Az elmúlt években brutálisan felpörgött a magyar a képregénypiac. Sajnos azonban a magyar alkotók aligha részesülnek lényegesen ebből a megnövekedett forgalomból. Nem csoda, hiszen a piacot leuraló multik (Hachette, Eaglemoss), és az egyre igényesebben megjelenő világklasszikus importkiadványok mellett a szakmát legtöbbször hobbiként űző hazai alkotóknak nem sok lehetőségük van igazán előtérbe kerülni. Ami egészen kár, hiszen nem csak a piac mérete növekedett jelentősen, de a magyar képregény maga is egyre érdekesebb és változatosabb. Sőt, a hazai műfaji képregények valóságos reneszánszukat élik. Hogy az utóbbi időben a magyar képregényes szcéna milyen sokszínűvé vált arra az egyik legjobb példa Szalma Gábor Deadmobja.
HIRDETÉS
HIRDETÉS
A Frike kiadó gondozásában megjelent, egyelőre háromrészes sorozat műfaját leginkább az élőhalott/szellem-noir megnevezéssel tudnám a legjobban körülírni. Annak ellenére, hogy egy ismertebb kiadó felkarolta a projektet a Deadmob küllemében a magyar szerzői kiadású képregények tipikus jegyeit hordozza magán: kisalakú, fekete-fehér, viszonylag rövid füzetekben jelenik meg. A belbecs azonban ennél jóval érdekesebb. Szalma Gábor elmondása szerint egy olyan képregényt szeretett volna készíteni, amelyet még nem olvasott. Ez pedig tulajdonképpen sikerült is neki, mert bár a füzetek némely részein érezhető, hogy honnan és kiktől merített, a koncepció – nem pusztán a hazai mezőnyben nézve – abszolút egyedi.
A történet főhőse a kisstílű gengszterek között is kisstílűnek számító Ian Morgan. Az alvilág futárjaként tengeti mindennapjait, egészen addig, amíg el nem jön az a bizonyos, utolsó rutin-meló. Hiszen, ahogy az a rutin melókkal lenni szokott, most is beüt a gebasz, hősünk pedig egy tíz méterrel a föld alatt lévő koporsóban köt ki. Ian pedig elég zabos emiatt, egészen addig, amíg eszébe nem jut, hogy nem véletlenül került a föld alá: hiszen, ha valaki egy panelház tetejéről a betonjárdára zuhan, akkor nem illik meglepődnie azon, hogy el is temetik utána. Zavarodottan veszi hát tudomásul, hogy a szegény ember Állattemetőjében próbálták meg végső nyugalomra helyezni. A Lélekőr Temetőnek ugyanis van egy olyan, sajátos tulajdonsága, hogy az itt eltemetett emberek szellemként élednek újra. Ám a kísértet világnak is megvan a határa, ami nem más, mint a temető kerítése, azon túl ugyanis már tényleg semmi nem vár a lelkekre, csak az igaz halál. Ian tehát azt teszi, amit életében is tett: elkezd dolgozni a górénak, aki cserébe megígéri, hogy megvédi a még élő családját.
A hazai szerzői képregények esetében a fekete-fehér megjelenés sokszor inkább költség kímélő kényszerűség, mintsem tudatos koncepció eredménye. Ám, függetlenül attól, hogy az előbbi tényező is közrejátszott abban, hogy a kiadvány milyen formában készült el, a monokróm színvilág kifejezetten illik ehhez a sajátos kísértet-noirhoz. Ha a füzetek képi világáról első ránézésre a Sin City jut az eszünkbe, az nem meglepő. A szerző ugyan bevallottan merített Frank Miller világából, ám ettől a Deadmobnak megvan a maga sajátos hangulata. Amit leginkább azzal a hasonlattal tudok leírni, hogy ha a Sin City Heavy-Metal, akkor a Deadmob egy pszchidelikus rockabilly. Noha Szalma rajzai láthatóan fejlődtek az epizódok előrehaladtával, az, hogy a harmadik részt tus helyett ceruzával színezte kissé visszalépésként hat. Igaz – a zenei hasonlatnál maradva – a képi világ így kapott egy kissé punkos, zabolázatlanabb beütést, ami valamelyest passzol is a cselekmény ezen részéhez.
HIRDETÉS
Maga cselekmény hangulata viszont sokkal közelebbi rokonságot táplál Guy Ritchie korai gengszterfilmjeivel, mintsem Miller fentebb emlegetett klasszikusával. Ian Morgan, a kisszerű, kezdetben az eseményekkel csak sodródó bűnözője pont olyan figura, mint amilyenek az angol rendező alkotásaiban is feltűnnek. A gond csupán az, hogy a sztori sajnos egyelőre nem lép túl az ehhez hasonló noir/gengszter filmek és összeesküvéses thrillerek bevett fordulatain és dramaturgiai keretén. Adott a jelentéktelen, de annál tökösebb főhős, aki egy szerencsétlen véletlen folyamán belekeveredik a nagyok játékába, miközben az eseményekkel történő sodródása során lassan kénytelen rájönni, hogy semmi sem az, aminek látszik, és mindenki átveri. Ez a keret pedig néhol kissé kiszámíthatóvá teszi a sztorit, főleg azért, mert Szalma egyelőre nem mer markánsan szembemenni a bejáratott/ismerős dramaturgiai megoldásokkal. Cserébe viszont a tempó van annyira pörgős, hogy ezt ellensúlyozni tudja.
Így a Deadmob egyelőre inkább hangulatban, mintsem történetben kiemelkedő. Hiszen annak ellenére, hogy az alapötlet kifejezetten újszerűnek hat, a dramaturgia meglehetősen ismerős húrokat pendít. Nincsen rosszul felépítve, sőt a kifejezetten kevés oldalszámból adódó korlátozottság ellenére is egészen gondosan megírt képregény. Ugyan a 24 oldalas hossz papíron nem rövidebb, mint bármely más képregényfüzet – viszont a Deadmob A5-s méretben jelenik meg -, így egészen rövidnek érződik. Ez pedig azért kár, mert a világa van annyira érdekes és egyedi, hogy lenne kedvünk jobban elmélyedni benne.
Ám még csak az első három részen vagyunk túl, amelyek rövidségükből kifolyólag pusztán felvezetésként szolgálnak. Ez pedig a pár kiszámíthatóbb fordulat ellenére is egészen ígéretes. Így már csak egy kérdés maradt: vajon lesz-e Szalma Gábornak lehetősége, hogy befejezze és lezárja a sorozatot? Mi nagyon reméljük, mert a Deadmob egy egyedi, érdekes alapötlettel, és ahhoz passzoló, hangulatos vizualitással bíró sztori. Meglehetősen üde színfolt a hazai képregényes mezőnyben, és kár lenne ha az itthoni, sokszor mostoha viszonyok miatt befejezetlen maradna.
A negyedik füzet megjelenése a júliusi Képregénybörzén esedékes, én pedig izgatottan várom, hogy milyen sötét titkokat rejt a szellemek alvilága.
