Margaret Atwood nagyműveként A szolgálólány meséjét szokás emlegetni, pedig életművében bőven akadnak izgalmasabb és összetettebb munkák. Az eddigi legimpozánsabb alkotása vitathatatlanul a MaddAddam-trilógia, mely három kötetében egy esetleges világégés társadalmi és vallási aspektusait járja körbe.
HIRDETÉS
HIRDETÉS
A szolgálólány meséje-sorozat sikere új lendületet adott itthon a Margaret Atwood életműkiadásának. A szolgálólányt követően megjelent először magyarul az Alias Grace a Jelenkor kiadó gondozásában, majd felújított kiadást kapott A vak bérgyilkos, a Kossuth Kiadó jóvoltából pedig A boszorkánymagot olvashattuk magyarul a szerző legfrissebb művei közül. Azonban a kanadai író sci-fi trilógiája, a MaddAddam befejezésével még ez idáig adós volt a hazai könyvkiadás – ugyanis a 2015-ben először megjelenő második kötetet Az özönvíz évét nem követte a lezáró mű az Európa Kiadónál. Végül az áprilisi Könyvfesztiválra egyben érkezett a sorozat a Jelenkortól, a régóta hiányolt harmadik kötettel együtt.
A trilógia a Guvat és Gazella című kötettel kezdődik, ami bemutatja, hogyan vetett véget az emberiségnek egy járvány. Egy Hóember nevű férfi (korábban Jimmy) csodával határos módon túlélte a halálos kórt, ám rámaradt egy „hálátlan” feladat: a tengerparton neveli a génmódosítás útján létrehozott Guvatkákat, az új kor emberiségének szánt jószándékú lényeket. Az új faj tanítása mellett megismerjük Hóember egykori életét, és a katasztrófához vezető utat is. A második rész, Az özönvíz éve párhuzamosan halad Jimmy életútjával, de más elbeszélőkkel. A kötet mesélőivé két túlélő, Ren, a trapéztáncosnő és Toby, az Isten Kertészei nevű zöld vallási szekta tagja lépnek elő, akik megpróbálnak rájönni, akadnak-e rajtuk kívül más túlélők is. Az utolsó könyv, a MaddAddam egy helyre tereli az első kettőben megismert szereplőket, akiknek az eddig ismert világuk romjain kell valami újat építeni.
HIRDETÉS
A MaddAddam-trilógia egy nem klasszikus értelembe vehető posztapokaliptikus regény.
Maga Atwood spekulatív fikció és kalandregény keverékeként hivatkozik történetére, mivel nem olyan dolgokkal foglalkozik benne, mint a sci-fi művek általában („Ezt még nem tudjuk megcsinálni” – szerinte a sci-fi ezt jelenti). Inkább más dísztópiákban is visszaköszönő technikát alkalmaz: létező jelenségeket gondol tovább, vagyis egyedi „mi lenne ha” felvetések sorát. Egy remek példa erre a trilógiabeli gömböcök, vagyis olyan óriásmalacok, amiket a történetben szervátültetéshez szükséges emberi szervek növesztésére használnak. Ennek lehetősége korábban is felmerült a tudományos világban, 2017-ben pedig laborkörülmények között már tudtak disznó-emberhibrid embriót létrehozni. A MaddAddam Konszerenk (óriáscégek) uralta társadalmában a gömböcök természetesen potenciális profittermelést jelentenek, és segítik az embereket – állítják a fejesek. Ez a fajta világépítés nem idegen Atwoodtól, elég csak A szolgálólány meséjére gondolni, ahol az emberi történelem során már megesett események alapján alkotta meg a Gilead-i Köztársaságot.
Azonban ezek a spekulációk inkább csak keretként szolgálnak a MaddAddam szereplői számára. Atwood ugyanis az egyén felől mutatja be spekulációinak hatásait, ezzel téve kézzel foghatóvá a katasztrófát és az ahhoz vezető utat. A központi témát, vagyis az emberiség kihalását legalább négy szemszögből (Jimmy, Toby, Ren és Zeb, aki szintén Kertész) is körbejárja az író.
Minden egyes új elbeszéléssel a katasztrófa egy újabb aspektusát tárja elénk.
Jimmy történetén keresztül a tudományos fejlődés és a fogyasztói társadalom ördögi összefonódása bontakozik ki, számtalan konteóval (pl. a gyógyszeripar a profitért mérgezi gyógyszereivel a fogyasztókat) és abszurd génmódosítási ötlettel megspékelve. A forradalmi eljárások utat nyitnak a tökéletes test, vagy a végtelen lehetőségű szexuális fantáziák elérésének, vagy a gömböcökéhez hasonló, állatokban növesztett emberi szervek termelésére (pl. PuHaj-birkák, amik emberi hajat növesztenek parókalapanyagnak). Mindemellett olyan örök problémákat is megoldanak, mint az éhezés és a szegénység – persze csak azok számára, akik a Konszernek védet falain belül élik gondtalan életüket.
A Jimmyével nagyjából párhuzamosan zajló Toby-történeten keresztül a jövőbeli fogyasztói társadalomra adott válasz, az Isten Kertészei mozgalmat mutatja be Atwood. Az Ádám Egy vezette vallási szektában felismerhetőek a kereszténységre jellemző rítusok és szokások saját ökohimnuszokkal, szentekkel és ünnepnapokkal, de az utóbbi időben ismét felerősödő, alulról szerveződő természetvédői gyakorlatok uralják a csoport hitvilágát. Újrahasznosítás mindenek felett, a természettel való békés együtt élés, az élet mély tisztelete – ehhez hasonló elvek szerint működik a regénybeli plebsztelep egy eldugott zugában a Kertészek lakhelye, az Édenszirt. Az utolsó könyvben szereplő Zeb háttérsztoriján keresztül pedig a Konszernek árnyékában zajló gerillaháborút ismerjük meg, melynek frontvonalait az internet titkos járatain és online videók pixeleiben állították fel. És ahogy az egy ilyen nagyszabású műhöz illik, minden mindennel összefügg.
Atwood az elmúlt évtizedek minden tudományos és technikai elméletét beleszőtte a MaddAddambe úgy, hogy egy érző-lélegző világot teremtsen.
A klímaváltozás közepén mindezt így egyben látva a három könyv felér egy erős gyomrossal.
A trilógia fő kérdése azonban nem a saját vesztébe rohanó emberiség mentőterve, és nem is az, hogy erre a hosszúra nyújtott figyelmeztetésre megváltozunk-e. Fontosabb az, hogy mi teszi az embert emberré? A választ – nagyon frappánsan – a Guvatkák adják meg, akik az uncanny valley tökéletes fizikai megvalósulásai: emberszerűek de mégsem. Az őket megalkotó Guvat (aki a teljes cselekmény eszkalálója) célja az volt, hogy elvegyen minden olyan tulajdonságot, ami valaha gondot okozott az emberiség számára: vallás, szexuális vágy, agresszió. A Guvatkákkal foglalkozó Jimmy, majd később Toby rajtuk keresztül fedezik fel újra azt, mi tesz valakit emberré: az, hogy milyen világot teremtünk történeteinken keresztül. A hagyományok továbbadása egyre égetőbb kérdéssé válik, ahogy lassan előrébb halad a cselekmény. Ezt kínálja megoldásként Atwood néha paródiába csomagolva, máskor pedig egy természetfilm objektív távolságtartásával tálalva.
A MaddAddam-trilógia azért mégis csak kalandregény is. Az elvadult transzgenikus állatoktól hemzsegő kihalt városok, a szabadon garázdálkodó egykori elítéltek és a maroknyi túlélő nem szűnő küzdelme az emberiség emberségéért mind olyan történetek, amelyeket szívesen néznénk sorozatformájában is. Atwood spekulációi és jövőbeli víziói pedig a lehető legizgalmasabb keretet adják ennek az aktualitása miatt vérfagyasztó, de mégis szórakoztató kalandnak.
