A múlt hét folyamán lehetőségünk volt részt venni a Men in Black – Sötét zsaruk a Föld körül című film tesztvetítésén, amiről őszinte mosollyal távoztunk, mert örültünk, hogy vége volt. Na, jó, a tesztvetítés túlzónak hat, de az biztos, hogy ez a film úgy került a mozikba, hogy még nem kész.
HIRDETÉS
HIRDETÉS
Szerettem az 1997-ben megjelent első részt Will Smith-szel és a nagyszerű, fatörzs arcú Tommy Lee Jones-szal. De még 2002-es, a Zartha fényéért folyó intelligens dudvás-szupermodelles második részt is, de még a harmadikon is jól szórakoztam. Szerettem, ahogy a filmek egy városi legendából egy ilyen szórakoztató, tingli-tangli sci-fi akcióvígjátékot csináltak úgy, hogy megőrizték a sötét ruhások, meg a titkos, földönkívüli konteók romantikus misztikumát. Szerettem, ahogy az első film egyszerre tolta az arcunkba az amorf lényeit, az ellenük bevetett, leginkább posztmodern fémszobrászati alkotásokhoz hasonló fegyvereit és kedélyesen merengve lavírozott a „mi van a csillagok között?”, valamint az „egyedül lennénk ebben az univerzumban, és ha nem, mekkorák vagyunk?” melankolikus kérdések között. Pár válasznak vehető egysoros, távolba nézés, némi neutralizálás, jó kis maszkmunka – szóval bájos volt.
Hát ez az a báj, amit a legújabb filmből kimaradt az érdemi írás, rendezés és vágás mellett.
Őszintén nem tudnám elmondani, hogy miről is szól a Men in Black – Sötét zsaruk a Föld körül. A sztori szerint pár évvel a cselekmény előtt tisztázatlan okokból egy világfoglaló szuperorganizmus, a mindenkit magába olvasztó Kaptár érkezik a földre. Az Dolog rémisztő tervét az ügynökség angliai osztályának vezetője T (Liam Neeson) és sztár ügynöke H (Chris Hemsworth) akadályozza meg.
HIRDETÉS
Közben, Amerikában a Tessa Thompson által alakított Molly Wright, később M ügynök gyermekkorában összefut egy cuki űrlénnyel. Bár a szüleit igen, őt érthetetlen hanyagságból nem neutralizálják a feketeruhások. Mollyra ez akkora pozitív tartalmú traumát gyakorol, hogy kitűnő FBI-ügynök lenne belőle, ha nem szeretné minden felvételin a „Szervezetbe” bekönyörögni magát. Nagy nehezen bejut a rendszerbe, felveszik és el is kezdi játszani a női Will Smith-szerű J ügynököt, csak ugye ő az M kódnevet kapja. Partnere lesz H ügynöknek, ketten pedig megkapják a feladatot, hogy gárdedámok legyenek egy a földre gyakran látogató űrlénynek. A lényt megmerényeli két nagyon furcsa, csillagköd/tejútrendszer-állagú fazon, akik közül az egyik szeret a dizsiben furcsán táncolni. A nyomozás megkezdődik, a film pedig bekapcsolja a véletlenszerű lejátszási listát, már ami a cselekmény menetét illeti.
Egyáltalán nem túlzok akkor, amikor a filmről azt mondom, hogy slendrián félmunka.
Nem tudom behatárolni még most sem, hogy a gyártás melyik pontja csúszott el, hogy a végeredmény ennyire félkésznek hasson. Már csak azért sem, mert a mind rendezői oldalról, mind pedig forgatókönyvírói oldalról érkeztek értékelhető, kedvelhető filmek, ugyanakkor kifejezetten kellemetlenek is. Matt Holloway és Art Marcum forgatókönyvírók jegyzik A vasembert és például a Transformers: Az utolsó lovagot is, F. Gary Gray rendezőnek pedig a Straight Outta Compton mellett a Halálos Iramban 8-at köszönhetjük. Sajnos a Men in Black új fejezete inkább a kellemetlenebb darabokra hasonlít.
A film tele van indokolatlan és megmagyarázatlan jelenetekkel, amelyek azt az érzést kelti a nézőben, hogy cselekményben igazából harmadrangú a logika.
Rengeteg olyan pillanatot látunk filmben, aminek tényleg semmi értelme, csupán ott van, mert jópofának hitt, vagy mert egy másik pillanatnak szüksége van arra, hogy ott legyen, de igazából csak lóg a levegőben. A vágás ezt a struktúrát azzal maximalizálja, hogy látványosan úgy halad a cselekmény előre, mintha átvezető jelenetek maradtak volna ki a filmből. Egyszer itt vagyunk, aztán már ott és nem értjük pontosan, hogy mi miért történik.
A film képkockái közötti kötés néhol annyira laza, mintha egyes jelenetei nem képeznék részét a teljes filmnek, csupán egymáshoz kötődő kisfilmek, amiket valaki volt olyan szíves egy majd két órás produkcióvá gyúrni.
Ezt az instabil, széteső képhalmazt pedig nem mentik meg a sztárok sem. Sokan gondolhatták, hogy Tessa Thompson és Chris Hemsworth simán viszi majd a hátán a filmet, mert hát Marvel, meg Thor: Ragnarök, de maradjunk a földön. A Men in Black elkészítésénél nem volt ez az Új-Zélandon őshonos Taika Waititi nevű fazon, akinek volt egy koncepciója, egy víziója, meg tudott mit kezdeni a srácokkal. Viszont jól megírt karakterek és párbeszédek híján a két színész sem tudott buddy-cop-kémiát termelni. Így Chris Hemsworth komikus énje ripacskodásba fulladt, Tessa Thompson harsány, határozott lazasága pedig elszaladt egy erőltetett Will Smith-i J ügynökösködésbe, amit megfejeltek az indokolatlan multifunkcionalitással. Ugyanis M ügynökünk egy igazi többfunkciós svájcibicska, polihisztor, és a filmben ez is megmagyarázatlan maradt. Félreértés ne essék, nem arról van szó, hogy a női karakter túl sokat tud, túl szakértő, hanem arról van szó, hogy a film egyik központi karaktere tényleg, komolyan, a szó legszorosabb értelmében mindent tud. Egy igazi Mary Sue-karakter (M ügynök. Véletlen? Aligha!): kitűnő kommandós, űrmotor- és autószerelő, kvantumfizikus, bármi, amit a jelenetben feldobott probléma megkíván. 
A főszereplői semmilyenséget pedig sem az ebben is a szokásosat játszó Liam Neeson, sem az elbaltázott, harmatos buddy-cop humorszekvenciák, sem pedig a sztori sötét oldala sem tudja kiellensúlyozni. Fogalmam sincs, hogy ki volt a filmben a főgonosz az említett két ikerpáron túl, és a film elfelejtett tájékoztatni arról is, hogy mi a rossz oldal célja a filmben
De akkor a látvány ugye? – kérdezhetnénk reménykedve, de sajnos ismételten kiábrándító kell, hogy legyek, mivel a film mind a díszletekben, mind pedig az akciójelenetekben fékezett habzású, unalmas, felejthető.
Azon túl, hogy egyik országból utaznak a másikba, semmi értelme nincs az „internacionalitás” fogalmának. Nincsenek jellegzetes francia kirendeltségek, még a filmben központi szerepet kapó brit részleg is olyan, mint az amerikai. Legalább a királynőt berángathatták volna valahogy a lore-ba. Emellett jó pár jelenet szinte újrahasznosítja az előző részekben használt elemeket, kezdve a szokásos MIB-főhadiszállás bemutatásától a kocsikázásig. Viszont a film nem akar nosztalgiázni, inkább csak átvesz. Szinte nincs is jelen benne az előző három epizód egy apró utalásig, na meg Emma Thompsonig, aki O igazgatóként már feltűnt a harmadik részben. Ez akár pozitívuma (az egyetlen) is lehetne a filmnek, azonban mégsem az. Hiányzik a filmből J és K legendája, a zajos tücsök, a videótéka és egy Peter Gravest helyettesítő (mivel ő 2010-ben elhunyt) narrálással elkészített konteózós dokumentumfilm, ami megadta a második résznek is azt a melankolikus, de mégis átlátszó titokzatosságot.
A Men in Black – Sötét zsaruk a Föld körül egy színtelen, szagtalan gáznemű film, amit a nézése alatt letüdőzünk, majd köhögünk is fel, mondván ilyet többet nem szívnánk, ha lehet választani. Értelmetlen, inkoherens és felesleges, ráadásul még félkésznek is hat. Egy inger, ami rossz időben jutott el a toalettig, aminek az eredménye majd két óra várakozás meg két zsibbadt láb. Az igazat megvallva, a szériának inkább jobbat tett volna egy reboot némi horror-hangulattal, mint egy folytatás, ami próbál önerőből jobbnak, vagy legalább olyan jónak lenni, mint az elődje, de ez nemcsak, hogy nem sikerül neki, de még önmagát is kellemetlen helyzetbe hozza.
