Sandman nem mindig volt az, akinek ma hisszük. Egy szuperhős alakjából Neil Gaiman egy minden felett álló titokzatos lényt teremtett, akinek történeteiben mégis magunkra ismerhetünk. Sandman – Az álmok fejedelme gyűjteményeskötet kritika.
HIRDETÉS
HIRDETÉS
A DC képregényes világában a Sandman névvel legelőször 1939-ben találkozhattak az olvasók az Adventure Comics 40. számában. Az első Sandman polgári neve Wesley Dodds volt, aki egy gázmaszkkal és alvógázt kilövelő pisztolyával vette fel a küzdelmet a gonosztevőkkel. A későbbi Sandman-történetek sorában őt Garrett Sanford követte, akit Joe Simon és Jack Kirby talált ki. Kezük alatt Sandman igazi szuperhőssé vált, a többi hasonló hőshöz képest viszont misztikus figurának számított, akit legyőzni sem volt egyszerű halhatatlan mivolta miatt. A harmadik Sandman pedig 1988-ban jelent meg Hector Hall személyében, miután Sanford eltűnt az Álom dimenzióban a Csodanő 300. számában.
És aztán jött Neil Gaiman.
Az akkor még főleg képregényes íróként ismert Gaiman felkereste a DC-t azzal a céllal, hogy megújítsa az 1974 és 76 között futott Sandman-sorozatot néhány már létező DC karakterrel. Ezek a szereplők a következők voltak: Brút, Glob, akik Sanford mellett tűntek fel először, és Káin és Ábel. A sok elemében még a DC Univerzumból táplálkozó reboot végül a Black Orchid nevet kapta, és 1988-ban indult útjára. A sorozat sokáig nem futott, mert néhány karaktert inkább az Infinity Inc. címbe csoportosítottak át. Így végül Neil Gaiman egy teljesen új megközelítéssel kezdte újraformálni Sandman történetét.
HIRDETÉS
A Gaiman-féle Sandman az okkultista ponyvákhoz hasonló szcenárióval nyit: egy csapat okkulista meg akarja idézni a Halált, hogy ők legyenek élet és halál urai, azonban helyette az Álmok fejedelmét, Morpheuszt ejtetik csapdába. Az emberek nem tudják, kit idéztek meg, de 70 éven keresztül, biztos, ami biztos, fogságban tartják. Az Álom fejdelmének távollétében birodalma, az Álombirodalom sorvadásnak indul.
Habár ott van a lehetőség benne, a Sandmanben az epikus összecsapások rendre elmaradnak, helyette álomszerű és szimbolikus utazásokon és népmeséket idéző próbatételeken keresztül teljesedik ki az emberek és a Végtelennek nevezett lények (ilyen entitások Álom és Halál, valmint a testvéreik) közötti konfliktusok. A legelső fejezetek még tartják magukat a ponyvairodalom klasszikus történeteihez és a DC szuperhős kalandokhoz, – ennek mentén jelennek meg DC-karakterek vagy a korábbi Sandmanek -, de maga Morpheusz jelenléte és küldetése, miszerint vissza kell szereznie uralkodásához nélkülezhetetlen kellékeit, már némi misztikumot csempész az események sorába. Majd szép lassan, a Babaház fejezettől a Sandman teljesen átcsúszik egy dark fantasybe oltott modern mitológiába.
Gaiman íróként nagyon is tudatosan nyúl a már említett népmesékhez és mítoszokhoz, sőt az emberiség történetének összes létező mitológiájához. A DC saját jól ismert univerzumától kezdve az afrikai mesékig szinte minden kultúrkör figurája megfordul a Sandman világában. A mesterséges mítoszkotyvasztásban egyik karakter sem érződik idegennek vagy kívülállónak.
Ez is bizonyítja, hogy Gaiman nagyon is érti, hogyan működnek a mítoszok.
Világépítése során behozza a több kultúrkörből visszaköszönő mítoszelemeket. Ebben felismerhető C. Scott Littleton úgynevezett összehasonlító mítoszkutatása, amely mítoszok témáin keresztül vizsgálja a különböző kultúrák mitológiáit. De Vlagyimir Jakovleics Propp A mese morfológiája (1928) című könyvét is megemlíthetjük itt mint esetleges forrást, amely az orosz népmeséken keresztül állította fel a varázsmesék működését. Bármelyik elmélet is legyen Gaiman forrása, a Sandman történetein érezni a tudatos meseépítését.
Ez a tudatosság mindjárt a címadó alak Álom képében is tetten érhető. A képregény főhősének elődje az észak –és nyugat-európai kultúrkörből ismert Homokember, aki az emberek szemére mágikus homokot szór; viszont a Gaiman-féle karakterben visszaköszön ETA Hoffman Der Sandmann (1816) című kisregényéből megismert bajlós lény is, de a különböző mitológiákból ismert, álmokhoz köthető istenségek (pl. a görögből Morpheusz) és a DC korábbi Sandmanjei (pl. a gázmaszkra emlékeztető sisakot Wesley Doddstól örökli) is manifesztálódnak a Gaiman-féle ábrázolásban.
A karakterek mellett a történetek többsége is hasonló elven épül fel. A posztmodern történetmesélés kimaxolása például a Szentivánéji álom, ami eddig egyedüli képregényként nyert World Fantasy-díjat a legjobb novella kategóriában. Gaiman két szinten – William Shakespeare-hez hűen, aki a munkások darabjában parodizálta saját drámáját – is megidézi a művet: egyrészt színdarab formájában, amit a korabeli Shakespeare-i társulat ad elő, mint új darabjuk ősbemutatóját, másrészt a nézőközönségen keresztül, ahol kevésbé meseszerű, inkább horrorisztikus alakban jelennek meg Tündérország lakói, akikről maga a darab is szól. A lények nem csak külsejükben, hanem gondolkodásukban is ördögiek – ezt Gaiman a magyar népmesékből is ismerős ravasz manók, vagy az ír néphagyományból ismert csaló tündérek alakjában jeleníti meg.
A Sandman világában persze nem kőbe vésett szabály, hogy létező mítoszokból gyúrja össze szereplőit a szerző. Például érdekes, a 80-as évek végén valószínűleg egész újszerű elképzelésnek hatott a nemtelen vagy nemeket váltogató Vágy alakja, aki minden tekintetben telhetetlen – legyen szó szerelemről, testének bejárható alagútjairól, vagy saját neméről. Azonban vitathatatlanul a legizgalmasabb egyedi teremtmény Halál, aki a hagyományos sötét ruhás, kaszával járó figurától eltérően egy gót lány alakjában tűnik fel. Ha kell rendbeszedi öccsét, Álmot, de feladatát – az élőket átkísérni a halálba – látja el egész az utolsó élőlény haláláig. Ahogy azt a készítőknek írt olvasói levelek is megerősítik, ez az újszerű Halál-ábrázolás nem csak a képregényen lapjain hat frissnek, hanem az emberek számára is megnyugtató, hisz kevésbé félelmetessé teszi a halál gondolatát, és segít a gyászfeldolgozásban.
A feketébe öltözött lány, aki a világvége óráján bezárja az univerzumot
Ez utóbbi egy olyan eleme a Sandmannek, ami első olvasásra kissé elsikkad a grandiózus posztmodern-mítoszépítés vagy a delíriumos rajzok mellett: a Sandman reflektál az emberek mindennapjaira. A Szárnyak suhogása fejezetben Álom Halállal tart, hogy megfigyelje, hogyan telik nővére egy napja: itt válik Halál kevésbé félelmetessé, azzá a megértő alakká, aki tisztában van a halandók halálfélelmével. Máskor – mint például az Egyszer fenn, egyszer lennben – magát az emberiséget vizsgálja a képregény, számot vet annak fejlődéséről és fejlődésre képtelen voltáról. És akadnak önvizsgálatra késztető történetek is, mint például az Ezer macska álma, ami az emberek és állatok viszonyát vizsgálja egy merész macskapróféta nézetein keresztül, és persze visszatérő problémák is rendre előfordulnak, mint például az AIDS.
A gyűjtemény végére az átívelő, halandók felett álló történetet apránként csak túldominálják a halandók.
A Sandman első gyűjteményes kötete bőven bizonyítja, hogy egy megkerülhetetlen képregényes mérföldkő. Számtalan módon értelmezhető és számtalanféle módon lebonthatóak a gondosan ráillesztett jelentésrétegek. Egyszerre egy velejéig posztmodern alkotás és eszképista történet istenekkel, tündérekkel és démonokkal. A külföldi megjelenéshez képest nagyon sokára érkezett meg Magyarországra a Sandman (2009-ben kezdte a Cartaphilius kiadó megjelentetni a 10 részes kiadás alapján, a 2013-as bebukás után pedig 2018-ban a Fumax kiadó karolta fel a sorozatot a Halál Deluxe-szal, majd az Abszolút Sandmannel), de több mint 20 éves műként is maradandó élményt jelent.
Jelen állás szerint a Netflixnél fejlesztenek élőszereplős történetet Neil Gaiman klasszikus képregénytörténetéből. Remek hír, de minden rajongóban ott a félelem, hogy egy tévésorozat képes lesz-e visszaadni azt a sok mindent, amiből a Sandman univerzuma áll.
