya alatt.
Nem vitás, hogy a képregény legkiemelkedőbb erénye a sokrétűen megalkotott karakterei, akik könnyen a szívünkhöz nőnek. Ám az Orgyilkos osztály pont azért annyira varázslatos, mert szinte minden vonatkozásában ez az odaadó alaposság érhető tetten.
Wes Craig rajzai továbbra is lehengerlően kifejezőek, Lee Loughridge gyönyörű színkavalkádjával díszítve sodró lendülettel zavarnak végig az eseményeken. Egyszerűen szemkápráztató ránézni a mű minden egyes oldalára A precízen elrendezett, mégis összességében kaotikus hatást adó panelek tökéletesen adják át az egyes események hangulatát. Az egyik jelenetben megjelenő Adolescents koncert közben például kedvünk támadna nekünk is táncra perdülni. Ezt a jelenetet még a sorozatadaptációba is sikerült ugyanilyen hangulatosan átültetni.
A kötet három fő cselekményszálat kezel, alapvetően egy eseményből kialakulva, de különálló személyekkel a középpontban. A szálakat Marcus személye fogja össze és rendre távolodnak el egymástól, majd kuszálódnak újra össze, méghozzá nagyszerű ütemben, hogy az egyes részmegoldások után következetesen sodródjunk újabb konfliktusokba. Így végig érezhető egy folyamatos, kilátástalan harc kibontakozása szereplőink körül. Hogy a cselekmény generikus, folyamatos építkezése ilyen jól működjön nagyon fontos aspektus egy sokrészes képregényfolyam számára, az Orgyilkos osztály pedig eddig ezen a téren is remekel. Az aktuális események egy katartikus, kendőzetlen és bizarrul véres akcióorgiába csúcsosodnak ki, groteszk humorral jó alaposan megfűszerezve.
A nyomiszivárvány minden színe – Orgyilkos osztály évadkritika
A második kötet egyetlen téren marad csak adós: még mindig nem tudunk meg szinte semmit a Haláltanok Királyi Iskolájáról. Néhány tanórát leszámítva a dolgok a sulin kívül zajlanak, így az intézmény mítosza továbbra is csak egy üresen csengő ígéret marad, mely nem több a nyolcvanas évek elveszett gyermekeinek szellemiségével húzott ötletes párhuzamnál. Pedig ennek átbillentésére elég lenne egy ex-tanuló, praktizáló orgyilkos vagy egyéb apróság beépítése a történetbe ami jelzi, milyen működési mechanizmusok is határozzák meg konkrétabban az iskolát és legitimálja annak létjogosultságát. Másrészről ez a hiátus később akár csehovi fegyver lehet az alkotók kezében, hisz alkalomadtán új lendületet is adhat a cselekménynek.
Arról nem is beszélve, hogy a hiányérzetet a sűrűn záporozó események mellett ügyesen elfedi a Királyi iskola növendékei jelképezte valós, korabeli közeg pazar megjelenítése. Alapvetően imádom a nyolcvanas évek kaliforniai hardcore punk szcénáját, a Kölykök a fekete lyukból pedig hibátlanul adja vissza annak esszenciáját. A szubkultúra fiataljainak dühe a rendszer felé, ami magukra hagyta őket, a kitaszítottság érzése ugyanolyan erővel csapnak vissza az oldalakról, mint a Black Flag, vagy a Circle Jerks szövegeiből. A srácok kapitalizmusról, anarchiáról és punkról szóló eszmecseréi és a világról való felfogásuk egy az egyben örökíti át és foglalja keretbe ezt az életérzést. A Haláltanok iskolája valóban királyi leképezése ennek.
Ha az Orgyilkos osztállyal Remender célja az, hogy mi is megtapasztaljuk ezt a hangos, dühös, de soha meg nem hallgatott szubkultúrát, eddig tökéletes munkát végzett.
