Sorozat

A Stranger Things 3. évada a világ legszórakoztatóbb kóla és burger reklámja

Szerethető, de mégis kínosan pubertáló tinik könnyed évődése némi testhorrorral, az univerzum leghanyagabb szülői gárdája, a világ egyik legelfuseráltabb akciócsapata, egy leheletnyi és meglehetősen indokolatlan musical-szösszenet, Terminator-geg, pláza és nyolcvanas évek nyakhajlásig – mindez a nyolc részes családi filmben, a Stranger Things 3-ban. Spoilermentes kritika.
Korábban a témában:

A bevezetővel majdnem teljesen össze is foglaltam mivel találkozik, vagy már találkozott az ember, ha úgy dönt, hogy a Stranger Things első két évada (része?) után megadja a lehetőséget a folytatásnak. A felsorolás ugyan elég ömlesztett, viszont kifejezetten jól tükrözi azt, hogy a sorozatot író és terelgető Duffer fivérek (és társaik) milyen ügyesen tudnak jó sok, saját filmet önmagukban is elbíró formulákat egy halmazba gyúrni úgy, hogy a közönség jó étvággyal kezdjen neki az elfogyasztásának és a végére ne hányja el magát. A Stranger Things 3 ugyanis ismét szeretnivalóan jó lett, viszont úgy lett jó, hogy közben veszített abból a minőségből, amiért igazán megszerettük.

A harmadik évad a második után pár hónappal, 1985 nyarán játszódik. Hawkins úgy éli tovább az életét, mintha nem történtek volna furcsa, természetfeletti események a városban. Felhúztak a város közepére plázát, igazi, autentikus neonfényben úszót. Mike és El nagyon szerelmes, Lucas és az előző évadban debütált Max is valami ilyesmivel próbálkozik, Dustin táborból tart haza a legenda szerint becsajozva, szegény Will pedig hiányolja a barátait, akiknek csak a csajokon jár az eszük. De legalább ő tényleg úgy viselkedik, mintha történt valami pszichiátriai kezelést igénylő esemény az életében. Közben Will testvére, Jonathan nagyszerűen elvan a helyi újságírók hímsovinizmusában fuldokló Nancyvel, Steve „Séró” Harrington elmenőzte az főiskola lehetőségét, így a plázában dekkol, és fagyit árul az évad egyik új szereplőjével, a Maya Hawke által játszott Robinnal.  Max testvére, Billy pedig marad a sorozat tipikus rosszfiúja, sőt még szintet is ugrik. Az őt alakító Dacre Montgomery pedig azzal hozza ki a maximumot a karakterből, hogy eljátssza Zac Efron satnyább, MILF-vadász változatát. Végül a mi szeretett, kérges, whisky-szagú, csupaszív Hopper-mackónk örül, hogy apa lehet, csak ne lenne a fogadott lányának ekkora paraszt a fiúja. Illetve magányos is, és örülne némi románcnak Joyce-szal, de túl távol sodródott már a személyes tragédiái és az önsajnálat vizén az őszinte érzelmek kommunikációjától. Mindegyikőjük azt hiszi, leszámoltak Tótágassal, meg a Mind Flayerrel, de mint kiderül, nem, köszönhetően a komcsi szovjeteknek. Ugyanis a vörös elvtársak csak úgy nyitogatják a kapukat, amitől a látens lovecrafti lény új erőre kap, a srácoknak pedig ismét ki kell iktatni az újjászülető veszélyt.

Az évadnyitóval egy gyors enumerációt kapunk, illetve egy kicsit hozzászoktat minket ahhoz, hogy a gyermekeink bizony megnőttek mind a valóságban, mind pedig a fiktívben. Elmúlik az “örökké együtt játszunk és szórakozunk” fiatalkori köd, megjelenik a párkapcsolat és a barátság egymással való integritásának kérdése. Így a kisfiús, kislányos báj a harmadik évaddal szépen kiszállt a sorozatból, helyette megjöttek a magunk tinédzserkori változatára kínosan emlékeztető kamaszok, akik az új íz mellett ideális táptalajt nyújtanak helyzetkomikum műfaji elemeinek. A harmadik évad megfelelően implementálja a humoros coming of age formulát ebbe a csipetnyi horrort magába szívó kertvárosi retró-sci-fi-thriller zsánerbe.

A kínosan ügyetlen tinik felnövéstörténetének következő fejezete nagyon kedves, nagyon szerethető humoresszenciával áldja meg a nyolc epizódot, és válik az egész évad szívévé.

Mindenképpen pozitív, hogy Dufferék próbálták a tinivonalat a földön tartani, szóval a harmadik évad fiatal szereplői – ahogy a valóságban a korabeliek – sokszor kifejezetten kedvelhetetlenek (kivéve Dustint, aki továbbra is egy aranypofa), azaz echte tinik mindenféle romantikus, idealista (khmm, Pókember: Idegenben) máz nélkül. “A fiúk rájöttek, hogy a lányokkal csak a baj van, valamint a lányok is rájöttek, hogy a fiúkkal csak a baj van, ugyanakkor egyiknek sincs fogalma a másikról”-koncepcióra épülő jelenetek, párbeszédek a kamaszszerelem tipikus szarakodásainak tanulságos látleletei. Létrejön a sorozatban jó öreg fiú-lány szembenállás, ami egyben Mike és El kapcsolatának tovább színezésére is szolgál. Ezekben a szekvenciákban a lányok szimplán okoskodó csitrik (rossz frekvencián működő girlpower-üzenettel), a fiúk meg hülyék és még töketlenek is. Ez egyszerre szórakoztat, és teszi egyszerűen idegesítővé a karaktereket, akikben azért régi  önmagunkra is ráismerhetünk.

Bár a tiniket jól kezeli, önmagát és a történeti kereteit már annyira nem tudja rendben tartani a harmadik évad, amitől a Stranger Things egyik lába rövidebb lesz. Sajnos a cselekményben érezzük, hogy Dufferék és a közreműködő írók nehéz helyzetben vannak, hiszen nem tervezték, hogy ekkora siker hullik majd az arcukba, mint ahogy azt sem, hogy ennyi évadot kell gyártaniuk. Ezért a sorozat az előző részeket meghatározó pontokról egyszerűen nem beszél, kézenfekvő kérdésekre pedig nem válaszol, úgy tesz, mintha azok nem léteznének. El múltjával a harmadik évad nem foglalkozik. Mintha nem történt volna semmi. Nem tudunk meg róla többet, sőt karakterét redukálták a bicepsz szintjére, jelleme pedig egy ping-pong labda, amit Max és Mike passzolgatnak az epizód alatt. Az évad nem tesz El karakterívéhez semmit, önmagában nem érdekes, csak Max, Mike karakterein keresztül. Viszont Will Byers végre kap egy kis árnyalatot, már nem csupán egy megmenteni való áldozat.

Nem tudjuk meg azt sem, hogy miért akar bárki is átjárót a másik dimenzióba, de azt sem tudjuk meg, hogy ki, vagy mi is ez a Mind Flayer, miért gonosz, honnan jött, mi a végső célja. E mellé odakúszik pár légből kapott történetvezetési megoldás, nem beszélve olyan kérdéses húzásokról, mint hogy hogyan kerül észrevétlenül egy teljes orosz kutatóbázis egy amerikai kisváros alá. Továbbra is a sorozat szerves részét képezi a látszólagos szülői nemtörődömség. Egyszerűen nincs olyan jelenet a filmben, hogy Dustin vagy Mike szülei elkezdenek aggódni azon, hogy hol járkálnak a srácok késő esetbe abban a városban, ahol emberek haltak meg, sőt, az egyik kis haver még el is tűnt.

A harmadik évad ezek miatt a blődségek miatt kicsit olyan, mint egy megálló, ahonnan nem halad tovább a történet egésze, pedig szeretne.

Viszont pozitívum, hogy bár a horror még továbbra is gyermekcipőben jár a sorozatban, azt egészen örömmel fogadtam, hogy már mertek némi húst mutatni. Hogy megpróbál kicsit kilépni a gyermekbarát harmatos félelmetességből. Ugyanis a harmadik évad az előzőek misztikus titokzatosságából eredő libabőrt felcserélték egy explicitebb konstrukcióra, ráadásul úgy, hogy az továbbra is okos, de hatásos maradjon. Az eredmény pedig egy izgalmas, a testhorror műfajának egyik kedvelt megoldásával végre arcot adtak az előző évad főgonoszának. Hőseinknek a megszállt hawkinsi lakosokkal kell megküzdeniük, akik – ha Mind Flayer úgy látja jónak – pillanatok alatt pépesített, szilánkosított, híg pogácsává válnak, amik egymásba csimpaszkodva egy új lényt alkotnak és végül magát a Mind Flayert is.

A készítők továbbra is okosan kezelik a nagyszámú szereplőgárdát. Ahogy az eddigi évadokban, úgy ebben is csapatokra és szálakra osztva terelgetik őket a végkifejletig és ezúttal is sikerült minden szálát érdekfeszítővé tenni, igaz, nem egyező minőségben. A megoldás azért elmés, mert így könnyebb bemutatni és kibontani az új és régi karaktereket.

Ebben az évadban realizálódik bennünk a legerősebben, hogy mennyire szedett-vetett hőstársulat akadályozza – szürreális jelleggel – meg a világvégét, meg az oroszokat. Mert a harmadik évadban egy aputestű, alkoholista rendőr, egy zavaros édesanya, egy kopasz konteófüggő, négy fiatal felnőtt, egy alsós kislány és öt tini száll szembe egy másik dimenzió lényével, meg az oroszokkal.

Határozottan leszögezhetem, hogy a legjobb új szereplője a sorozatnak a Dustin-Steve-Robin csapatához csatlakozó, mindenttudó, roppant nagyszájú Erica, aki irgalmatlanul szórakoztató comic relief-karakter lett. A szereplő afroamerikaikra jellemző (érzékenyebb lelkűeknek: sztereotip) artikulációja, gesztikulációja és ez az imádnivaló önhittség és határozottság egyvelegéből megszülető humor abszolút fénypontja az évadnak, de annyira, hogy a teljesen világossá válik a végére, hogy miért „nincs AmErica Erica nélkül”. Robin viszont már nem sikerült ennyire jól: azon túl, hogy fontos fogaskereke az eseményeknek, egyáltalán nem szerethető annyira, hogy látni akarjuk a következő évadban is.

A szálak közül Hopper és Joyce közösét emelném ki. Winona Ryder és David Harbour között maximálisan működik a kémia, egyszerűen imádnivaló, ahogy szeretve szívják egymás vérét, ugyanakkor a civakodás nagyon erősen mélyíti a dörzspapír stílusú rendőrfőnök karakterét (sajnos parkolópályára téve ezzel a sokat megélt édesanya személyét). Ezekben a jelenetekben realizálódik az, hogy Hopper tulajdonképpen Hawkins Shrekje. Egy roppant jól felépített és rétegelt karakterré vált, aki kérgességével védi önmagát, ezt a burkot használja a céljai eléréséhez, ez ad neki erőt, ugyanakkor pajzsa miatt képtelen kommunikálni az érzelmeiről, pedig szeretne. Hopper íve egyszerre komikus és drámai és pont emiatt ékes példája az átgondolt karakterépítésnek.

A sorozat a harmadik évadjára is megőrizte a nagyszerű, nyolcvanas-évek-retro hangulatát. Kiváló popslágerek, nagyszerű díszlet, rengeteg utalás próbál sikerrel benntartani 1985-ben. Azonban a harmadik évadra már elkezdett kicsúszni a retro-gyeplő a kezekből: itt már becsúszott pár geg, amit erőltetettnek éreztem. Ilyen volt az übererős orosz fogdmeg, a pribék, akit úgy kasztingoltak, hogy a lehető legjobban hasonlítson a Schwarzenegger Terminatorára, és aki ugyanúgy megy és lő, mint ő anno. Valamint becsúszott a vége felé egy indokolatlan musical-szerű énekelgetés is, ami a Végtelen történet című fantasy Neverending Storyja volt. Viszont még ez sem volt annyira kínos, mint amennyire a sorozatban elhelyezett termékmegjelensítés

A Stranger Things 3 nagyobb elánnal próbálta eladni a Coca Colát és Burger Kinget, mint az MCU az Audit – és ez nem kis teljesítmény.

A már szembeötlő hibák ellenére Stranger Things harmadjára is baromi szórakoztató, szerethető, imádnivaló sorozat, ami az évad végére, a humor és gegek ellenére ismét képes volt számpárásítóan drámaivá és szomorúvá válni. A cselekmény sokszor átgondolatlanságból eredő hiányosságait a fiatal és idősebb színészek és az általuk alakított karakterek ellensúlyozzák a hamisítatlan retró-hangulattal és humorral. Viszont ettől függetlenül is érződik, hogy a koncepcióban – hacsak nem kezdik érdekesebbé tenni a félretett szálak kibontásával – már nem sok szufla maradt. A harmadik évaddal gyakorlatilag kerek egésszé tennék a Tótágas és gonosza történetét, innentől el kell indulniuk a lore irányába, ami nem lesz kis feladat, mivel úgy kell ebben az elképzelésben tiniket mozgatni, hogy az ne legyen valóban szürreális.

Stranger Things 3. évad – amerikai sci-fi thriller sorozat. 8×60 perc. Értékelés: 10/8 demaraptor

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a Roboraptor Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.