Könyv

Előbb jutunk el a Marsra, minthogy saját magunkat megértenénk

Philip K. Dick 1964-ben megjelent Időugrás a Marson című könyvében az emberek már eljutottak a vörös bolygóra, de a régi problémáikat is vitték magukkal.
Korábban a témában:

A kolonizált Marsot lényegében csak egyetlen dolog különbözteti meg a Földtől: míg az emberiség szülőbolygója mostanra túlnépesedett, a vörös planétán nagyon kevesen élnek, mivel az első nagy áttelepülési hullám után csökkent a kivándorlási kedv. De az a kevés ember, aki átköltözött, pontosan ugyanolyan társadalmat hozott létre, mint amilyenben otthon is élt, és viselkedésükben a rögzült magatartásformák köszönnek vissza. Ebben a közegben csak két csoportnak nincs helye, a bennszülött marsiaknak és a mentális zavarokkal küzdőknek – őket egyszerűen kizárják a társadalomból. De amikor egy kapzsi férfi rájön, hogy ezek a számkivetettek fontos tudás birtokában vannak, habozás nélkül megpróbálja kihasználni őket.

Philip K. Dick zseniálisan ábrázolja az általa vizionált marsi társadalmat néhány érdekes ember szemén át, akiknek a sorsa a véletlenek játékának köszönhetően összefonódik.

Viszonylag kevés és tömör leírást olvashatunk a marsi közegről, mégis egy elég részletes kép rajzolódik ki előttünk róla. Ráadásul teljesen hihetőnek is tűnik – éppen az a fantasztikus a műben, hogy hiába évtizedekkel ezelőtt született, a szerző tökéletesen jól látta, hogy igazán lényeges változások nem állnak be a gazdasági szereplők gondolkodásában, és maguk az emberi problémák is ugyanazok maradnak. Ha ma írt volna a kolonizált Marsról Dick, valószínűleg pontosan ugyanúgy képzelte volna el, ahogyan ebben a regényben.

Amennyire hihető mindaz, amit a gyarmatbolygó társadalmáról olvasunk, annyira életszerűek a szereplők is. Mindegyikük nagyon emberi, hibákkal és erényekkel, nincsenek sablonos, egyoldalúan jó vagy rossz karakterek. Persze van, akit egyértelműen unszimpatikusnak akar láttatni az író, ugyanakkor még ő is inkább tragikus figura, nem pedig egy velejéig romlott, megvetendő gonosztevő.

Az egyes karakterek mellékszálai eleinte inkább párhuzamosan futnak, várni kell tehát, hogy megértsük, miként kapcsolódnak össze a történeteik, és melyik találkozásnak van jelentősége. Van azért egy-két feleslegesnek tűnő töltelékrész, de utólag teljesen világossá válik, hogy a legtöbb történés egyértelműen egy összefüggő eseménylánc része volt, amelyek mintegy sorsszerűen vezettek el a végkifejlethez. Akad olyan, mellékesnek tűnő fejezet is, amelynek igazi jelentőségét csak a regény legvégén értjük meg.

Ugyanakkor a könyv legnagyszerűbb része éppen ezt a logikusan felépített, lineáris eseménysort töri meg.

Ahogyan a cím is sugallja, ebben a történetben az idő manipulálására megy ki a játék, ami először úgy jelenik meg a cselekményben, hogy egy bizonyos jelenetet több, alternatív verzióban is átélnek a karakterek. Az adott esemény többszöri újramesélésekor ráadásul a nézőpontok is váltakoznak, ezért eleinte nem is világos, hogy pontosan miről van szó – de annál hatásosabb tud lenni később, amikor megkapjuk rá a magyarázatot.

Philip K. Dick

Az időérzékkel kapcsolatos ötletek ugyanakkor a regény egyik problémája is: amit Dick az elmezavarokról leír, azt mára már jócskán meghaladta a tudomány. Annak idején, amikor a mű keletkezett, nem igazán értették még a skizofréniát és az autizmust, mára viszont már jóval többet tudunk róluk – könyvekben és filmekben is egész sokszor téma egyik vagy másik, így valószínűleg a legtöbb laikusnak is van valami fogalma ezekről. Bizonyos szempontból tehát azt lehet mondani, hogy nem öregedett jól a szöveg. Ugyanakkor az is igaz, hogy az Időugrás a Marson lényege nem az, milyen magyarázatot ad a skizofréniára, hanem ahogyan a betegséghez való hozzáállást ábrázolja. Amit pedig ezzel kapcsolatban sugall a regény, az ma ugyanúgy érvényes, mint az 1960-as években: hiába találunk valamire tudományos magyarázatot, az még nem jelenti, hogy igazán meg is értettük volna.

A könyvben az emberek racionális, tudományos gondolkodása találkozik a marsi bennszülöttek különös, mitikus felfogásával, amely szerint az elme egy rejtély. Önmagában ez persze nem feltétlenül érdekes dolog ma már, hiszen sok hasonló koncepcióra épülő sztorit ismerünk (elég, ha az Avatarra gondolunk).

Mégis elgondolkodtató az a feltételezés, hogy  az ember valószínűleg még akkor sem fogja igazán megérteni saját elméjét, amikor már képes más bolygókat terraformálni és kolonizálni.

Ennek fényében pedig az sem zavaró, hogy végül nem kapunk mindenre magyarázatot  – bár aki mindenképpen elvárja ezt egy könyvtől, annak nyilván hiányérzete lesz –, a befejezéssel inkább csak az a baj, hogy elég elkapkodottnak érződik azután, hogy előtte egész  lassan bontakozott ki a cselekmény. Az ember nagyon szívesen tovább olvasná még, ami persze szintén azt mutatja, hogy az Időugrás a Marson egy remek regény.

Philip K. Dick: Időugrás a Marson
Kiadó: Agave Könyvek
Kiadás éve: 2019
Eredeti cím: Martian Time-Slip
Fordította: Pék Zoltán
Oldalszám: 272
Értékelés: 8/10 raptor

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a Roboraptor Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.