Királyok gigászi csatája az ostoba alattvalók körében

Van az a jelenet a 2004-es Godzilla: Final Wars-ban, amikor a Földet megtámadó űrlények Roland Emmerich 1998-as Godzilla filmjének  – a japánok által minden istenségétől megfosztott, Zillára átkeresztelt – címszereplőjét küldik az igazi Godzilla legyőzésére. A szörnyek valódi királya pedig természetesen egy pillanat alatt végez az amerikai epigonnal. Nem véletlenül hozakodok most elő ezzel: a Godzilla 2 – A szörnyek királya stáblistája közben épp a fent idézet jelenet volt az első, ami eszembe jutott.

Michael Dougherty filmje ugyanis nagyjából olyan erővel adta fel a leckét Emmerichnek, és az elmúlt évtized hollywoodi katasztrófa filmjeinek, mint az igazi Godzilla a T-Rex képű utánzatának. A probléma csupán az, hogy Dougherty nem pusztán látványban, vizuális stílusban, atmoszférában és a Godzilla-mítosz elemei iránt tanúsított tiszteletben múlja felül a hírhedt német rendezőt, de kis híján a hülyeségek terén is.

Az új Godzilla-film ugyanis semmivel sem okosabb, árnyaltabb vagy szebben megírt, mint a ’98-as névrokona, vagy bármelyik Roland Emmerich/Michael Bay nevével fémjelzett katasztrófapornó. Karizmatikus színészek által játszott, ámbár egysíkú karakterek értelmetlen, áltudományos, technoblabla szövegeket harsogva rohangálnak, hogy megszerezzenek egy McGuffint, miközben körülöttük minden a szörnyek pusztításának martalékává válik. Minden szereplő pontosan olyan kétdimenziós, mint a karakterposztereik. Az első pillanatól kezdve teljesen egyértelmű, hogy ki a gonosz, ki fogja szállítani a „meglepő fordulatot” vagy, hogy kinek kell majd hősiesen feláldoznia magát. Viszont kétségtelenül pozitív, hogy ellenben a Gareth Edwards rendezte első résszel, most az emberi szereplők is, aktív cselekvő részei a történetnek. Noha semmivel sem érdekesebbek, vagy jobban kidogozottabbak, mint a 2014-es film hősei, ám mivel konkrét hatásuk van a cselekmény alakulására, így sem érződnek olyan frusztrálóan fölöslegesnek, mint elődjeik.

Persze egy Godzilla-film elsősorban nem is róluk kell, hogy szóljon, hanem a szörnyek királyáról, és az ő udvartartásáról, illetve az általuk okozott rombolásról. Ezen a téren pedig a Dougherty sikeresen kijavítja elődje nagy „hibáját”: nem csak több szörnyet kapunk, de többet is látjuk őket a vásznon egymással hancúrozni.  Ráadásul, hasonlóan a Kong: Koponya-sziget címszereplőjéhez, meglepően jól sikerült a szörnyeket különböző, markánsan látható személyiségjegyekkel felruházni. Olyannyira, hogy gyakorlatilag simán lejátsszák az emberi kollégáikat is. Persze, ha már azt feszegetjük, hogy miről is kéne szólnia egy Godzilla-filmnek, akkor megemlíthetnénk a társadalomkritikát is, lévén, hogy a nagy G eleve az atombomba – és így az emberi megalománia, gonoszság és pusztítás – metaforájaként kezdte filmes pályafutását. Ennek megfelelően Dougherty és író társa igyekezett reflektálni korunk környezeti válságára, de a forgatókönyv butaságainak, és a papírmasé karaktereknek köszönhetően nem igazán sikerül erről semmi érvényeset mondani azon túl, hogy az embernek nem lenne szabad tönkretennie a lakóhelyét. Tök jó, hogy megjelenik ez a téma, kár, hogy nincsen okosan, katartikusan kommunikálva. Hiszen a maró társadalomkritika és az óriás szörnyes rombolás egyáltalán nem összeegyezhetetlen, és ennek bizonyításaként nem is kell az ötvenes évekig visszamenni, elég megnézni a 2016-s Shin Godzillát, ami egy szörnyfilmbe ágyazott kritikája/szatírája az erősen hierarchizált, bürokratikus államszervezetnek.

Ám minden egyes jelenet, ami Godzilla és pajtásaira fókuszál egész egyszerűen aranyat ér. A szörnyek egyszerre ámulatba ejtően lenyűgözőék, és velőtrázóan félelmetesek. A vizuálisan roppant markáns és stílusos (az előzőfilm emberi perspektívái is vissza-visszaköszönnek), grandiózus zenei aláfestéssel megtámogatott csörték mindent megadnak, amire egy Godzilla/kaiju/óriás szörny rajongó vágyhat. Ha az írópáros emellett érdekesen, provokatívan és okosan ki tudta volna valamennyire fejteni a filmben amúgy megjelenő kifejezetten releváns és fontos témákat, akkor a Godzilla 2 – A szörnyek királya akár az egyik legjobb Godzilla film is lehetett volna. Az alapanyagok ugyanis megvoltak, hiszen a kaijuk által uralt Föld gondolata roppant jó szemléltetője annak, hogy hosszútávon nem a bolygó fogja megszívni a klímaváltozást és az emberi környezetszennyezés következményeit, hanem mi. Ha pedig a Charles Dance által, (a film vége felé a perifériára szorított) kissé több figyelmet kapott volna, akkor Thanos kaliberű főgonosszá is válhatott volna (hiszen a két figura motivációja, és válság kezelési módszere lényegében ugyanaz.)

Sajnos azonban a készítők beérték a rajongók legegyszerűbb igényeinek a kielégítésével.

Így ez a film a fentiek helyett, sokkal inkább a rajongókról szól, és arról, hogy minél jobban a kedvére tegyen azoknak, akik a 2014-es filmből kevesellték a címszereplőt.A Godzilla 2 egy ízig-vérig fanservice-film. Nyilvánvaló, hogy azzal nincs baj, ha a készítők egy-egy jól irányzott utalással, az előzmények irányában tett tisztelgéssel kedveskednek a rajongóknak, de az már probléma, ha csak erre helyezik a hangsúlyt.

A fanservice ugyanis pejoratív értelemben épp azt jelenti, hogy a film alkotói nem tesznek mást, mint a rajongók igényeit a leglátványosabb, ám legfelületesebb módon kielégítsék. A szörnyek királyában nincsenek karakterek, igazán katartikus/emberi pillanatok, vagy újszerű/emlékezetes történet, helyette azonban van egy halom utalás a klasszikus Godzilla-filmekre (oxigénbomba!) és megannyi elképesztően látványos és monumentális beállítás a szörnyekről. Ezek a pillanatok azok, amelyekre hosszú távon emlékezni fogunk a filmből, ám ezek csak a rajongók legfelszínesebb igényét elégítik ki.

Dougherty védelmére legyen mondva, ténylegesen azt a benyomást kelti, hogy ő épp akkorra Godzilla-rajongó, mint akiknek a filmje szól. Kétségtelenül jó érzékkel és tisztelettel nyúlt az alapanyaghoz. Mégis: nem tudok szabadulni attól a gondolattól, hogy ez a film azért lett olyan, amilyen, mert sokak panaszkodtak az interneten, amiatt, hogy a 2014-es filmben kevés „rendes” szörnybunyó volt. Félreértés ne essék: teljesen érthető, hogy sokak, akik a zúzásért mentek moziba, csalódtak a filmben. Ám csalódott, fanyalgó rajongók mindig lesznek. A leghangosabbak pedig általában azok, akiket csak az érdekel, hogy pontosan úgy lássák a vásznon a rajongásuk tárgyát, ahogy ők elképzelik. Ők azok, akik írják utána a petíciókat, vagy szélsőséges esetekben zaklatják a film készítőit.

A szörnyek királyát követően senki nem fog petíciókat írni, és valószínűleg a stábtagokat sem éri majd online zaklatás, de ez nem azért lesz, mert egy kiemelkedően jó film lenne. Azért lesz, mert  pontosan azt adja, amit a rajongók elvárnak. Ez most részben működött: a végeredmény egy látványos, a nagy G-vel tisztelettel bánó katasztrófapornó. Cserébe azonban egy halálosan buta (és kissé hosszú) film. Rajongóként viszont alapvetően élveztem – igaz, legtöbbször afféle bűnös élvezetként, máskor pedig kénytelen voltam behódolni a roppant hatásos fanservice-nek. Lehet, hogy Dougherty víziója csak véletlenül esett egybe a stúdiók azon elvével, hogy lehetőleg a nézők „legkisebb közös többszörösét” kell megszólítani, de a 2014-es és a 2019-es Godzilla-filmeket összevetve elég erősen kiviláglik, hogy mit veszíthetünk azzal, ha túlságosan nagy hangsúlyt helyezzünk a rajongói elvárásoknak való megfelelésre: az egyedi alkotói koncepciókból fakadó, újszerű, formabontó blockbustereket.