HIRDETÉS

HIRDETÉS

Képregény

Így szerettük meg a képregényeket

Ma kerül megrendezésre a 41. Képregénybörze, ahol a képregények szerelmesei ismét adózhatnak hobbijuknak. Természetesen mi is ott leszünk, de előtte elmondjuk, hogy pontosan mikor és hogyan találkoztunk először a kockás füzetekkel. Figyelem, a Roboraptor eddigi legszemélyesebb cikke következik!

HIRDETÉS

HIRDETÉS

Barátom, a közkedvelt Pókember

Megismerkedésem a képregények világával meglehetősen ismert címek segítségével történt. Mint a legtöbb gyereknek a ’90-es években, úgy nekem is a Adoc-Semic Kiadó első Pókember-sorozata jelentette a belépőt ebbe az univerzumba. Az első Pókim egy 1991-ben megjelent Vészmanós rész volt. Mivel elég fiatal voltam, mikor hozzám jutott, eleinte csak a képeket nézegettem, de úgy 5-6 évesen már el is tudtam olvasni, és le voltam nyűgözve (bár tekintve, hogy egy hosszabb sztorifolyam sokadik része volt, nem minden részletét értettem). Tetszett a komoly elemekkel dolgozó, mégis könnyed hangvétel, na meg persze a Póki-féle beszólások és a bunyók is. Az ezredforduló környékén kezdett beindulni a magyar képregénypiac, így lehetőségem támadt mást is fogyasztani.  Jött a teljesen őrült Maszk, amelynek megismerése óta különös figyelmet szentelek a formabontó képregényeknek, majd nagy örömmel vettem észre, hogy a nagy kedvenc, a Csillagok háborúja képregényekben folytatódik tovább – természetesen azt a sorozatot is elkezdtem gyűjteni. Korai képregényes éveim legfontosabb címének azonban a nálunk 2001-ben induló Újvilági Pókember bizonyult: a fiatalabb, mindenféle kamaszproblémával küzdő Peter Parkerrel részről részre jobban tudtam azonosulni. Persze ma már az öregebb Pókember nehézségeit is átérzem. (Szente Ádám)

Régen még a lányoknak is volt képregényes kapudrogja

A ’90-es években az ovis és alsó tagozatos gyerekeket két csoportra lehetett osztani: azokra, akik a Sailor Moont nézték a tévében, és azokra, akik a Dragon Ballt (persze voltak a csoportokon kívül álló emberek, de ez most részletkérdés). Öt-hat éves kislányként természetesen az SM rajongókat erősítettem, és minden délután lelkesen leültem az RTL Klub meseblokkja elé, hogy Bunnyék új kalandjait nézzem. Valahogy ez időtájt született meg a képregényes énem is, amikor a törökbálinti Corában az újságos standon megláttam a Sailor Moon füzetet, amiben a rajzfilm képkockáiból szerkesztett képregényt olvashattak az akkori rajongók. Nem vettünk meg minden számot, de a történet nagyjából így is követhető volt, és persze menő! De leginkább kedvet csinált a képregény médiumához, mondhatni egy igazi kapudrog volt. A Sailor Moon újságok hirtelen eltűnése után néhány évvel jelent meg itthon az olasz W.I.T.C.H., ami már „igazi képregény” volt, és az SM-en edzett agyamnak is tökéletes folytatást jelentett, lévén a W.I.T.C.H. is a magical girl (varázserővel rendelkező lányok mentik meg a világot) történet hasonló történetelemekkel dolgozott, mint az SM. A 2000-es évek második felében pedig már mindenféle gond nélkül jöhettek a mangák és szép lassan az amerikai képregények is. Visszanézve, a Semic gondozásában megjelent Sailor Moon füzetek nem hagyományos értelembe vett képregények, de ők indítottak el egy különleges formátum megismerésében. (Scheirich Zsófia)

HIRDETÉS

Tobey Maguire, a vízválasztó

Akkor szerettem meg a képregényeket, amikor még nem a szuperhősök, sokkal inkább a Harry Potter és A gyűrűk ura voltak a popkultúra fő irányadói, különösen Magyarországon. 2002-ben, nyolcadik és kilencedik életévem határán kerültek a látóterembe ezek a bizonyos színes füzetek, amelyeket képregényeknek hívunk. Akkor debütált Sam Raimi és Tobey Maguire általam a mai napig igencsak kedvelt első Pókember-filmje, az újságosoknál pedig kifejezetten igényes formában elérhetővé vált a produkció hivatalos képregényadaptációja. Miután a szüleim – nem gondolva arra, hogy vajon mit indítanak el ezzel – megvették nekem a kiadványt, lelkesen átbújtam a mozifilmet röviden, de szép illusztrációkkal kivonatoló alkotást. Mivel ez volt az első találkozásom a képregényművészettel, a szuperhősműfajjal és magával Pókemberrel is, nem voltam biztos benne, hogy mi volt előbb: a képregény vagy a film. Aztán persze hamar letisztult a kép, hiszen megvettem (vagyis szüleimmel megvetettem) néhány számot az akkor futó második A csodálatos Pókember című sorozatból, amely az Ultimate Spiderman-t hozta el a magyar olvasóknak. Innentől nem volt megállás, a Kingpin korai köteteiből megismertem a Bosszú Angyalait, kíváncsian néztem Bryan Singer X-Menjeit, és 13 évesen az első Képregénybörzémre is ellátogattam, továbbá a Kingpin Kiadó által szervezett néhány Marvel Klubon is részt vettem. Habár utóbbiak keretében a legkisebb mértékben sem találtam meg a magam társaságát, képregényszenvedélyem életkorommal párhuzamosan nőtt, olyannyira, hogy újra meg újra eltervezem egy saját képregénysztori megírását. A múltban készültek is vázlatok és kezdeti panelek, ám sajnos eleddig nem találtam megbízható rajzolót. (Hári Dániel)

Egy negyven fokos láz nélkül ma nem tartanék itt

A képregények szeretete kicsit olyan, mint a Star Wars-szeretetem, hogy nincs meg konkrétan az első pillanat, amikor képregényt fogok a kezembe, valahogy mindig a gyerekkorom részéhez tartozott. Azt viszont tudom, hogy mikor lettem gyűjtő! Tizenkevés éves koromban már volt néhány képregényem: állati sok Garfield-ot örököltem az unokabátyámtól, – azok közül is elsősorban a zsebkönyveket szerettem, mert bárhol tudtam őket olvasni – aztán jött a Donald Kacsa, és mivel addigra már túl voltam a Joel Schumacher-féle Batman filmeken is, ezért néhány a filmek képregényadaptációja is. Egy decemberi estén iszonyatosan belázasodtam, aludni nem tudtam a fejfájástól, tévézni vagy zenét hallgatni ugyanezért, a könyolvasástól meg a szemem fájt nagyon. Teljesen lehetetlen helyzetbe kerültem mert állatira unatkoztam, de semmi nem kötött le igazán. Mikor erre panaszkodtam apámnak, kérdezte, hogy mit tehetne az ügy érdekében, csak annyit kértem, hogy hozzon néhány képregényt ha tud. Mindegy mit, csak valamit. Aztán a következő dolog történt. (Zsótér Dániel Indi)